Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-06 / 45. szám
Kultúra 1996. november 6. 13 Kiállításokon mutatkoztak be Budapesten a Kárpát-medence magyar képzőművészei Hozzáláncolva a kortárs művészet útjához A budapesti kiállításhoz kiadott katalógusban Bácskái Béláról is megemlékeznek Kukoricatörő című akvarelljével Tallósi Béla ________________ Me gtört a jég, megnyílt a nagy mustra. A lehetőség, az alkalom, hogy a magyar képzőművészet immár ne kizárólag úgy mutatkozzon be, hogy „magyarországi”, hanem mint valóban egyetemes magyar. Hogy a magyarországi az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági és a szlovákiai magyar képzőművészettel együtt adjon képet a magyarnak mondott képzőművészet valóságáról. „Az igazi tehetség igazságáról” - érkezzen az, Budapestről nézve, a határon innen vagy túlról. Megnyílt tehát a nagy mustra. Budapesten a Magyarok Világszövetségének székháza két hónapon át fogadta a Kárpát-medence magyar festőit, szobrászait, illetve adott otthont munkáiknak nagyszabású kiállítássorozaton. A Magyar Iparművészek és Képzőművészek Társasága jóvoltából az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai, a magyarországi és a szlovákiai magyar képzőművészek reprezentatív csoportos kiállításokkal jelentkezhettek Budapesten. Annak idején a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága a sok vihart kavart Expóra készülődvén, úgy határozott, hogy nagyszabású seregszemlét készít elő, amelyen a világ - Nyugat-Európa, Amerika és minden kontinens - magyar képzőművészei, illetve a Kárpát-medencében élő magyar festők, szobrászok, iparművészek mutatkozhatnak be. Az 1992-ben alakult Társaság elnöksége ugyanis feladatának tekinti „a huszadik századi magyar képzőművészetbe való besorolását azon művészeknek, akik önhibájukon kívül kerültek, úgymond, két szék közé. Értve ez alatt, hogy az adott ország művészeti életében, melyben éltek és élnek - csupán a periférián jutott számukra hely, Magyarországon pedig évtizedeken át »külföldi művészek« címszó alá sorolták őket.” Készült az első közös nagy mustra terve, csak hát tudjuk, müyen sorsra jutott az Expo. És vele együtt ugyanarra a sorsra a képző- és iparművészek társaságának terve is. Aztán adódott az ötlet, hogy a honfoglalás ezerszázadik évfordulója kínálkozó alkalom arra, hogy megvalósítsák elképzelésük egy részét, megrendezzék a Kárpát-medencében élő magyar képzőművészek kiállítását. (Az emigrációban élő magyar művészek 1983-ban már bemutatkoztak a Műcsarnokban.) A kiállításokon a határokon túli és a magyarországi alkotók munkáit nézve az ember több mindenre próbál választ találni. Többek között arra, mi bennük a közös. Ahogy Dobos László író, a Magyarok Világszövetségének alelnöke a hazai magyar művészeink tárlatának megnyitóján beszédében utalt rá, annak a lehetőségnek az öröme, hogy kimondhatják igazukat, megmutathatják érzéseiket, elmondhatják életüket, a határokat áüépve megnyilvánulhatnak a világ felé. Hiszen a nemzeti kisebbségben alkotók erősebben keresik az ablakokat az el-, illetve bezártságban. Ezért aztán „öntörvényűségre, önellátásra és önellenőrzésre berendezkedett művészetükben” egyszerre több irányba kötődnek. Egyrészt az egyetemes és magyar értékekhez, másrészt a szülőföldhöz, de „hozzáláncolódnak ahhoz az úthoz is, melyen a kortárs művészetjár”. Akár az erdélyi, akáq a szlovákiai magyar művészettörténész értékeli a kisebbségben élő alkotók útját, a kisebbségi művészettörténetét, alakulását, helyzetét legjobban ismerő szakember úgy látja, a szülőföld mégiscsak elsőrendű meghatározó az alkotó számára. Ezért mondja az erdélyi Banner Zoltán, hogy azoknak a körülményeknek - érzésnek, életformának - az ismerete nélkül, amelyekben élnek, „nem, vagy nehezen, esetleg tévesen értékelhetőek”. A társadalmi háttér ismeretével lehet csak megérteni (Szabó Kinga művészettörténész, a budapesti