Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-11 / 37. szám
Kultúra 1996. szeptember 11. A nemzeti irodalom szerepe történelmünkben (4) Irodalom és hagyomány az ezredfordulón Pomogáts Béla _____________ Má sodjára az irodalomnak stratégiai feladatai és lehetőségei vannak a magyarság (legalább) szellemi és lelki egységének a helyreállításában. Volt idő, voltak idők, midőn maga az irodalom fogta össze a nemzetet, sőt a magyarság - Szabó Zoltán találó megfogalmazása szerint - mint „irodalmi nemzet” létezett. Ebben a tekintetben mára sok minden megváltozott. Mégis, ha a jelenben azt látjuk, hogy a magyarságot a Kárpát-medencében államhatárok darabolják szét, s a magyarság egy igen nagy része szerte a nagyvilágban szétszóródva él, megint csak azt mondhatjuk: az irodalomnak stratégiai feladatokat kell vállalnia a jelenben is. Igen: a magyarság nemzeti és szellemi egységre vágyik, történelmi és lelki szüksége van arra, hogy Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Pozsonyt, Kassát, Szabadkát - és persze a nyugati világban élő magyarokat is - bekapcsolja a nemzeti élet vérkeringésébe. Ez a vérkeringés ma elsősorban a nemzeti kultúra egyetemes és egységes rendjében képzelhető el és valósítható meg. Szerves rend ez, élő organizmus, amelynek igen fontos ereit kötötték el a magyarságra kényszerített úgynevezett békeszerződések: Trianon és Párizs. Következésképp általában bénultság jött létre: nemcsak az elszakított magyar népcsoportok, hanem az anyaország esetében is. Irodalmunknak, egyáltalán kultúránknak a jövőben ezt a bénultságot kell orvosolnia, a természetes vérkeringést kell helyreállítania. Közös felelősség ez, mindannyiunkra hárul, és közös munka, amely mindannyiunk számára feladatot jelent. Függetlenül attól, hogy milyen politikai pártok vagy ideológiák szerint látjuk a nemzet további teendőit, és függetlenül attól, hogy melyik ország útlevelével a zsebében utazunk. A századvég (az ezredforduló) nagy feladata, hogy irodalmunk továbbra is vállalja a nemzet szolgálatát, és a jövő kialakításában stratégiai szerepe legyen. Erkölcsi örökségünk valóságos kontinens, biztos alapzat ma is: nem sodorhatják el sem az országon belüli nézeteltérések, sem a kívülről érkező viharok. A huszadik század átütő irodalmi irányzata a modernizmus volt, ez az irányzat az évszázad szelleméből táplálkozott: szemléleti alapjait egy új, a tizenkilencedik századét meghaladó ésszerűségben, társadalmi és művészeti ideológiáját a jövőre orientált utópiákban, a művész szerepét valamilyen kollekti- vum képviseletében kereste. Ez a modernizmus, miközben természetesen tovább éltek a múlt század romantikus és realista vagy a századforduló szimbolista áramlatai, s maguk az izmusok is időnként elkeveredtek velük, mindvégig az évszázad vezető irodalmi és művészeti irányzataként működött, még a lakott föld arculatát is átalakította a maga konstruktivista építészeti formáival. A meglepő fordulatot éppen az építészet hozta már a nyolcvanas években: Bauhaus stílus zárt racionalitása után az újjáéledő és regionális tradíciókat, a mértani formák és a rideg funkcionalizmus után a szeszélyes vonalakat, személyes megoldásokat, a történeti stílusokat. Modem és posztmodem: az ízlésváltás keretei között jelzi, hogy valami, ami legbensőbb emberi lényünket érinti és abból ered, radikálisan átalakult. A posztmodem ízlés, szemlélet és stílus, ha tetszik: nyelvezet a jövő idejű utópiák bukása után a történeti folytonosságot, a kultúra szervességét helyezte ismét előtérbe, az absztrakciók után a történeti, etnikai, regionális és nyelvi különösségnek, egyediségnek adott irányító szerepet, a kollektív én helyett a személyiségre és a személyiségértékekre szavazott, a tervszerűen irányított művészet után a művész autonómiáját állította helyre. A posztmodem irodalom a személyiség belső világát fedezte fel újra, a narrációt általában