Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-25 / 39. szám
Kultúra 1996. szeptember 25. 13 Egyáltalán nem rajongott a szabályos, mérnöki pontosságú formákért Hundertwasser: igazi csemege a szemnek „Házgyűjteményem" egyik legkedvesebb darabja A szerző felvétele Mislay Edit Idegen városokkal sokféleképpen lehet ismerkedni. Tanulmányozhatjuk indulás előtt az útikalauzt, faggathatjuk ismerőseinket, akik már jártak arrafelé. Felkészülünk a látnivalókra. Izgalmasabb azonban, ha meghatározott cél nélkül vetjük bele magunkat a város forgatagába, és hagyjuk, hogy hassanak ránk a formái, színei, a légköre. Az utazáshoz persze hozzátartoznak a különböző apró emléktárgyak is, amelyek aztán felidézik számunkra kalandozásaink helyszínét. De mi a teendő akkor, ha valaki nem apróságokat gyűjt az utazásai során? Hanem mondjuk házakat, épületeket. Bevallom töredelmesen, hogy valami megmagyarázhatatlan vonzódást érzek a szép épületek iránt. Nem kell, hogy monumentális, lenyűgöző alkotás legyen. Egy látszólag egyszerű ház is megragadhatja az ember figyelmét. S főleg a mögötte megbúvó otthonok. Talán annak is köszönhető ez az érdeklődés, hogy tájainkon az utóbbi évtizedekben az építészet nem igazán bontakozhatott ki. Évszázadok tudása és ismerete tűnt el a XX. század süllyesztőjében, s a mai kényelmetlen betonkockák mindenre emlékeztetnek, csak otthonokra nem. Az esztétikum helyett a gyakorlatiasság foglalta el az első helyet. Pedig a lélekbúvárok bizonyára sokat mesélhetnének arról, mit jelent életünkben a harmonikus környezet. „Házgyűjteményem” egyik darabját szeretném most közreadni. Sokak számára ismerős lesz ugyan, de talán akadnak olyanok is, akik még nem találkoztak vele. Bécsben járva nem panaszkodhatunk a látnivalókra, hiszen az egykori császárváros falai között több évszázad történelmének emlékei kötik le figyelmünket. Furcsa mód azonban az az épület, amely Bécs utcáit róva egy életre kedvencemmé vált, nem is olyan öreg. És még csak azt sem mondhatnám rá, hogy impozáns. Hundertwasser háza a Kegel- gassén ennek ellenére csodálatos. Derűt, melegséget, vidámságot, játékosságot sugároz. És össze is szorítja az ember szívét, hogy nem költözhet azonnal akár a legkisebb lakásába is. Az 1928-ban született Hundertwasser századunk művészetének különös egyénisége. Filozófus, festő, grafikus, építész és környezetvédő. Irányzatokba nehezen besorolható művész, örök rebellis, aki a maga útját járja. S ha mégis hatásokat keresünk: a századforduló szecessziója az, amelynek művészi hitvallása közel állt Hundertwasser- hoz. Gustav Klimt és Egon Schi- ele világa. Ám Hundertwasser számára a természet, a környezet sokkal többet jelentett. Nem csupán stilizált díszletet, hanem a művészet, így többek között az építészet alapját, szerves, el nem hanyagolható részét. Épületeinek tervezésében (mert természetesen nem csupán egyetlen csodaházra futotta a tehetségéből) is a természet évmilliós törvényeire hagyatkozott. Nem rajongott a szabályos, mérnöki pontosságú formákért, mert ilyesmi a természetben sem fordul elő. Az ő padlói nem üveglapsimák, hanem dimbes-dombosak. Ablakai között alig találunk két egyformát, sőt vannak olyanok, amelyek fejtetőre állva kínálják házából a kilátást. Erkélyei is változatosak, némelyiken fa nő, természetes életterével belekomponálva a házba, melynek tetején ugyancsak zöld rengeteg kínál kellemes kikapcsolódást. Mindig arra törekedett, hogy épületeivel ne rombolja a környezetet, hanem azzal összhangban, szinte együtt dolgozva hozzon létre valami újat. (Valljuk be őszintén, manapság hány építésznek okoz lelkiismereti problémát, ha munkájának újtában álló fákat kell kivágnia?) Hundertwasser a színekkel sem bánik fukarul. A szivárvány minden színében pompázó épületeire azt is ráfogták már, hogy giccsesek. Nos, ítéletét mindenki a saját ízlésének megfelelően alakíthatja, ám egyet nem tagadhatunk: a szemnek igazi csemegét jelentenek Hundertwasser házai. A lakókat ugyan nem állt módomban kifaggatni, de nem hiszem, hogy panaszkodnának. Ilyen környezetben még a legszürkébben induló nap is optimistává válik. Épületeire azt is ráfogták, hogy giccsesek.