Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-10-23 / 43. szám
Kultúra 1996. október 23. 13 Kosár Éva tanítónőről diákjai azt írták egy fogalmazásban: szigorú, de azért szeret Mindenkinek egyformán jót akar az ember Sok-sok időt kell tölteni a gyerekekkel Somogyi Tiborfelvétele Tallósi Béla _____________________ Sz inte kéthavonként kaptunk az elmúlt tanévben vaskos borítékokat Gyermekvilág, illetve Kópé rovatunknak címezve az Alistáli Magyar Tannyelvű Alapiskola tanulóitól. Verseket, meséket küldtek, és udvarias, szép kézírással írt sorokkal arra kértek bennünket, ha tetszenek, jelentessük meg az oldalon. Megtettük. Kíváncsiak voltunk, ki áll az alistáli gyerekek mögött, vagyis ki az a pedagógus, aki vers- és meseírásra biztatja, nevelgeti őket. így ismertük meg Kosár Éva alsó tagozatos tanítónőt. Megtudtuk tőle, hogy az elmúlt négy évben elsőtől negyedikig új módszerrel oktatott.- Egészen másként tanultuk a verseket is- mondja Kosár Éva tanítónő. - Azelőtt nem foglalkoztunk annyit a költői képekkel, hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel. Most már az első osztályban is elemezzük a verseket, természetesen a gyerekek értelmi szintjének megfelelően. Ez a módszer tényleg megszeretteti az irodalmat a gyerekekkel. De szerencsém is volt, mert olyan tanítványaim voltak, „akik vették a lapot”. S valahogy olyan helyesek lettek a fogalmazványaik, a verskísérleteik, hogy arra gondoltunk, az Új Szó gyermekrovatában is megjelenhetnének. És megjelentek. Ünnep volt számunkra, borzasztó nagy örömet szerzett. Amikor a gyerekek meglátták a lapot, szaladtak, hogy benne vagyunk az újságban. Szép emlék. Voltak olyan tanulóim, akik csak negyedikbejöttek hozzám, de azokat is maguidcal ragadták a többiek. Sőt egy egészen gyenge tanuló is volt közöttük, de még ő is írt. Látni kellett volna azt az akaratot, azt az örömet, lelkesedést! Erősen kötődöm hozzájuk, hiszen négy év alatt az ember nagyon megszereti őket. Nyáron a fiúk összebeszéltek, és eljöttek, meglátogattak. Én olyan boldog voltam! Azt azért meg kell jegyeznem, hogy nem minden gyerek ilyen. Ez az új módszer, bár ugyanazt a tananyagot tanulják, a gyengébbtől nem követeli meg azt, amire nem képes. Viszont annak, aki búja, ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy fejlődjön, pluszmunkát kapjon. Nem kényszerítettem őket, de ezek a gyerekek rengeteget olvastak. Most kezdődik minden elölről, újra elsőseim vannak. Ez az utolsó osztály, amelyet végigviszek az elsőtől a negyedikig. Ez még négy évet jelent a nyugdíjig, de már most érzem, hogy hiányozni fognak. Szeretem, egyszerűen szeretem ezt a pályát. Soha nem bántam meg, hogy pedagógus lettem, mert nagyon szeretem a gyerekeket. És nem csalódtam bennük. Nagyon kellemes emlékeim vannak a kezdeti évekből. Nyitrán alsó tagozatra szereztem képesítést. De hatvanháromban Bősre kerültem, felső tagozatra. Kémiát és biológiát kellett tanítanom. Nagyon nehéz volt, együtt kellett tanulnom a gyerekekkel. De lelkesedtem, laboratóriumot rendeztem be, megszállottként kísérleteztem, mindig volt egy-két folt a ruhámon. Aztán férjhez mentem, és Pozsonyba költöztünk. Mivel ott nem kaptam munkát, Szarvára jártam ki naponta. Miután megszületett a lányunk, úgy döntöttünk, hogy hazajövünk, és építkezünk, mert nem tudtunk lakáshoz jutni, a garzon meg kicsi volt hármunknak. Öt évig Padányban tanítottam, aztán kezdtem itt Alistálon. De tudja, nem lenne szabad, hogy egy igazi, szívbéli pedagógusnak csa- ládjalegyen. Mert rengeteget kell olvasnia és művelődnie, hogy felkészült legyen. És az lenne a lényeg, hogy sok-sok időt tölthessen a gyerekekkel. Ezt a család mellett, főleg míg kisebbek voltak a gyerekeim, nem nagyon tehettem meg. Amióta nagyobbak, és nem igényelnek annyit, azóta többet tudtam adni. A sikerélmények éltetnek. Az előző gyerekeim másodikosok voltak, amikor megbetegedtem, és kórházba kerültem. Rajzokat küldtek, leveleket írtak, hogy várnak haza. Úgy