tárlat rendezőjének értékelését idézve) „azt az ellenzékiséget, dacot, szigorú kritikát és öniróniát”, azt a bizonyos plusz minőséget, amely jelen van hazai magyar képzőművészetünkben, s amellyel különbözik a szlovák és a magyarországi képzőművészettől. A magas művészi minőségen és műfaji sokrétűségen kívül ezt mutatták meg Budapesten a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tagjai. A szülőföld elsőrendű meghatározó az alkotó számára. Heti kultúra Folytatódik egy sorozat Linda nagy dobása Veszprémi Lindát kezdő korában csak kávéfőzésre tartották érdemesnek nyomozó kollégái. Aztán csak ott kuncsor- gott közöttük mindig, amikor egy-egy esethez kiszálltak. Ha kellett, a magasból vetette alá magát a mélybe, nem futamo- dott meg, ha bármilyen izom- kolosszussal találta is szembe magát. Megeresztette velőtrá- zó harci kiáltását, s a meglepett tettes hamarosan a földön találta magát. A törékeny nyomozó üldözöttéit könnyedén átdobta avállán,acsalád gondjait pedig a vállára vette. Így lett elismert rendőrszázados, olyannyira, hogy a tama- mérai Rendőrmúzeum beállította gipszhírességei sorába, a férfiszakasz (Bors, Kántor, a Kisváros) hősei közé. Rég nem lát uk, de ne higgyük, hogy a .korai dicsőséggel tarsolyában nyugdíjba vonult! Linda, alias Görbe Nóra újra edz, hogy hamarosan csatasorba álljon. Az erőnlét-tartás (tenisz, fallabda, futás, súlyzózás) mellett esténként teakwon-do edzésre jár (gyermekeivel közösen). Szüksége van karatetechnikája tökéletesítésére, a dagadó bicepszre, mert hamarosan komolyabb bűneseteket bíznak rá a tévésorozat újabb tizenhárom részének folytatásakor. A forgatókönyv lépést tart az idővel, a tematikát sajnos az élet kínálja tálcán: a szervezett bűnözés felfutása, a kábítószerüzlet felszámolása nehezebb feladatokat ró a „rendőrnőre”. A korábbi részek ismétlésekor már-már meseszerűnek tűnhetnek az akkori mindennapi bűnügyek, jövőre pedig- az új epizódok láttán-nyilván elgondolkozhatunk, hová jutottunk. Heti hír Új Maria Callas Új csillag tűnt fel az opera egén, az argentin Fabiana Bravó szoprán énekesnő személyében. A dolog érdekessége, hogy a felfedező menedzser nem más, mint Luciano Pavarotti: - Ez a nő káprázatos tehetség! Maria Callas óta nem született ilyen fantasztikus szoprán! - kiáltott fel elragadtatva, amikor először hallotta énekelni a huszonhat éves Bravó kisasszonyt. Fabiana igen szegény, népes családból származik. Már tizenhárom évesen kenyérkereső volt, takarított, felszolgált, majd eladóként dolgozott. Véletlenül került szülővárosa kórusába, ahol felfigyeltek rá, és Buenos Ai- resbe hívták az Operához, itt hallotta ugyancsak véletlenül az idén tavasszal Lucián? Pa- varotti. A többit már nem nehéz Kitalálni... Regény A zt kérdik, kicsoda Ó? Egy táncos. Egy sztártáncos. Évekig evett utána a fene, míg végre ráleltem. Szerelmem iránta oly forrón áradt, hogy hevem fűtötte itthon a radiátort. „So- gyi, ó, Sogyi”... pihegtem zokogva a légtérbe, miközben hülyére csókolgattam a képeit. Cuppogtam reggel, cuppogtam délben, cuppogtam este és másnap kezdtem elölről az egészet. Szétcuppogtam a körülöttem élők perceit, akik - hogy enyhítsék hiányát - újabb és újabb fotókat gyömöszöltek Róla a kezembe. Ezzel persze megint csókra állították számat és könnybe buzogták létemet. Bevallom, szenvedtem, mint az ágytál használatkor, kínomban cikkcakkot haraptam a szőnyegekbe és az állandó rezgéstől óránként szétesett fejemen a konty. Imádtam Őt... Szüntelenül éber voltam, készen arra, hogy zenés verseket írjak személyéhez. Csak azért nem tombolok költői nagyságként könyvespolcukon, mert időnként mégiscsak kidöglött belőlem az ihlet. Döglődésekor horpadt mellkassal ültem a fotelben, mélabús sanzonokat rögtönöztem és reménykedtem, hogy felém fújja drágámat a harmatos déli szél. Olykor fújta is: Sogyi időnként a mi Operaházunkban DearSogyi Táncoslelő