---------------------Heti kultúra Könyvespolc Liszka József: „Szent képek tisztelete” Három éve jelent meg Liszka Józsefnek Budapesten a Kisalföld szlovákiai (melynek a Pozsony-Boldog- fa-Szered-Verebély-Kál- na-Ipolyszakállas alkotja az északi, a magyar- szlovák államhatár pedig a déli határvonalát) részének népi kultúráját bemutató tanulmánykötete. A közel tíz esztendő kutatásait felölelő válogatásból - részben érthető okok miatt - kimaradt a népi vallásosság témaköre, melyet a szerző a közelmúltban megjelent kötetében {tótol. Úttörő munkáról van szó tájainkon, hiszen a magyar „vallási néprajz” kutatása elég későn indult meg, a magyar szakirodalomban is csak 1928-ban jelenik meg első ízben. S míg az elmúlt évtizedekben nálunk tabunak számított maga a téma is, addig tőlünk nyugatabbra éppen ebben az időszakban ért el számtalan eredményt a vallásos néprajz kutatása. A kötet dolgozatainak egy részét a szerző már publikálta a sajtóban, más része első ízben jelenik meg. S míg az első kötetből hiányzott a fotóanyag, ebben a könyvben rengeteg rajz és fénykép illusztrálja és gazdagítja a taglalt témaköröket, melyek nem kevesebbet igyekeznek bizonyítani, mint azt, „miként tagozódott be népünk szervesen az egyetemes európai kultúrkörökbe, és nemcsak a népi vallásosság egyes jelenségei révén, hanem a hagyományos népi műveltségnek szinte minden területén”. A Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából 2 alcímet viselő kötet a Lilium Aurum könyvkiadó jóvoltából jelent meg a közelmúltban. A könyv mindazok figyelmére számot tarthat, akik számára nem közömbös szülőföldjük múltja, s akik a jelenben is tenni szeretnének emlékei megőrzése érdekében. (k-y) Ajánló Nemzetközi pantomimfesztivál Pozsonyban Milán Sládek, az európai hírű szlovák pantomimművész első alkalommal rendez Pozsonyban nemzetközi pantomimfesztivált. Október 5-e és 12-e között a szlovák főváros Főterén, valamint a Bécsi úti Aréna Színházban és a Redut színpadán több külföldi, köztük osztrák, német, japán, francia, spanyol, angol, horvátés román művész mellett a legjelesebb cseh és szlovák míme- ket is láthatják az érdeklődők. A belépőjegy ára 100, diákoknak és nyugdíjasoknak 50 korona. Regény- Negyven napig fog esni - mondta Zuzmó egykedvűen, s pajkosan oldalba bökte a szódán Lázárt. De ugyan mondhatott vagy tehetett akármit, az író makacsul hallgatott. Nem voltak kérdései, nem lepődött meg és főleg hidegen hagyta az egész. Az elkövetkező órák és napok inkább tűntek a számára lázálomnak, mint valóságnak. A főváros szélén, egy hatalmas park közepén állt a híres Zöld Kastély. íz éve az író ennek a falai közt dolgozta át első, Angyal a körhintán című regényét, amelyet előzőleg egy hetilap közölt folytatásokban. A könyv óriási bukás volt, a Kiadó - a hetilap főszerkesztőjének buzgó helyeslése mellett - a szó szoros értelmében melegebb égtájakra küldte a szerzőt, aki szégyenében elhatározta, hogy ezúttal Ausztráliáról fog írni valamit, mert az biztonságos messzeségben van. A Zöld Kastély láttán fekete-fehér, riadt pillangók képében ezek az emlékek lepték meg. De aztán megrázta magát, s lassan eljutottak a tudatáig Zuzmó szavai.