sírtam, hogy még a nővérek is azt mondták, ilyen nincs, ilyet még nem láttak. Én is írtam nekik, biztattam őket. Ezért megérte pedagógusnak lenni egy életen át. És elmondok egy másik történetet is, az is most volt, a tavalyi tanévben. Az első osztályban mindig mindenkinek elteszem az első füzetét, aztán nyolcadikban, a ballagás napján odaadom nekik ajándékba. Tavaly nem lehettem ott a nyolcadikosok ballagásán, ezért az utolsó tanítási napon vittem fel nekik a füzeteket. Nem sokkal később a nyolcadikosok lejöttek az osztályom elé, és elénekelték az összes ballagási dalt. Olyan sírás-rívás volt... Ilyet még nem kaptam gyerekektől. Azt írták rólam egy fogalmazásban: szigorú, de azért szeret. Ez a pálya kudarcokkal, örömökkel teljes. Mert azért kudarc is van... nem lehet, hogy csak öröm legyen. Ha a gyerek gyenge, úgy érzem, az én kudarcom is. Bánt, mert mindenkinek egyformán jót akar az ember. Mindig mondom nekik, ha azt akarjátok bizonyítani, hogy szerettetek, amíg az enyémek voltatok, azzal bizonyítsátok, hogy helytálltok. Még a nővérek is azt mondták, ilyen nincs, ilyet még nem láttak. FALUDY GYÖRGY Nagy Imre Leltárt készített, míg hajnalban fel-alá járt a pincebolt alatt: csak cvikkere hiányzott, egyébként minden rendben volt: a perc lejárt, a lelke tiszta s egy óra sem kell már, amíg Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát beérik kurta lábai. Mi adta néki a nyugalmat? Hogy tudta: hallgatják, míg hallgat és azt is, hogy a század titkát ő oldotta meg félúton? S mi növesztette nagyra, szépre? Bölcs bátorsága? tisztessége? Batthyányhoz hasonló vége? hogy ő lesz fajtánk példaképe a holtak élén? Nem tudom. A szomszéd cellából Maiéter köhécselt. Hirtelen hideg szellő fútt tarkóján. Hogy papírt és tollat kérhetne? Minek? Minek, gondolta. Száll az írás, mint viharban a levelek, s köztük, derűsen és kimérten zömök, ősz férfi jár: a tett. A vég, sejtette, még nehéz lesz, de az ár nem oszt, nem szoroz, - megnyílt az ajtó: káromkodva ugrottak rá a vasbotos pribékek, megkötötték karját s végigrugdosták az orosz zsebrákok sorfalán át, míg ő cvikker nélkül, félvakon támolygott, aztán szánakozva szétnézett kinn az udvaron: de már az ávós hóhér rémült arcát nem vette észre, sem a helytartót, ki két szovjet tiszt közt áll, vacogva, részegen. Aztán csak mész, vajpuha mész jött, előbb ráterítette bő tógáját, aztán szikkadozni kezdett, majd mint a krétakő kemény kőzetnek nőtt reája, megette bőrét, húsát, arcát, de bajsza nyájas kunkorát szálanként őrzi, mint az ország. Azóta újra mellbeteg, keszeg varróleány a nappal s izzadt ringyók az éjszakák, - ám néha félálomban este szemembe hull egy fény-nyaláb: talán a láthatáron villan, vagy a szomszéd utcán a villany, de lehet, hogy cvikkere. (London, 1958. június) Regény gén kérem, a hír igaz: valóban kidobtam Amált a presszóból! Mit dobtam, egyenesen löktem, hajítottam! Hirtelen kilazultak az idegeim, ütnöm kellett! Ismerem én az ENSZ emberjogi cikkelyeit, világéletemben harcos aktívája voltam a békének, nincs nálam nagyobb emberbarát ezen az agyaverte bolygón. De ami sok, az sok... Történt ugyanis, hogy barátnőm belehömpölyödött Sogyiba, korunk egyik legjobb táncosába. Értik, ugye? A fiú színpadon nem hátul ropja a gombák táncát, hanem elöl, LEGELÖL pakol a tengelye körül. Ez önmagában még nem rázott meg. Szép dolog, ha valaki megszerelmesedik, bódultán cuppog a másik száján, majd kotorászik benne, mert a bal alsó hatos foga valahogy átkeveredett a drágához. Végtére is azért vagyunk, hogy puszit adjunk és elszaporodjunk. Árnál csókolni vágyott, ami az emberiség jövőjét tekintve nemes dolognak tűnt. Ó, hiszen önök még nem is ismerik Amált! ... Tíz éve bolyong az idegpályáimon. Közös suliba jártunk, oda, ahol bányarémeket képeznek. Ó volt az iskola büszkesége. Tananyagunk lényegét adta, hogy ha kikerülünk a szakmába és bányába süllyedünk, a puszta látványunktól feljöjjön a szén. Nos, mint mondtam, Árnál DearSogyi