Fajkusz Mária 5.rész lépett fel. Ilyenkor piszkosul felhígultam!... Lendületem biztosította a város áramszükségletét, bár ez azzal a hátránnyal járt, hogy nagy sokára tudtam elengedni a konektort. Adott viszont annyi előnyt, hogy tupír- ba rántotta hajamat, ami feltűnővé tett rajongó társaim közt. Ronda voltam, ronda voltam, de abban legalább kiríttam! !! Emlékszem Sogyi reakciójára, mikor először meglátott... Ijedtében menten lemondta az évi fellépéseit és behatolt Alaszkába, hogy jegelje lötyögő idegrendszerét. Ott érték utol nyöszörgő soraim. Hogyaszongya: , Jtubintos szép szerelmem, Sogyi úr! Tegye lehetővé, hogy vibráljak a retináján és papírra könyörögjem a nevét! Kérem, passzíroz- za síkra baráti szavait és vágyjon utánam úgy, ahogy néniként vágyik friss műfogsor-rögzítőre!” N em vágyott. A következő két hetem arra szakosodott, hogy beszüntessem fiatal életem. Először fojtó szándékkal kotorásztam a nyakamon, de abbahagytam, mert úgy éreztem, megfulladok. Másodszor köszöntöttem szomszédom kocsiját, kivedeltem belőle a benzint és rágyújtottam. Kamcsatkánál fogott a radar. Másnap alig tudtam magam hazarobbantani. Harmadszor bezabáltam húsz tubus cipőpasztát, rányeltem két kaktuszt és nekiszaladtam a folyónak. Épp búvártanfolyamot tartottak, momentán engem is tanulónak néztek. Már a rakparton rámhúzták a spéci göncöt és leáztattak, hogy megtekintsem a mélyvízi élet gyönyöreit. Féltem. Rémülten kapaszkodtam egy harcsába, ami ide-oda húzott. A többieknek úgy rémlett, hogy vízisízek. Harmadik öngyilkossági kísérletem alatt semmire se vágytam jobban, minthogy - Sogyival vagy anélkül - életben maradjak! A nehéz napok múltával kezdtem ismét arra voksolni, hogy VELE szeretném tiporni sorsomat. Újból írtam neki: „Szirombimbóm, kis tüsivadá- szom! Ferdülj már át az országhatáron és lepd el bokáiddal az estémet!” Nem lepte el. Mit volt mit tenni, megint jött a zokogós képcsó- kolgatás. Ám a sors közbeszólt! !!... Elhunyt nénikém, kezében a frissen kapott műfog- sor-rögzítővel. Kisebbfajta vagyont hagyott rám! Nekem mindaddig WC-papírra sem telt, de ha akartam, ezután egy egész budira szert tehettem! Akartam! Szert tettem! Hamarosan busás nyereség kopogtatott ajtómon, mert a szemközti gyorsbüfé vendégei - sűrű futással - rendre nálam kötöttek ki. r-átsüvítettek a gyógyszertár vevői is. Ők-ki tudja, miért-fizetés után még ott helyben, adj’uram Isten, de azonnal, bevették a hashajtójukat. Nemsokára enyém lett a város legmenőbb rötyije. Üzleti sikereimmel egyenes arányban nőtt az önbizalmam! Talpraesett lettem: szilárdan állítottam, hogy ronda nőnek szintúgy jár hónaljpuszi. Azt pedig Sogyitól óhajtottam beszerezni, ezért megint tollba kapaszkodtam és döntő tettre ösztönöztem őt, eképpen: „Mucikám, volnál kedves végre hazajönni és leélni velem az életed?!” VOLT KEDVES. Rögtön az első mosogatásnál összevesztünk. Illetve Sogyim még javában evett, én buzergál- tam a mosatlant. Mit mondjak, alig láttam a szerelemtől... Mikor szórakozottan elmostam tányérjáról a rántotthúst, drágám még csak pislogott. Aztán vízbe- masszíroztam a főzelékét, no akkor már halkan morajlott. Közben föltettem a kávét főni, tömítőgumi nélkül... Ritka nagyot robbantunk! Rémültemben kiesett a szememből a csipa. Annyi lélekjelenlét azért rezgett bennem, hogy ibriket tegyek a plafonról csöpögő kávé alá. Párom elfúló hangon informálni kezdett:- Szívem, nekem most mennem kell... egy perc időm sincs, tudod, a premier... remier? Hát az volt! Itt, nálunk. Pedig higy- gyék el, csak a jószándék botorkált lelkemben. Mint feleség, hallójáratomba préseltem, hogy „egy perc ideje sincs” és sokáig talpon kell maradnia. Ezért mixeltem neki ehhez fontos folyadékot: a plafonról összegyűlt kávéhoz kis teát nyomtam, rázú- gattam egy üveg kólát, hat deci rostos almalevet és üdén rázni kezdtem az elegyet. Férjem meg a fejét. (folytatjuk)