- Maradj itt, fiam, én előremegyek, és szólok néhány szót az érdekedben. A Zöld Bugyik Báljára ugyanis egyszerűen lehetetAngyal a körhintán Z. Németh István 18. rész len meghívó nélkül bejutni. Tíz perc múlva nyugodtan gyere utánam. Odabenn keringőt játszottak, ragyogtak a fények, jókedvű lárma hallatszott ki a korai őszt sejtető esőbe. Az öreg eltűnt, Lázár egykedvűen bámulta az egészen jó állapotban maradt épület díszes homlokzatát. Aztán szórakozottan turkálni kezdett a kesztyűtartóban, és az üres öngyújtók, törött fésűk, hamis iratok között egy egészen érdekes fényképre bukkant. A fotó egy családi kirándulás alkalmával készülhetett, rajta Zuzmót vélte felfedezni, ahogy a jól ismert büszke mosolyával a cingár Darwinba és a gyönyörű szép Shaomiba karol. A kép hátulján egy évszám: 1997. Az író cigarettát is talált a kocsiban. Rágyújtott, élvezte a jó száraz dohány kövér füstjét. Zseb- revágta a képet, majd ráérős léptekkel megközelítette a kastélyt. Az előcsarnokban abba a nénikébe botlott, aki az Oázis borozóban aláíratott vele egy belépési nyilatkozatot a Vécésnéniket Kiszipolyozok Ellen Küzdők Pártjába. Az „elnöknő” olyan kedvesen mosolygott rá, hogy az a gépfegyver a kezében ártalmatlan játékszernek tűnt csupán. Lázárt nem kavarta fel a látvány. Úgy érezte, nincs mitől félnie, így is volt.- Megismerem ám magát, fiatalember! - kuncogott a néni.- Maga a mi emberünk!- Az vagyok! - hagyta helyben Lázár. - Én vagyok mindenkinek az embere. Csak Shaomié nem. A néni hatalmas, színes plakátot kapart elő egy lőszeres láda mélyéről. Rajta az író meglehetősen kinagyított és utólag kiszínezett fényképe alatt ez a szöveg állt: WANTED: DEAD OR ALIVE - LÁZÁR KVAZAR!- Jé! - mondta az író kezébe véve a plakátot, de arca nem árult el érzelmeket. - Ez mi?- Lehet, hogy meg fog lepődni - gúnyolódott az idős hölgy -, de ez a plakát, amelyet ezerszámra ragasztottak ki az országban, h'ogy magát elcsípjék. Börtönbe akarták vetni, hogy megváltoztassák vele a történelmet, de ez teljesen hiábavaló próbálkozásnak bizonyult, lévén, hogy vége a történelemnek, s az idő kerekét egyébként sem lehet visszaforgatni. Legfeljebb tíz-húsz évvel, mint ebben az országban. Lázár - attól félve, hogy sohasem szabadul meg a mesélő kedvű nénitől - lépett egyet a bálterem irányába, de az idős matróna elkapta a nadrágszárát, s ügyesen visszarántotta.- Mint pártelnök ragaszkodom ahhoz, hogy végighallgasson! - csattant fel ellentmondást nem tűrő hangon, s a gyűrött plakátot vörös posztóként íóbálta Lázár orra előtt. Az megadóan lerogyott egy székre. A bálteremben időközben még hangosabb lett a zene, s vele együtt természetesen a kurjongatás is. ízes, recsegős-ro- pogós csárdás bömbölt a hangfaiakból. A folyosón itt-ott fiatal lányok tűntek fel, akik vén, rángatózó fejű, dülledt szemű, kitüntetésektől zörgő tábornokokba csimpaszkodtak. A hölgyeken egy-egy zöld színű, csipkés alsóneműn kívül nemigen volt más ruhadarab, ami a vén kecskéknek láthatóan nagyon ínyükre volt. Nem is lehetett ez máshogy, ugyanis fogakkal már nem rendelkeztek.- Maga nagyon jól tudja, hogy 1997. január elsejétől a nagy nemzeti hevületben minden idegen nyelvet kitiltottak az ország területéről, ugye?-Tudom.- Zuzmonov admirális és ember- nagy, lévén a vadnyugati tárgyú könyvek nagy tisztelője, miután hatályon kívül helyezte az imént említett törvényt, mégis ezt íratta a plakátokra: WANTED: DEAD OR ALIVE - LÁZÁR KVAZAR!- Sok pénze volt, vagy valamiért nagyon a szívén viselte a sorsomat, vagy...- Ez most nem fontos. A lényeg az, hogy a jónép nem értette, miért szerepel mindenhol a maga ábrázata. Ráadásul a Zöld Elmék Pártja - gondolván, hogy úgyis a saját javukra hamisítják majd a végeredményt - szinte órák alatt belebetonozta magát a hatalomba, majd áldemokratikus álválasztásokat írt ki.- Na és? - ásított Lázár.- Hát nem érti??? Mindenki magára szavazott! A száz százalékos elsöprő fölényt pedig nem tudták meghamisítani! A hölgy ezt olyan örömmel mondta, hogy indulatában majdnem meghúzta az élesre töltött gépfegyver ravaszát. Aztán erőt vett magán, és Lázárhoz fordult. (folytatjuk)
