Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-21 / 34. szám
1996. augusztus 14. Kultúra Heti kultúra Tévéfilmforgatás Orvossorozat magyar módra A manapság világszerte tévénézők millióit meghódító (a producereknek pedig anyagilag is sikeres) kórházsorozatokon felbuzdulva a Magyar Televízió sem akár lemaradni a sorban. Az persze természetes, hogy a hazai gyártók az itthoni sajátosságokat veszik figyelembe. így hiába ugrottak pillanatokon belül a toplisták élére a csehszlovák, osztrák, tengerentúli kórházak mindennapjairól szóló leporellók, a mi felszereltségünk eleve nem konkurálhat velük. (Tegyük hozzá némi, megalapozott malidéval: a mi kis hazánkban a kórház- lepítések idején akad ennél sokkal időszerűbb téma...) Magyarországon ugyanakkor a háziorvosi szolgálat teljed egyre jobban, így a magyar gyógyász nem kórházban, hanem a Wekerle-telepi rendelőben fogadja a körzet betegeit. A Helló, doki! részei külön-külön is megállják a helyüket, egy-egy emberi történetet mesélnek el, csak a főszereplők: orvosok, egészségügyiek kötik össze az epizódokat. A doki szerepét Vasvári Csaba, az öreg orvost Kállai Ferenc játssza, Lehoczky Zsuzsa lesz az assisztensük. Az ősszel képernyőre kerülő sorozatból egyelőre hat részt forgatott le Bacsó Péter rendező, de ha a közönség szívébe fogadja orvoshőseit, a folytatás nem marad el. Magnum üzletember lett Tóm Selleck, a százhatvan- két epizódból álló Magnum- tévésorozat ötvenegy évesen is a nők bálványának számító sztárja soha többé nem akar Magnumként száguldozni tűzpiros Ferrari- ájával Hawaii tengerpartján és egzotikus tájain. A sorozat készítői újabb harminc részt szeretnének forgatni a világszerete népszerű Magnumból, de Tóm Selleck megmakacsolta magát: nem hajlandó e szerepben kamerák elé állni. Márpedig nélküle ugye fabatkát sem ér ez a krimisorozat... Noha Tóm Selleck a Magnumnak köszönheti hírnevét és a több mint ötvenmillió dollár honoráriumát, eme nem elhanyagolható előnyök mellett bizony hátrányok is érték szerepe miatt. Elsősorban azért, mert beskatulyázták, más filmekben alig-alig kapott feladatot. Sőt, amikor 1980-ban Steven Spielberg elsőnek őt választotta az Indiana Jones címszereplőjének, Sellecknek nemet kellett modnania, ugyanis a Magnum- szerződése megtiltotta minden egyéb szerepvállalást. A sztár egyébként néhány éve már egy merőben új szerepkörben aratja sikereit és persze gyarapítja dollár- millióit. Édesapja és testvérei nyomdokába lépve ingatlanügynök lett, családi vállalatot alapított. A filmezésnek nem fordított teljesen hátat, maradék idejében westemt forgat. Üzletember lévén természetesen nem főszereplője, hanem producere és rendezője a különlegesnek ígérkező, a Volt egyszer egy vadnyugat babérjaira törő filmnek. A bemutató az év végére várható. Derengő fény a rés túlsó felén. Színfoszlányok. Suhanó pontok. A szem még csak sejt, de a lélek már érez Somorjai Kiss Tibor, Suzanne és Csaba a zsinagóga lépcsőin. Ami a képen nem látszik: Csaba a megnyitó előtt két héttel, miközben a lámpákat szerelte hatméteres magasságban, lezuhant a létráról. Mindkét karját eltörte. De az akarata, az ereje azóta sem törött meg. Prikler László felvétele Szabó G. László ____________ Hí don és átjáróban, lépcsősoron és vízparton, vaskorlátok árnyékában, felül- és alulnézetben ugyanaz a magány. A rejtőzködő, a nyomasztó, a külön utakon fájó, a feszítő magány. Amely szétéget, ha hagyod. Felőröl. Beszippant. Mint örvény, húz a mélybe. Vagy visz előbbre. Somoijai Kiss Tibor vásznain zavaros érzelmi hullámok, rossz