reflexióval váltotta fel, és nemcsak arról számolt be, hogy mi történik abban a világban (társadalomban), amelyet az elbeszélés felidéz, hanem megvilágítja magának az elbeszélésnek: az alkotómunkának a hátterét és körülményeit, valamint az elbeszélő személyes helyzetét is. Ez a posztmodem irodalom és művészet már itt van közöttünk: huszadik századi hagyományait a század első évtizedeinek személyes jellegű irodalmából meríti, mestereit Kosztolányi Dezsőben és Ottlik Gézában találta meg, írói: Esterházy Péter, Nádas Péter, Lengyel Péter, vagy a Szlovákiában élő Grendel Lajos, az Erdélyből áttelepült Bodó Ádám, az új magyar próza „derékhada”. Ok a történelmi korforduló: az ezredvég hiteles krónikusai. Az ő nevükhöz fűződik az a „paradigmaváltás”, amely elbeszélő irodalmunkban az elmúlt másfél évtized során bekövetkezett. (Folytatjuk) Heti kultúra Könyvespolc Szőnyi Endre: Pozsonytól Kassáig A kitűnő pozsonyi építész, Szőnyi Endre neve és munkássága mára csaknem feledésbe merült. Á szlovákiai magyar polgári társadalom és értelmiség képviselőjeként már a negyvenes években elveszítette saját tervezőirodáját és ezzel együtt alkotói lehetőségeit, s a háború után csak nehezen érte el, hogy egyáltalán Pozsonyban és a saját házában maradhasson. Az ő munkásságát sem kerülte el az idegenkedés, amelyet a szlovákiai magyar kulturális körökkel szemben tanúsítottak a második világháború után. A szerző a Pozsonytól Kassáig c. kéziratán 1958- ban, nyugdíjba vonulása után kezdett dolgozni. A kézirat szlovák fordítása 1967-ben jelent meg; maga Szőnyi két nappal Csehszlovákia megszállása után hunyt el Pozsonyban. Gágyor József: Dobog a szívem Ki ne ismerné a kínzó érzést, amikor felsejlik az emberben az idő múlása? Amikor tudatosítja, valami végleg elmarad, visszahozhatatlanul távolodik és fakul? Előbb konkrét emlék lesz belőle, majd az emlék emléke; sejtelem, aminek közepén valami egyre kevésbé akar formát ölteni. A legtöbb ember fényképekkel, filmszalaggal küzd az idő könyörtelenségével szemben, mások „tréningben” igyekeznek tartani a memóriájukat, tudatosan emlékeznek, hogy ne feledjenek. Egyik sem biztos recept. Egyik sem az igazi. Ráadásul az agy, sajnos, minden fölöslegesnek tetszőt kimos a memóriából, mint valami könyörtelen számítógép. Sok ember, s nemcsak az írók, A kötet a felvidék 1948-1918 közötti építészetét mutatja be, különös figyelmet szentelve Pozsony építészeti fejlődésének, de kitér a vidéki városok és falvak építészetére, a vidéki kastélyok, munkáslakások, kórházak és iskolák, múzeumok és színházak, fürdővárosok és gyógyhelyek építészeti arculatának alakulására is. A páratlan értékű kiadvány a Kalligram gondozásában jelent meg, a szerző munkásságát Kubiéka Kucsera Klára művészettörténész ismerteti a kötet utószavában. (y) művészek, ezért kapnak rá a naplóírásra is. Gágyor Józsefet talán éppen ez a vágy ösztökélte, amikor leült, hogy megítja egy kisfiú (a fia) felcseperedését, illetőleg a növekedés nyelvi ve- tületét. A ritkaságszámba menő kötet a Lilium Aurum könyvkiadó gondozásában jelent meg. Regény „Kozmosz Illatos Rózsája” ekkor félreérthetetlen pózt vett fel.- Sajnálom, én nős vagyok! - makacskodott az író. - Nem csalom meg a feleségemet. Legalábbis a nászéjszakán még túl korai lenne...-Az a hölgy... Téged soha nem enged magához!-Nevetséges! Hiszen feleségül jött hozzám...- De csak azért, mert a Szent Csónak kizárólag házaspárokat szállíthat! Térj észhez! Soha nem fogan utódod, ha csak most nem... Higgy nekem! Az író megnedvesítette a szája szélét, s vállát megvonva felállt. Röstellt volna újabb érveket előcibálni, nem akart semmire sem gondolni. Tulajdonképpen attól félt, hogy valóban az igazságot hallja. A nő mellé lépett, majd levette magáról az átizzadt felsőrészt. Némi tétovázás után a nadrágjától is megszabadult. Érezte, hogy a csillaghölgy bőrének kellemes, édeskés, ugyanakkor enyhén kesernyés illata van. Várt, tekintete mohón pásztázta végig a női testet, de aztán elkomorult az ábrázata.