Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-10-23 / 43. szám

Kultúra 1996. október 23. 13 Kosár Éva tanítónőről diákjai azt írták egy fogalmazásban: szigorú, de azért szeret Mindenkinek egyformán jót akar az ember Sok-sok időt kell tölteni a gyerekekkel Somogyi Tiborfelvétele Tallósi Béla _____________________ Sz inte kéthavonként kaptunk az elmúlt tanévben vaskos borítéko­kat Gyermekvilág, illetve Kópé rovatunknak címezve az Alistáli Magyar Tannyelvű Alapiskola ta­nulóitól. Verseket, meséket küld­tek, és udvarias, szép kézírással írt sorokkal arra kértek bennün­ket, ha tetszenek, jelentessük meg az oldalon. Megtettük. Kí­váncsiak voltunk, ki áll az alistáli gyerekek mögött, vagyis ki az a pedagógus, aki vers- és meseírás­ra biztatja, nevelgeti őket. így is­mertük meg Kosár Éva alsó tago­zatos tanítónőt. Megtudtuk tőle, hogy az elmúlt négy évben elsőtől negyedikig új módszerrel oktatott.- Egészen másként tanultuk a verseket is- mondja Kosár Éva tanítónő. - Azelőtt nem foglalkoztunk annyit a költői képek­kel, hasonlatokkal, megszemélyesítések­kel. Most már az első osztályban is elemez­zük a verseket, termé­szetesen a gyerekek értelmi szintjének megfelelően. Ez a módszer tényleg megszeret­teti az irodalmat a gyerekekkel. De szerencsém is volt, mert olyan tanítványaim voltak, „akik vették a lapot”. S valahogy olyan helye­sek lettek a fogalmazványaik, a verskísérleteik, hogy arra gon­doltunk, az Új Szó gyer­mekrovatában is megjelen­hetnének. És megjelentek. Ün­nep volt számunkra, borzasztó nagy örömet szerzett. Amikor a gyerekek meglátták a lapot, sza­ladtak, hogy benne vagyunk az újságban. Szép emlék. Voltak olyan tanulóim, akik csak negye­dikbejöttek hozzám, de azokat is maguidcal ragadták a többiek. Sőt egy egészen gyenge tanuló is volt közöttük, de még ő is írt. Lát­ni kellett volna azt az akaratot, azt az örömet, lelkesedést! Erősen kötődöm hozzájuk, hi­szen négy év alatt az ember na­gyon megszereti őket. Nyáron a fiúk összebeszéltek, és eljöttek, meglátogattak. Én olyan boldog voltam! Azt azért meg kell jegyeznem, hogy nem minden gyerek ilyen. Ez az új módszer, bár ugyanazt a tananyagot tanulják, a gyen­gébbtől nem követeli meg azt, amire nem képes. Viszont annak, aki búja, ez a módszer lehetősé­get ad arra, hogy fejlődjön, plusz­munkát kapjon. Nem kényszerí­tettem őket, de ezek a gyerekek rengeteget olvastak. Most kezdődik minden elölről, újra elsőseim vannak. Ez az utol­só osztály, amelyet végigviszek az első­től a negyedikig. Ez még négy évet jelent a nyugdíjig, de már most érzem, hogy hi­ányozni fognak. Szeretem, egy­szerűen szeretem ezt a pályát. Soha nem bántam meg, hogy pedagógus lettem, mert nagyon szere­tem a gyerekeket. És nem csalódtam bennük. Nagyon kellemes emlékeim van­nak a kezdeti évekből. Nyitrán al­só tagozatra szereztem képesí­tést. De hatvanháromban Bősre kerültem, felső tagozatra. Kémi­át és biológiát kellett tanítanom. Nagyon nehéz volt, együtt kellett tanulnom a gyerekekkel. De lel­kesedtem, laboratóriumot ren­deztem be, megszállottként kí­sérleteztem, mindig volt egy-két folt a ruhámon. Aztán férjhez mentem, és Pozsonyba költöz­tünk. Mivel ott nem kaptam mun­kát, Szarvára jártam ki naponta. Miután megszületett a lányunk, úgy döntöttünk, hogy hazajö­vünk, és építkezünk, mert nem tudtunk lakáshoz jutni, a garzon meg kicsi volt hármunknak. Öt évig Padányban tanítottam, az­tán kezdtem itt Alistálon. De tud­ja, nem lenne szabad, hogy egy igazi, szívbéli pedagógusnak csa- ládjalegyen. Mert rengeteget kell olvasnia és művelődnie, hogy fel­készült legyen. És az lenne a lé­nyeg, hogy sok-sok időt tölthes­sen a gyerekekkel. Ezt a család mellett, főleg míg kisebbek vol­tak a gyerekeim, nem nagyon te­hettem meg. Amióta nagyobbak, és nem igényelnek annyit, azóta többet tudtam adni. A sikerélmények éltetnek. Az előző gyerekeim másodikosok voltak, amikor megbetegedtem, és kórházba kerültem. Rajzokat küldtek, leveleket írtak, hogy várnak haza. Úgy sírtam, hogy még a nővérek