kedélyállapotok, sötét pillanatok kerülnek intim megvilágításba. Egy magába roskadó, töprengő, sokszor félő, sokszor szorongó, örökös válaszkereső nehéz, de szükségszerű percei ezek, aki testtartásokból, léptekből, mozdulatokból olvas rengeteget. Képei a somoijai zsinagóga falán sorakoznak ez idő tájt. Miliő és művészet ilyen szorosan ritkán fog kezet. Ehhez értő agyak és érző lelkek kellenek. Kiss Csaba és felesége, Suzanne a somoijai At Home Gallery tulajdonosai egyedül, önerőből hozták létre ezt a sajátos kiállítótermet. Tavaly decemberben, Gazda sori lakásukban szerényen egy szobába húzódva, azok előtt nyitottak ajtót, akik házi galériájukban kívántak közelebb kerülni festményekhez, grafikákhoz, fiatal képzőművészek gondolat- gazdag alkotásaihoz. Akkor azt hittem, rendeznek még négy-öt kiállítást, aztán csendben, ahogy Kanadából jöttek, el is mennek szépen. Bár Kiss Csaba somorjai fiú, csak Suzanne-nak idegen e táj. Ő malájföld szülötte. Más vüág, más kultúra, más habitus, de mint kiderült: hajszálgyökerei egyre mélyebben fúrnak már az itteni létben. Magyar szóra magyarul válaszol, szlovákra szlovákul mosolyog.- Tényleg úgy terveztük, hogy egy idő után elutazunk - hallgatom Csabát. - Aztán meghalt az édesapám. Ez mindent megváltoztatott. Eldöntöttük, hogy maradunk. Tovább, mint gondoltuk. Hogy meddig, most még nem tudom megmondani, de addig is valami értelmes dolgot akartunk csinálni. A zsinagóga a szüleim háza mellett áll. Itt nőttünk fel a szomszédságában. De a nagyszüleim, sőt még a dédszüleim is itt éltek. Ez rengeteg emlék. Az elhurcolt somorjai zsidók között nagyon sok barátja volt édesapámnak. Sokszor mesélt róluk. Lelki és szellemi energiát is ebből merítettünk Suzanne-nal. Meg aztán sajnáltuk ezt az épületet. Megalázták, ahogy csak tudták. Több mint ötven évig szinte nem is létezett. A háború alatt fegyverraktárnak használták, később háztartási cikkek lerakóhelye volt. Közben romlott az állaga. Teljesen elhanyagolták. Elmondani is nehéz, mi volt itt. Suzanne és én heteken át takarítottunk. Mint a megszállottak. Vissza akartuk adni az épület becsületét. És ha már zsinagógaként nem működhet, legyen akkor kiállítóterem. Ilyen helyszínt csak a művészet érdemel. Somoija zsinagógájáról, Ellie Friedman jóvoltából, Amerikában is tudnak. Sőt már Izraelben is. Két évvel ezelőtt egy amerikai férfi sétálgatott a megrongálódott épület körül. Szemlélődött. Érdeklődött. Kérdéseivel Csabához is eljutott, aki megszerezte a főbejárat kulcsát, s már ketten nézelődtek a falak között. Az idegen közben elmesélte: egy San Franiscó-i könyvtárban talált egy könyvet, és abból tudta meg, hogy Somoiján zsidók is éltek. A könyv szerzőjét Ellie Friedmannak hívják, és ő már kinyomozta, hogy Tel Avivban él.- Édesapám jól ismerte Ellie Fried- mant - folytatja Csaba. - Segített is neki, mert barátok voltak. Én az amerikai férfinak azt is meg tudtam mutatni, hogy hol született, de a régi házakból már semmit sem látott. Jim, az amerikai aztán elutazott. Egy év elteltével, nemrég újra megjelent, de mint kiderült: időközben már Izraelt is megjárta. Felkereste Ellie Fried- mant, hogy elmondja neki, mekkora hatással volt rá a könyve, és hogy eljött Somoijá- ra, ahol még áll a zsinagóga. A galériának természetesen az amerikai is örül. Második útja során még nem láthatta, hiszen Csaba és Suzanne akkortájt még javában csatároztak. Elhatározásukat, hogy a zsinagóga magánkiállítások színhelye legyen, nem egy személy szívesen megvétózta volna. A város főpolgármesterének azonban tetszett az ötlet. Csaba és Suzanne hálásak is neki, mint például Weisz Júlianna ügyvédnőnek, hogy közbenjárására eljutottak azokhoz az illetékesekhez, akik a zsinagóga kulcsát - a beleegyezés jeléül - a kezükbe adták.