Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-10-30 / 44. szám
>7 17 Télelőtt. Ne várjuk meg, míg mindent betakar a hó...! Kezdjünk elsöprögetni! Sírhantot gyomlálgatva megszólalnak lelkűnkben a rögök közé szorult mondatok Gyújts gyertyát, s gondolj a halottaidra! Miklósi Péter _______________ A szerelmi háromszögtörténetek talán ha a lakosság harmadát érintik. Az elvált szülők gyermekeinek lelki tusái, a kábítószerfogyasztás, a szerencsejátékok okozta szenvedélybetegségek átka szintén csak az emberek bizonyos hányadát sújtja. Hasonlóképp a szegénySzókratész szerint filozofálni nem más, mint halni tudni, illetve halni tudni nem más, mint élni tudni.” ség, a munkanélküliség, vagy éppenséggel a lakáshiány is. Az életnek egyetlen mozzanata azonban valamennyiünk közös gondja. Előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül valamennyiünké: dúsgazdag milliomos vagy koldus, hívő vagy ateista, esetleg cigány, néger, fehér bőrű legyen az illető, egyremegy. A halálról beszélek. A halálról, amelyre fiatalon még alig-alig vagy nem szívesen gondolunk. Amíg fiatal valaki, addig nemcsak a haláltól, hanem a temetőtől is irtózik. A halál még messze jár, talán nincs is. De a hallotaink már ott alszanak a mélyben; melléjük temetve igazságaik. Gerincük gyalogút - a múltból ajelenbe... Ám ahogy peregnek az évek, egyre gyakrabban járunk ki, egyre gyakrabban kell kimennünk nekünk is a temetőbe. Sírhantot gyomlálgatva, virágcsokrokat rendezgetve megszólalnak lelkűnkben a rögök közé szorult mondatok. Halottaink üzenete. Arról, vajon vigyá- zunk-e a tisztességünkre, a lelkiismeretünkre; vagy megtiporjuk-e gerincünk gyalogútját és jeltelenül szétszórjuk életünk értelmének porát? Odakünn, a temetőben már eleltűnődhetünk azon, vajon eltüntethető-e (majd) a haláltól való félelem; s egyáltalában számít-e, hogy hol, milyen körülmények között haldoklunk? Eszünkbe juthat Szókratész is, aki szerint filozofálni nem más, mint halni tudni, illetve halni tudni nem más, mint élni tudni. Eszerint nem a fényben van a hiba, hanem a szemben, amely nem tudja látni azt! Gyújts hát gyertyát és gondolj a halottaidra. Újra itt a Mindenszentek és a Halottak Napja. Mintha egy végtelen alagútban haladna az élet... Méry Gábor felvétele Vezércikk Illúzióink Vojtek Katalin _________ Hó fehér ruhás, pöttöm kislány virágcsokrot nyújt át egy erősen kopaszodó, bajszos úrnak. A következő képsorok más várost mutatnak, de ugyanazt a bajszos embert, akit hatalmas tömeg éljenez. Ismét bokréta, ezúttal népviseletbe öltözött kislánytól. Újabb cseh, morva és szlovák városok, újabb éljenző tömegek és bokrétás kislányok. A lelkes fogadtatások, diadalutak sorozatát megörökítő híradós filmeken Eduard Benes érkezik- távozik, pózol a kamerák előtt. A tömeg lelkesedése szemmel láthatóan teljesen spontán, a februári győzelem előtt vagyaink, még nem jött divatba a vezényszóra kitörő, szervezett népöröm. A filmkockák több mint félévszázadosak, az úr, aki a cseh tévében kommentálja őket, mai. Igyekszik tárgyilagos lenni, de ez nem mindig sikerül, időnként őt is elfogja a lelkesedés. Imponál neki a kígyó okosságú, megtévesztően sima modorú politikus. Ő persze nem használ ilyen kifejezéseket. Arról is szemérmesen hallgat, hogy voltak, akiknek semmi okuk sem volt örvendezni Benes háborús emigrációból való hazatértén. Pedig nekik, a német és a magyar kisebbségnek is hozott ajándékot Londonból: vagyonelkobzást, jogfosztást, kiűzést a szülőföldről. Ezért a cseh kommentátor elragadtatása helyett inkább nyugodjon Jani bácsi sommásan megfogalmazott véleménye felé hajlok: „Fene ravasz egy róka vót, hogy csapott vóna belé a mennydörgős ménkű!” Az itteni magyarok Benes elődjéről, Masarykról sem voltak túl jó véleménnyel. Még nagyanyám is, aki pedig csúnya szót nem ejtett ki a száján, az akkoriban sokat reklámozott Darmol hashajtóval összefüggésben szokta volt emlegetni a csehszlovák államalapító pajzán magyar képzettársításokra ingerlő nevét. O sem tudta neki megbocsátani a földreformot, amely a „demokrácia szigetén” kizárta a földosztásból a magyar nemzetiségűeket. Azokat is, akiknek minden őse a szétosztásra került földeken robotolva élte le az életét. Apám a pozsonyi magyar fiúgimnáziumot kérte számon - persze, csak gondolatban - a csontos, száraz öregúron, akit a korabeli iskolai olvasókönyvek csak ”nás tatícek”-ként emlegettek. „Nincs messze a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől.” Ezt már egy másik csehszlovák államfő mondta, Klement Gottwald. Szifiliszes volt és alkoholista, de mi magyarok nem ezért nem szerettük. Szerettük viszont Ludvík Svobodát a karakánságáért, hogy volt mersze 1968-ban elhárítani Brezs- nyev üdvözlő csókját. A tiszteletet parancsoló megjelenésű agg generálisnak még azt is megbocsátottuk, hogy annak idején, a háború után szívesen kisöpörte volna a magyarokat Csehszlovákiából. Husákot nem szerettük, de ez kölcsönös volt, annál inkább Havelt, aki a háború utáni sérelmekért csak a németektől kért bocsánatot, és világpolgári nagyvonalúságában szlovák belügy- nek tekintette a magyar kisebbségi problémákat. Ki tudja, volt-e tudomásuk Csehszlovákia elnökeinek arról, milyen érzelmekkel viseltetik irányukban a magyar kisebbség? Mert az mindig olyan naív bizakodással tekintgetett Prága felé, mint a múlt századi magyarországi kisebbségek Bécs felé. Pedig szegények kutyafülét sem kaptak Bécstől, esetleg, mint a szabadságharc leverése után, jutalmul azt, amit a magyarok büntetésből. Mégis töretlenül hitték, hogy Bécs- ben él a jó király, aki csak azért nem éreztetheti veleszületett jóságát a nemzetiségekkel, mert rossz tanácsadók veszik körül. De elég a színe elé jutni, feltárni a bajokat és atyai segítségével minden jobbra fordul. Ilyesféleképpen voltunk mi magyarok is Prágával. Három éve, Csehszlovákia felbomlásával szegényebbek lettünk egy illúzióval. Eggyel?!