- Nem megy! Ennyi pezsgő után... A „Világegyetem Legtüzesebb Antiszűze” szeméből apró villáAngyal a körhintán Z. Németh István 16. rész mok pattogtak. Aztán ismét félreérthetetlen pózt vett fel, majd rögtön kipróbált egy másikat. Ám a nagy mozgolódás semmit sem használt. A „Naprendszerek Édes Sziporkája” erősen gondolkodóba esett. Az író hatalmasat ásított. Unta már, hogy minden nap meg kell váltania a világot.- Mire vársz? - kérdezte az űrsellő. - A fiunk egy másik bolygón fog felnőni, mert ez a sárgolyó olyan szennyezett, hogy itt az ötödik születésnapját sem érhetné meg. Lázár rettentő hülyén érezte magát.- Talán gyere el holnap. Addigra gyűjtök egy kis férfierőt, és Shaomival is megbeszélem a dolgot. Mámmá Immamalma a sírással küszködött.- Hát nem érted, hogy ebben a világegyetemben minden pontosan percre ki van számítva?! A lehetőség jön és elmegy. És ez most nem jön vissza soha. Soha. Az író a nadrág gombjaival bíbelődött, míg a nő visszabújt egyrészes ruhájába.- Mondd meg a Fényeknek, hogy sajnálom...-A Csónak a Déli Kikötőben van - mondta Mámmá Immamalma, és mielőtt Lázár még bármit is kérdezhetett volna, egyszerűen köddé vált. A szoba visszanyerte eredeti alakját. A férfi feloltotta a villanyt, és sűrűn pislogva beleszagolt a levegőbe. Édes, semmi máshoz sem hasonlító, kissé kesernyés illatot érzett. Csak most kezdett igazán félni, mikor már túl volt az egész kalandon. Kiment az erkélyre és beleszagolt az esti levegőbe. Odakinn baljós csend uralkodott. „Ha ezt Shaominak elmesélem!...” - gondolta. -„Csakhogy ahhoz először meg kell találnom. ’’Úgy érezte, egy édes éjszaka vár rá. Átkutatta az összes helyiséget, de egyetlen lélek sem akadt az útjába. Világéletében kissé naiv volt, így most is csak óvatosan ébredt benne a gyanú, az is a leghalványabb fajtából. Legjobbnak látta, ha valamiféle kézzelfogható bizonyíték reményében átkutatja a dolgozószobát. Néhány fiókot gyorsan kiforgatott, ezek jelentéktelen tartalmán feldühödve éppen egy bezárt szekrény felfeszítésének veselkedett neki, amikor hosszú, türelmetlen autóduda harsant fel a ház előtt. Lázár egy kis hideg vizet engedett a fejére, gondosan egymás mellé rendezte fürtjeit, majd a drága futónövénnyel befuttatott erkélykorláton merészen kihajolva belekiáltott a sötétségbe:- Megyek már, Shaomi!- Hazarepülök! - mondta magának a tükörbe. - Otthon pedig megalapítom a fiatal házasok pártját. Leoltotta a villanyt, közben vallásos hálaénekek dallamai kéredzkedtek az ajkára. A ház előtt egy fekete színű Sierra kormánya mögött kékre-zöldre vert, ragtapaszokkal gazdagon felcicomázott emberke ült. Ruházatát alaposan megtépázták, szégyenlős mosolya arra engedett következtetni, hogy néhány elülső foga is kihullott mostanában. Az író csak hosszú másodpercek múlva ismerte fel a sofőrben dr. Darwint, az Utolsó Prófétát, aki civilben taxisofőr volt és könnyűbúvár.- Helló! - mondta az előbb említett jelenség. - Maga rendelte a taxit?-Talán Shaomi... - dadogta Lázár. - Mondja, nem látta a feleségemet?-A feleségét nem láttam, de Shaomit igen. Magam furikáztam ki a reptérre, ahol az ország egyetlen épen maradt légialkalmatosságába ülve néhány napra elhagyta az országot, hogy kellemes nászutazásban legyen része.- Nászúira ment??? De hát kivel??- Dorothával. Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, mi van köztük. Nem ítélem el, mert a testvérem, meg aztán ilyennek hívta életre a Teremtő. Mindig azt mondotta, hogy aki olyan szép, mint ő, nem pazarolhatja férfiakra a szerelmét. De most ne ezzel törődjön, mert ezekhez a dolgokhoz végül is semmi köze. Útközben szadoid csapatokkal találkoztam, és... Hé, ne üsse az autómat!- Magával együtt szétrúgom darabokra, maga pojáca! Egy prófétának ilyet előre kell látnia. (folytatjuk) Fekete Zoltán: Szerelmesek