is azt mondták, ilyen nincs, ilyet még nem lát­tak. Én is írtam nekik, biztattam őket. Ezért megérte pedagógus­nak lenni egy életen át. És el­mondok egy másik történetet is, az is most volt, a tavalyi tanév­ben. Az első osztályban mindig mindenkinek elteszem az első füzetét, aztán nyolcadikban, a ballagás napján odaadom nekik ajándékba. Tavaly nem lehet­tem ott a nyolcadikosok ballagá­sán, ezért az utolsó tanítási na­pon vittem fel nekik a füzeteket. Nem sokkal később a nyolcadi­kosok lejöttek az osztályom elé, és elénekelték az összes ballagá­si dalt. Olyan sírás-rívás volt... Ilyet még nem kaptam gyere­kektől. Azt írták rólam egy fogalmazás­ban: szigorú, de azért szeret. Ez a pálya kudarcokkal, örömökkel teljes. Mert azért kudarc is van... nem lehet, hogy csak öröm le­gyen. Ha a gyerek gyenge, úgy érzem, az én kudarcom is. Bánt, mert mindenkinek egyformán jót akar az ember. Mindig mon­dom nekik, ha azt akarjátok bi­zonyítani, hogy szerettetek, amíg az enyémek voltatok, azzal bizonyítsátok, hogy helytálltok. Még a nővé­rek is azt mondták, ilyen nincs, ilyet még nem láttak. FALUDY GYÖRGY Nagy Imre Leltárt készített, míg hajnalban fel-alá járt a pincebolt alatt: csak cvikkere hiányzott, egyébként minden rendben volt: a perc lejárt, a lelke tiszta s egy óra sem kell már, amíg Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát beérik kurta lábai. Mi adta néki a nyugalmat? Hogy tudta: hallgatják, míg hallgat és azt is, hogy a század titkát ő oldotta meg félúton? S mi növesztette nagyra, szépre? Bölcs bátorsága? tisztessége? Batthyányhoz hasonló vége? hogy ő lesz fajtánk példaképe a holtak élén? Nem tudom. A szomszéd cellából Maiéter köhécselt. Hirtelen hideg szellő fútt tarkóján. Hogy papírt és tollat kérhetne? Minek? Minek, gondolta. Száll az írás, mint viharban a levelek, s köztük, derűsen és kimérten zömök, ősz férfi jár: a tett. A vég, sejtette, még nehéz lesz, de az ár nem oszt, nem szoroz, - megnyílt az ajtó: káromkodva ugrottak rá a vasbotos pribékek, megkötötték karját s végigrugdosták az orosz zsebrákok sorfalán át, míg ő cvikker nélkül, félvakon támolygott, aztán szánakozva szétnézett kinn az udvaron: de már az ávós hóhér rémült arcát nem vette észre, sem a helytartót, ki két szovjet tiszt közt áll, vacogva, részegen. Aztán csak mész, vajpuha mész jött, előbb ráterítette bő tógáját, aztán szikkadozni kezdett, majd mint a krétakő kemény kőzetnek nőtt reája, megette bőrét, húsát, arcát, de bajsza nyájas kunkorát szálanként őrzi, mint az ország. Azóta újra mellbeteg, keszeg varróleány a nappal s izzadt ringyók az éjszakák, - ám néha félálomban este szemembe hull egy fény-nyaláb: talán a láthatáron villan, vagy a szomszéd utcán a villany, de lehet, hogy cvikkere. (London, 1958. június) Regény gén kérem, a hír igaz: való­ban kidobtam Amált a presszóból! Mit dobtam, egyenesen löktem, hajítot­tam! Hirtelen kilazultak az ide­geim, ütnöm kellett! Ismerem én az ENSZ emberjogi cikkelyeit, vi­lágéletemben harcos aktívája voltam a békének, nincs nálam nagyobb emberbarát ezen az agyaverte bolygón. De ami sok, az sok... Történt ugyanis, hogy barátnőm belehömpölyödött Sogyiba, ko­runk egyik legjobb táncosába. Értik, ugye? A fiú színpadon nem hátul ropja a gombák táncát, ha­nem elöl, LEGELÖL pakol a ten­gelye körül. Ez önmagában még nem rázott meg. Szép dolog, ha valaki megszerelmesedik, bódul­tán cuppog a másik száján, majd kotorászik benne, mert a bal alsó hatos foga valahogy átkeveredett a drágához. Végtére is azért va­gyunk, hogy puszit adjunk és el­szaporodjunk. Árnál csókolni vá­gyott, ami az emberiség jövőjét tekintve nemes dolognak tűnt. Ó, hiszen önök még nem is isme­rik Amált! ... Tíz éve bolyong az idegpályáimon. Közös suliba jár­tunk, oda, ahol bányarémeket képeznek. Ó volt az iskola büsz­kesége. Tananyagunk lényegét adta, hogy ha kikerülünk a szak­mába és bányába süllyedünk, a puszta látványunktól feljöjjön a szén. Nos, mint mondtam, Árnál DearSogyi Szarajevó ’93 Fajkusz Mária 3.rész