Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-28 / 35. szám

3 1996. augusztus 28.

Hogyan ünnepelte Budapest székesfőváros a millecentenáriumot

„Hogy fecseg a felszín...”

Kövesdi Károly

Az írás felcíme kissé félrevezető, mert Magyarországon egész évben zajlanak a különféle, a honfoglalás 1100. évfordulójához kapcsolódó, rendezvények, s nemcsak Budapesten, hanem szinte minden jelentősebb településen történik valami. Augusztus húszadikára azért mégis sokan zarándokoltak el a magyar fővárosba, szinte egész Európából, sőt az egész világból. Pedig némileg meglepődhetett az ember, amikor tizenkilencedikén reggel a Dunakanyar felé tartó gépkocsiáradattal találta magát szemközt, ahogy szinte egybefüggő folyóként áradt észak felé. Valószínű, hogy a Balaton felé is hasonló képet mutatott az Ml-es autópálya. Ki maradt Budapesten?

Nem kell meglepődni: Budapestet a négynapos ünnep alatt megszállták az idegenek. A németek, angolok, olaszok, görögök, finnek, dánok és ki győzné felsorolni az összes nációt, amelynek autójelzéseivel az ember lépten- nyomon találkozhatott. (Nem kell félteni a magyarországi idegenforgalmat, az idén 200 milliárd forintos bevételre számít, ami megközelítőleg másfélmüli- árd dollárnak felel meg. A szám ismeretében miért ne jutna eszébe újra az embernek, vajon nem volt-e elhibázott lépés lefújni a tervezett világkiállítást? Ha nem tévedek, Atlantának ennyibe került az olimpia megrendezése.) Akadtak bőven a szomszéd országokból is látogatók, akiket vélhetően elsősorban a látványosság vonzott. De az egyik leg- illusztrisabb vendég minden bizonnyal Jimmy Carter amerikai exelnök volt, aki gyér tapsot is kapott a Hősök terén a hétfő esti nemzetközi etno- és folklórfesztiválon. Igaz, nem jelentették be az érkezését, s ha a közönség nagy részének eszébe jutott volna, hogy az ő elnöksége alatt

kapta vissza Magyarország a szent koronát, talán nagyobb ováció fogadja. Igaz, a közönséget inkább a helykeresés bűvölete szállta meg, okozva is némi felfordulást. Mert a csodaszarvas-legenda táncos megjelenítésének rendezője csupán egy alapvető dologról feledkezett meg: hogy a közönségnek látnia illenék, mi történik a színpadon. A prominens vendégek számára emelt lelátók, a hangfalak, vastraverzek és közvetítőkocsik körül nyomakodó tömeg jó, ha részleteket látott az egyébként impozáns

előadásból, melynek második részében 960 táncos lépett színpadra.

De ragadjunk le egy pillanatra a szomszédoknál. Jozef Prokes csokrát, melyet a millecentenárium kapcsán nagy teatralitással lendített Pozsonyban a Dunába, „a magyaroknak 1100 éve áldozatul esett nagymorvák” emlékének adózva, valószínűleg a kutya se bámulta volna meg, ha meg is látja ringatózni a folyó habjain. De abban mégis volt némi igaza Glatz Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, hogy a honfoglalás ünnepi megemlékezéséből kimaradtak a nem magyar, de a történelmi Magyarországot gyarapító népek. A kunok, a jászok, a szászok, a szlávok és a többiek, akik, ha nem is honalapítók, de a közös hon építői-alkotói voltak. Igaz, ott voltak a felvidéki, erdélyi, vajdasági és kárpátaljai magyarok (a burgenlandiak úgy döntöttek, hogy otthon, a szülőföldjükön ünnepelnek) képviseletében a tánccsoportok, muzsikások. Mégis, a határon túlról érkezett szemlélőnek valahogy az volt a benyomása, mintha a magunkfajtát kirakatba valónak hívták volna egy királyi udvarba. (Melyhez hozzá tartozott a mesterségek ünnepének titulált kirakodóvásár a budai várban, ahol hamisítatlan bazári hangulat uralkodott.)

A királyi udvar kifejezés azért ne ringasson csalóka ábrándokba senkit. Töredéke sem igaz annak a nacionalista propagandának, miszerint Magyarország eltúlozná a honfoglalás ünneplését. S itt nem elsősorban erőltetett párhuzamokra gondolok, hogy mi minden épült száz évvel ezelőtt, s hogy milyen szellemi pezsgést hozott magával a századfordulót megelőző pár évtized, hiszen jól tudjuk, milyen volt akkor, s milyen ma a helyzet. Szegény ember vízzel főz. Szegény országnak most arra sem futotta, hogy legalább a Szent István-bazilikát úgy-ahogy rendbe tegye, vagy legalább eltüntesse a félig haladott állapotú renoválás otromba kellékeit, a szent jobb-körmenet zavaró kulisszáit. S valahogy összefogott rendezésre sem futotta erőből vagy akaratból. Az talán keveseknek jutott eszébe, hogy egy ekkora ünnepre meg lehetett volna hívni európai államfőket is, mint azt teszik más tájain a vüágnak, de az egész évi rendezvénysorozat origóját képező húszadikai ünnepkör a maga tág mozgásterével mégis beszűkültnek, sőt szétszórtnak tűnt. Sokak véleménye szerint szinte semmiben sem különbözött a szokásos alkotmányünne- pektól.

Észt, olasz, baszk, görög, litván, brazü, lengyel, szlavón és a határon túli magyar együttesek mellett tapsolhatott a közönség többek közt a ga- lántai Kodály Zoltán Daloskörnek, a diószegi Új Hajtás Táncegyüttesnek, a nagycétényi férfikórusnak, a zsérei hagyományőrzőknek, a martosi és a gömöri táncosoknak. Aki a rockot szereti, szinte nonstop ránghatott a pesti rakparton, ahol az együttesek egymásnak adták a stafétát, volt sok gyermekműsor, bábszínház, hőlégballon-parádé, száztagú cigányzenekar és pop-rock gála, a könnyűzenei élet legjobbjaival, volt tűzijáték, s itt-ott feltűnt a miniszterelnök, a házelnök, a

kormánytagok, a képviseletek, de mindazonáltal... Mindazonáltal, ha a nagy rohanásban és kavargásban olykor belefülelt az ember az éterben kerengő hírekbe, elég furcsa érzése támadt a sok magyarázkodástól, hogy miről is szólnak, s vajon vannak-e, s ha vannak, hol vannak kisebbségi kollektív jogok, hogy miért kell lemondani arról, ami nincs, s hogy a magyar érti-e a magyart, a szomszéddal nyűt, tiszta párbeszédre lenne szükség, vagy cselekre, egymás csőbe húzására, hogy Európára kellene-e~~kacsingatni, s Európa mely részére, hogy kell-e ünnepelni, vagy a vigasságot eltenni jobb napokra, amikor a szomszéd úgy jönne be, hogy nem azt nézné, mit követelhetne, miért irigykedjen a másikra, hogy ne kellene első pillantásra felismerni, ki az erdélyi vendég, ki a felvidéki, s hogyan látszik meg valakin a pestiség, vagy a nyugati glanc, hogy a cifra nyomorúsághói már a cifra sem igazán kívánkozik elő, csak úgy van, hogy spontánul hozzák a legtávolabbi végekről, hanem hallja az ember - a huszárok vonulását szemlélve - az utca szövegét: mi lesz itt, valami cirkusz? S az utcaszéli szöveget is, melyet egy botra támaszkodó idős vi- tyúz rikkantott be a tömegbe a citadellánál, s ami valamiféle árulókról szólt s valami régi, ávós sérelmet böffentett fel a mélyből...

S mégis, a fentebb említett spontaneitás ad némi reményt a jövőnek (sokkal inkább, mint a mindenkinek megfelelni-politika kényszere), hogy talán a szabadság állapotában, melyet, sajnos úgy tűnik, nehezebb elviselni, mint a központi dirigizmust, egyre inkább kirajzolódik a határon kívülre szorult magyarságban a ragaszkodás a hazához.

Budapest népe pedig talán annak örült a legjobban, hogy kapott négy szabadnapot, hogy kissé kifújja magát.

Vajon nem volt hibás lépés lefújni a tervezett világ- kiállítást?

Mintha a határon túli magyarokat kirakatba valónak hívták volna...

A Vörösmarty téren jól megfért egymás mellett a gasztronómia és a kultúra. A könyvsátrak közvetlen közelében nyárson forgott a zsírját könnyező ökör, míg pár méterrel arrébb a hazai és a határon túli könyvkiadók ünnepi kiadványaiból válogathattak a szellemiekre éhes emberek.

A húszadikai ünnepség e fontos részét képezte a szol tisztavatás a Parlament mö Kossuth téren. Keleti Gy honvédelmi miniszter besz ben hangsúlyozta, hogy bá

A korongozás nehéz, keserves munka, és tisztának sem éppen nevezhető. A kíváncsiskodók között mégis akadt, aki vette a merészséget, és beült „fazekasinasnak”, vállalva a kockázatot, hogy ruhájára fröccsen az

agyag. Ha aka vagy a forma dett, ahogy az szerette volna, segített. Abbar denki egyetért^ könnyebb, mint