Szarajevó ’93 Fajkusz Mária 3.rész volt a csúcs, az első tárnába szállásakor húsz tonna német brikett rohant felszínre. Szépségét hölgyünk ma is őrzi: százötven centi magas, nyolcvannégy kiló, jobb szeme masszívan nézi a balt. Sok szőr tapad hozzá. Róla nem lehet tudni, vajon hormonzavaros férfi, akinek melle nőtt, vagy hormonzavaros nő, aki bajuszt eresztett?... Most mondják meg, hát nem elragadó? ! Az Isten is arra teremtette, hogy egy táncos oltár elé húzza. Jogosan vágyott arra, hogy belophassa magát a százkilencven centi magas sztár inge mögé. El is indult Sogyit kergetni... Első dobása hagyományos rajongóra emlékeztetett. Felkutatta az Édes címét, és veretes rímekkel ajándékozta meg őt: Táncosom, ó táncosom, imádom a szemedet, Hűs díványon örömmel vakar- gatnám füledet. Nénikémet feledve eldobnék erkölcsöt, Én lennék örökre a te friss gyümölcsöd. Ropnánk a táncot, akár a szőlőtő, Ha nem lógna rajtad eleve több fürt nő. Szerelmem zsibongna hajtőtől bokáig, Lifegnék nyakadban hajnaltól napszálltig. D e a sors mostoha volt, a srác nem akarta, hogy Amálka lifegjen. Nem írt vissza. Ám barátnőnk nem hátrált! Turbóra kapcsolt és beszivárgott a Szerencsejáték Rt.-hez, remélve, hogy tombolán elnyeri Sogyi mosolyát. Ez se jött össze: csak Mona Lisáét hirdették meg. Szaladgált hát szerelmesünk az Operaház környékén, várva, hogy megjelenik kocsival csókjelöltje. Nem jelent meg. Pedig nőnk kérem órákig lendületben volt készen arra, hogy véletlenül fölessen a motorháztetőre és a szélvédőn keresztül belátogasson Hozzá. Szemében (ablak) üveges tekintettel akart meredni oda, ahova lehet. Meg ahova a történtek után még tud. Sajna, nem volt fölesés és elmaradt a nézelődés is. Ha azt hiszik, hogy ezek után elcsüggedt az én zsongó kis haverinám, nagyon tévednek! Versenyt írt ki benne a vállalkozó szellem: immáron dolgozóként debütált az Operaházban. Két hétig volt a férfi klozett kilincse, azután ő lett az Operaház Fantomja, végül előlépett díszletessé. Azt eleve tudta, hogy felülről kell majd hatnia a drágájára. Hiszen a fiú előtt ugye tombol a publikum, mellette bokázik a többi táncos, mögötte pedig holt tér van. Az ember holt lenne a térben, ha oda ülne, mert előadás közben bepasszíroznák őt a padlóba, mielőtt frappáns epigrammával búcsúzhatna az egybegyűltektől. Lássák be, tényleg fönt volt az ideális levegő! Ennek szellemében már másnap színpad fölött kóválygott a kis csókvadász, lesütött szemei lázasan élték a NAGY JELENETEKET, miszerint: ... a szín egy búsmagyar éjszaka. Táncosunk főhősként lengeti a főhősnőt... tilláromjobbra, tillárom balra... A hősnő rövid úton begyűrődik a függöny ráncaiba, viszont reflektorok fényében marad Ő... EGYEDÜL. Na, akkor jön Árnál: fejére dobja a holdtöltét. Micsoda elementális találkozás!! Táncosunk felnéz, elmondja amit ilyenkor megkövetel a haza, de szemében titkon már szikrázik a szerelem. Elbűvölve lesi, hogy lehet egy lány ennyire ronda?!... Izgatottan vártuk a valódi előadást. Árnál idegesen hem- pergett a sorsomban. Végre felgördült a függöny, mindenki a helyén volt. A fáma szerint műhónak kellett esnie az égből. M ég ma is belebor- zongok... az első sor közepén ültem és már a csücsüke elején gyanús volt a dolog. Pót- csücsükére vágytam a sörözőben. Szidtam a percet, mely idecibált, mentem volna szépszerével, de székbe feszített a látvány. A színpadon ugyanis ÉNEKELNI kezdtek!!!... Még sosem láttam balettost fényárban nótázni. Lehet, hogy dudorá- szik. De az, hogy teli torokból át- üvöltse a légteret, az azért mégiscsak túlzás, nem?! Bámultam a műsorfüzetet, ettől rá kellett eszmélnem, hogy egy nappal korábban jöttünk. Sogyi a környéken sejárt! Mélá- zásom közben a semmiből esni kezdett a hó... Othelló a szemem előtt fehéreden. Határozottan őszült! Elképedve üvöltöttem fel:- Hagyd abba, Árnál, ez sok műhó semmiért!!! Barátnőm másnap tiszteletét tette az igazgatónál - búcsúzás végett. Nagy Jelenet volt. (folytatjuk)