volt a csúcs, az első tárnába szál­lásakor húsz tonna német brikett rohant felszínre. Szépségét hölgyünk ma is őrzi: százötven centi magas, nyolc­vannégy kiló, jobb szeme masszí­van nézi a balt. Sok szőr tapad hozzá. Róla nem lehet tudni, va­jon hormonzavaros férfi, akinek melle nőtt, vagy hormonzavaros nő, aki bajuszt eresztett?... Most mondják meg, hát nem elraga­dó? ! Az Isten is arra teremtette, hogy egy táncos oltár elé húzza. Jogosan vágyott arra, hogy be­lophassa magát a százkilencven centi magas sztár inge mögé. El is indult Sogyit kergetni... Első dobása hagyományos rajon­góra emlékeztetett. Felkutatta az Édes címét, és veretes rímekkel ajándékozta meg őt: Táncosom, ó táncosom, imádom a szemedet, Hűs díványon örömmel vakar- gatnám füledet. Nénikémet feledve eldobnék er­kölcsöt, Én lennék örökre a te friss gyü­mölcsöd. Ropnánk a táncot, akár a szőlőtő, Ha nem lógna rajtad eleve több fürt nő. Szerelmem zsibongna hajtőtől bokáig, Lifegnék nyakadban hajnaltól napszálltig. D e a sors mostoha volt, a srác nem akarta, hogy Amálka lifegjen. Nem írt vissza. Ám ba­rátnőnk nem hátrált! Turbóra kapcsolt és beszivárgott a Sze­rencsejáték Rt.-hez, remélve, hogy tombolán elnyeri Sogyi mosolyát. Ez se jött össze: csak Mona Lisáét hirdették meg. Sza­ladgált hát szerelmesünk az Operaház környékén, várva, hogy megjelenik kocsival csókje­löltje. Nem jelent meg. Pedig nőnk kérem órákig lendületben volt készen arra, hogy véletlenül fölessen a motorháztetőre és a szélvédőn keresztül belátogas­son Hozzá. Szemében (ablak) üveges tekintettel akart meredni oda, ahova lehet. Meg ahova a történtek után még tud. Sajna, nem volt fölesés és elmaradt a nézelődés is. Ha azt hiszik, hogy ezek után elcsüggedt az én zson­gó kis haverinám, nagyon téved­nek! Versenyt írt ki benne a vál­lalkozó szellem: immáron dolgo­zóként debütált az Operaház­ban. Két hétig volt a férfi klozett kilincse, azután ő lett az Opera­ház Fantomja, végül előlépett díszletessé. Azt eleve tudta, hogy felülről kell majd hatnia a drágájára. Hiszen a fiú előtt ugye tombol a publi­kum, mellette bokázik a többi táncos, mögötte pedig holt tér van. Az ember holt lenne a tér­ben, ha oda ülne, mert előadás közben bepasszíroznák őt a pad­lóba, mielőtt frappáns epigram­mával búcsúzhatna az egy­begyűltektől. Lássák be, tényleg fönt volt az ideális levegő! Ennek szellemé­ben már másnap színpad fölött kóválygott a kis csókvadász, le­sütött szemei lázasan élték a NAGY JELENETEKET, misze­rint: ... a szín egy búsmagyar éj­szaka. Táncosunk főhősként len­geti a főhősnőt... tilláromjobbra, tillárom balra... A hősnő rövid úton begyűrődik a függöny rán­caiba, viszont reflektorok fényé­ben marad Ő... EGYEDÜL. Na, akkor jön Árnál: fejére dobja a holdtöltét. Micsoda elementális találkozás!! Táncosunk felnéz, elmondja amit ilyenkor megkö­vetel a haza, de szemében titkon már szikrázik a szerelem. Elbűvölve lesi, hogy lehet egy lány ennyire ronda?!... Izgatottan vártuk a valódi előadást. Árnál idegesen hem- pergett a sorsomban. Végre fel­gördült a függöny, mindenki a helyén volt. A fáma szerint műhónak kellett esnie az égből. M ég ma is belebor- zongok... az első sor közepén ültem és már a csücsüke elején gyanús volt a dolog. Pót- csücsükére vágytam a sö­rözőben. Szidtam a percet, mely idecibált, mentem volna szép­szerével, de székbe feszített a látvány. A színpadon ugyanis ÉNEKELNI kezdtek!!!... Még so­sem láttam balettost fényárban nótázni. Lehet, hogy dudorá- szik. De az, hogy teli torokból át- üvöltse a légteret, az azért mé­giscsak túlzás, nem?! Bámultam a műsorfüzetet, ettől rá kellett eszmélnem, hogy egy nappal korábban jöttünk. Sogyi a környéken sejárt! Mélá- zásom közben a semmiből esni kezdett a hó... Othelló a szemem előtt fehéreden. Határozottan őszült! Elképedve üvöltöttem fel:- Hagyd abba, Árnál, ez sok műhó semmiért!!! Barátnőm másnap tiszteletét tette az igazgatónál - búcsúzás végett. Nagy Jelenet volt. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents