Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-04 / 36. szám
Kultúra 1996. szeptember 4. Irodalom és hagyomány az ezredfordulón (3) A nemzeti irodalom szerepe történelmünkben Pomogáts Béla ____________ A v alóságos képen mindez nem sokat módosít: a magyar irodalom hétévszázados története során valóban igen gyakran kényszerült arra, hogy a nemzeti élet első számú intézménye, a közös törekvések első megfogalmazója és állandó képviselője, történelmi érdekek letéteményese és nagyszabású feladatok valóra váltásának szervezője legyen. És noha a jelenben működik, remélhetőleg jól működik a vízügyi hivatal, és léteznek más szorgalmas kormányzati hivatalok is, ez még nem jelenti azt, hogy irodalmunk minden további nélkül visszavonulhat a művészeti élet és alkotó munka belső körébe, s felhagyhat azzal a kezdeményező, javaslatokat tevő, közös cselekvésre mozgósító és a közélet minden dolgában szabadon bíráló tevékenységével, amelyet hagyományosan vállalt és végzett küzdelmes történelme során. A jelenről beszélek, és aki körülnéz a szellemi életben, az bizony megállapíthatja, hogy irodalmunk ma egyféle identitás- zavarral küszködik. Az elmúlt évtizedekben, az imént vázolt hagyományoknak megfelelően, irodalmunk kétségtelenül a nemzeti élet és szellem első számú letéteményese volt, az írószövetség közgyűlései vagy az írószövetségi választmány összejövetelei amolyan • „kvázi-parlamentként” tevékenykedtek, minthogy valóságos népképviselet híján elsősorban ezeken a fórumokon kaptak hangot a magyar nép panaszai és kívánságai. Az irodalmi életnek ezt az erősebben átpolitizált szerepét mára minden bizonnyal feleslegessé tette a bekövetkezett történelmi fordulat: elvégre, ha létrejöhetett a magyar jogállamiság, működik a magyar népképviseleti országgyűlés, nincs szükség arra, hogy az írószövetség pótparlamentként végezze a dolgát és az irodalom a nemzeti szuverenitás első számú intézménye legyen. Mégsem valószínű, hogy az írók, mint azt sokan tanácsolják, hajlandók lennének egyszerűen visszavonulni a műhely zártabb világába. Nemcsak az írópolitikusokra vagy politikus írókra gondolok, ilyenek különben bőven találhatók mind a kormányzati, mind az ellenzéki oldalon. A politizáló, kivált a politikai pártok elkötelezettségében csatározó írástudó kissé gyanús és ellenszenves személlyé vált mostanában. Bizonyára nem véletlenül, minthogy az alkotó munka számára nélkülözhetetlen szellemi függetlenség és szuverenitás igenis megjelöl egy képzeletbeli határvonalat, amelyen túl ennek a függetlenségnek és szuverenitásnak a működése megkérdőjelezhető. Kétségtelenül akadnak írók, akik már régen átlépték ezt a bűvös vonalat, és ma már inkább a politikának: hatalomra jutásnak, a hatalom megtartásának, mint az irodalomnak, a szellemnek az emberei. Kár értük, ugyanis a szellemi életben (is) fellépő személyiség belső és külső szuverenitása olyan értéket jelent, amelyet éppen a nemzet és a nemzeti kultúra érdekében szükséges volna fenntartani. Az irodalomnak, mint szellemi és nemzeti intézménynek, azonban akkor is van közéleti, sőt (nem félek a szótól) politikai szerepe és jelentősége, ha maguk az írók csak részlegesen, csak „állampolgári” jogon és körben politizálnak, vagy éppen teljesen távol maradnak a politikai küzdelmektől, s kívánnak részt venni a különféle pártok és mozgalmak életében. Magának az irodalomnak persze csak közvetettebb módon lehet közéleti szerepe, és ez így helyes, minthogy a kultúra sohasem vállalhat fel napi politikai vagy taktikai jellegű feladatokat. Ez egyrészt azt jelenti, hogy irodalmunknak ma is mint nemzeti intézménynek kell működnie. A magyar irodalom mindig is a magyarság szellemi és erkölcsi létének látható intézménye volt, annak a Re- nan által meghatározott „mindennapi népszavazásnak” az organizátora, amelytől a nemzetek, különösen a saját erejükre hagyott kisnemzetek kapják ellenálló erejüket és belső szuverenitásukat. Mindez azt is jelenti, hogy az irodalomnak az elkövetkező időkben is kell bizonyos köz- ügyi-közéleti szerepet vállalnia. Mindenekelőtt vállalnia kell a nemzeti identitás és kultúra védelmezését, egy virtuális közösségi és erkölcsi kódex kialakítását és fenntartását. Az irodalomnak ez az erkölcsi jellegű közösségi szerepvállalása nélkülözhetetlen abban, hogy a hosszú időn át tartó diktatórikus berendezkedés nyomása alatt megsérült vagy megroppant erkölcsi és szellemi értékek ismét hatékony történelmi erőt jelentsenek, egyáltalán abban, hogy ezek az értékek helyreálljanak. (folytatjuk) Heti kultúra Könyvespolc Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő Ismert s mégis az újdonság erejével, varázsával ható jelenetek, motívumok, szereplők köszönnek vissza a világhírű cseh író kisregényében vagy - a szerző műfaji meghatározása szerint - szövegében, amelyet a cseh irodalom értői Hrabal hetvenes években keletkezett művei közül a legjobbak közé sorolnak. Az olvasó ismét találkozhat Anyuval, Francinnal, Pepin bácsival és az Elba-parti városka többi szeretetreméltó, utánozhatatlan emberséggel életre keltett, megrajzolt lakójával. Ismét bekalandozhatjuk a sörgyárat, végigsétálhatunk a folyóparton, betérhetünk Pepin bácsival a női kiszolgálásé vendéglőkbe, kószálhatunk a városkában, ahol immár végleg megállt az idő, a régi idő, a Hrabal-hősök ideje. Ismét, mondjuk, pedig ezúttal fordítva áll a helyzet: ez a kis mű volt ugyanis az előképe a Sörgyári capricciónak, a Díszgyásznak és a Harlekin millióinak, az „emlékező” Hrabal- könyveknek. Hiszen, mint maga a szerző írja: „... néha régi szövegeimből loptam meg magam”. A vidám sörgyári történetekhez képest a szerző melankoli- kusabb hangot üt meg a Városkában. Míg a Sörgyári capriccio egy felszabadult bur- leszk, addig a Városkára a nosztalgikus melankólia, helyenként a groteszk balladai hang a jellemző: szomorú és komikus, tragikus és groteszk jelenetek láncolata teremt különleges atmoszférát e megkapó hangulatú, mesterien megkomponált kamaraműben. Mandarinok fesztiválja Budapesten Bartók Béla és Lengyel Menyhért A csodálatos mandarin című alkotása első színpadi bemutatójának 70. évfordulója alkalmából szeptember 27-e és október 4-e között nemzetközi táncfesztivált rendez a Magyar Állami Operaház. Ennek a tánctörténeti jelentőségű, egyedülálló eseménynek a művészi koncepciója és ödete Bokor Rolandtól származik. Az eseménysorozat aktualitását az 1926-os, botrányba fulladt kölni ősbemutató 70. évfordulója adja. Mint ismeretes, a közönség és a sajtó majdnem egyértelműen elutasította Lengyel Menyhért librettóját. Obszcénnek, pornográfnak találták, és az akkori főpolgármester betiltatta. Bartók a bukás ellenére továbbra is kereste a színpadi megoldások lehetőségeit. 1942-ben Milloss Aurél el tudta érni, hogy az akkori milánói Scala együttesénél táncosabb és Bartók szellemével azonosuló produkciót tudott színpadra állítani. Azóta több koreográfust ihletett meg a mű, és több mint száz feldolgozásáról tudunk. A fesztiválon tallini, Constantái, göteborgi, kölni és firenzei együttesek mellett budapesti, győri és pécsi társulatok előadását is láthatja majd a közönség. Regény- N ekem valami rémlik - szólt közbe most a főhadnagy, és udvariasan tüzet adott az újabb szivart morzsolgató Kunkorov- nak. - De mi a túrós tésztaféleségnek cipelünk ide egy csomó kisebbséget, amikor az előzőektől is alig tudtunk megszabadulni???- Politika - mosolygott az őrnagy, s most végre kiderült, hogy nála sem mobiltelefon van, hanem laposüveg. - A külföld elégedett lesz velünk, hogy hazátlanokat fogadunk be, nekünk meg végre lesz kire fogni azt a rettentő sok disznóságot, ami a Kettes Operációs Vadművelet során vár hőn szeretett hazánkra.- Helyes a dörgés! - reccsent mögöttük egy borízű hang. - Nagy politikai pereket akarok! Cirkuszt a népnek. Sok mongoloid fej lehullik majd, de azért a pártunknak sem árt egy kis öntisztulás! Kunkorov egy hatalmas nyaló mozdulatot tett a levegőbe, hogy köszöntse közvetlen felettesét, Zuzmonov admirálist és embemagyot, de az csak intett egyet, s fiatalosan elvágódott a földön.- Ha a szadoidok vagy a mazoi- dok elcsípik végre azt a Lázár nevű figurát, ébresszetek fel. Addig alszom egyet. Az őmagyék lábujjhegyen táAngyal a körhintán Z. Németh István 15. rész voztak a kikötőből. A parttól lassan elvált a gőzhajó rozsdás teste is, hogy néhány óra múlva újabb mit sem sejtő monogoloid bevándorlókat hozzon. A szóba berendezése egy szempillantás alatt tejfehér köddé olvadt. Az író csak ült, sűrűn pislogott, s magában elátkozott minden pezsgőgyárat.- Mi a fene ez? - kérdezte fennhangon. Ha hallja a saját hangját, akkor nyilván már ébren van. Belecsípett a karjába, hogy ez a prózai módszer meggyőzze elméletének helyességéről. Bizonyossá vált, hogy valami ismét nagyon nincs rendjén körülötte. A tejfehér ködből lassan kibontakozott egy másik fotel, benne egy női alak: kicsit hosszúkás fej, hosszú, citromsárga haj, zöld szempár.- Shaomi, te vagy az? - kérdezte Lázár, pedig a hívatlan látogató egyáltalán nem hasonlított arra a tüneményre, akit az író pár órája feleségül vett. A nő felnevetett.- Mámmá Immamalma - mond- ta. Az író bólintott. Hát persze. Szép név.-Ki vagy te és hogyan kerültél a szobába? Azaz... Hová tüntetted a szobát és hol vagyok most?- Csak szépen sorjában - mondta a jövevény. - Földi azonosítási hangsorod ugyebár Kvazár Lázár?- Ez az álhangsorom - ásította az író. - Ügyes kis hologram vagy, annyi szent. Vagy szent vagy, és megint a padlóba kell vernem a fejem? A nő elpirult.- Hús-vér vagyok, akár csak te. Bár a te véredben jelenleg alkohol található, s talán ennek köszönhetően nincs rád hatással földöntúli szépségem. Máskülönben ejtenéí róla néhány szót. -Szép vagy...- Nem erőltetted meg magad túlságosan. Mondhattad volna, hogy a Kozmosz Illatos Rózsája vagyok, Csillagködök Csipkeró- zsikája, a Végtelen Terek Gyenge Virága vagy esetleg Minden Naprendszerek Titokzatos Tündére.- Napszelek Illata... - próbálkozott az író.-Amikor legutóbb errefelé jártam, s alászálltam a Földre, a költők dicsőítő verseket írtak hozzám, a szobrászok szobrokat faragtak a tiszteletemre, az emberek térdre borulva imádtak, áldozatokat mutattak be... és te még csak meg sem hajolsz. Nem is igyekszel megérinteni a bokámat.- Egy áldozatot én is bemutathatok - mondta Lázár unottan.- Saját magamat. Örvendek a szerencsének. És kiesett a fotelból.- Ne űzz belőlem gúnyt! - sóhajtotta fáradtan a „Csillagködök Csipkerózsikája”. - Elég baj, hogy csak értetlenség lakozik benned, s őszinte vad rajongás, féktelen imádat pedig nem árad felém. Túl gyakran változnak a szokások ezen a planétán. E lmúlik néhány ezer év, s már azt sem tudjátok, mit ír elő az etikett. Pedig valamikori földreszállásom során egészen új ismeretekre tanítottam a halandó földi embereket...- Földművelésre... - tippelt Lázár.- Hölgyművelésre - pislogott ártatlanul a „Végtelen Terek Gyenge Virága”, és váratlanul vetkőzni kezdett. Mindez nem került sok fáradságába, hiszen a ruháját összefogó csat szinte magától földre hullott, a többiből meg gyerekjáték volt kibújnia. Az írónak önkéntelenül is Shaomi jutott az eszébe, és durcásan elfordította a fejét.- Már tudom, miféle ismereteket hintettél szét a világon.- Nálunk mindenki azt csinálja, amihez ért. No, nem úgy a Földön...!- Eddig világos. De azt mintha elfelejtetted volna megmondani, hogy milyen céllal rendezted át a szoba atomi struktúráját! - szólt Lázár most már kicsit ellenségesen, s visszaülve a fotelbe - életében először - rágni kezdte a körmét.- A Földre nemsokára Második Özönvizet küld a Fehér Fények Tanácsa. Te vagy kiválasztva arra a feladatra, hogy... De ezt úgyis tudod. A mi közös utódaink pedig az Új Ezeréves Éra kiválóságai lesznek. Lázár kínjában belement a játékba.- Hát persze, tudom. Szent Csónak, meg Szent Áradás, meg ilyenek. Belőlem meg alkoholista lesz vagy idegroncs. A Fények ezt igazán tudhatnák... (folytatjuk)