- Somoijai Kiss Tibor a bátyám. Derkovits-díjas képzőművész. Lipcsében végzett, Budapesten él, és több országban bemutatta már a képeit. Én úgy érzem, az ő alkotásai abszolút illenek ebbe a légkörbe. Csallóköz egyetlen zsinagógája felújításra vár. A homlokzat, a tető, a külső falak még nem veszélyesek, de az idő már megtette a magáét. Egy fiatal, művészetpártoló házaspár ajtót nyitott a világ(osság)ra. Betalál-e majd a fény? - kérdezném, ha nem láttam volna azokat a szempárokat, amelyek a kiállítás első napján oly fényesek voltak. De mert láttam, reménykedem. Illetve nem is. Hiszem, hogy Somoija megmenti páratlan kincsét. Magának. Másoknak. Nekünk. Sötét pillanatok kerülnek intim megvilágításba. A szellem szépségét lehetett látni a diákokon, a növekedés szépségét, a serdülését és a test szépségét Egy jó, egy szenvedélyes tanár csodákat tud tenni... Esterházy Péter _____________ Zs űritag, életemben először zsűritag voltam, zsüror. És zsü- ror zsűriz. És ez is történt, zszszszszs, így egy egész dé- lelőttön át. Elsőre ez nem hangzik ígéretesnek. Zsüror, kurátor, akademikátor, prókátor, bakator, kolostor, disznótor, díszvendég - micsoda élet ez! Önök, velem együtt, sajnálkoznak. Igazunk van. De most nincsen igazunk. Kicsi, csöndes és roppant fontos dologról számolnék be. Harmadik alkalommal rendezték meg Tatán az Arany János irodalmi verseny országos döntőjét. Ebből a mondatból ránézésre csupán a kicsi és csöndes látszik. Pedig nagyon is roppant volt. A több mint 1300 indulóból a vasárnap délelőtti szóbelire maradt 20 gyereket a „kötelező olvasmányokból” kérdezte a magas zsűri; Arany János balladái, Szerb Antal, Effi Briest, Aranysárkány, Kiss Anna-ver- sek, Fancsikó és Pinta. (Ezért zszszs...) Azt, hogy a saját, ún. magángyerekeim fantasztikusak, azt tudtam, arról sok élményem van, a gazdagságról, a gazdagság színeváltozásairól, de hogy minden gyerek ilyen, arról időnként elfeledkezem. Lenyűgöző volt látni ezeket a 15-16 éves embereket, ahogy bölcsen elemezték Arany János szigorát, megszólaltak Bátki János hangján, elmerültek Kiss Anna varázslásaiban (ő maga is ott volt, varázslatosan), vagy próbálták, szegények, elképzelni, milyen is volna az az írás, amely olyan, mint a léggömb; újabb és újabb rétegek bomlanak le róla. A szellem szépségét lehetett látni a diákokon, a növekedés szépségét, a serdülését és persze a testét is. Mintha semmi rossz nem volna bennük, ami nyüván nem igaz, de erre a minthá-ra - szerintem - mint alapvető antropológiai szempontra időnként fontos emlékezni. A másik tünemény: a tanárok. Néztem őket, ahogy együtt izgultak a tanítványokkal, csillogott a szemük, mintha ők feleltek volna éppen jól, igaz, az enyim is csillogott, mintha az én gyerkeim lettek volna - arra gondoltam, milyen jó tanárnak lenni. Aztán arra is gondoltam, hogy nyilván nem olyan jó tanárnak lenni, az efféle délelőtt a nagyon kevés ünnepek egyike csak. A hétköznapok nem ilyenek. Igavonó baromság. Pedig mennyire kéne a társadalomnak, a közösségnek tisztelnie őket, a tenyerén hordania (még ha üres is a marka). A középiskolában szinte minden a tanárokon múlik. Egy jó, egy szenvedélyes tanár csodákat tud tenni, miközben ő maga is az. Szép szóval, magasra Nem azt mondta a felnőtt a nem- felnőttnek, hogy az életnek olvastak és nem az iskolának, noha ez igaz. A felnőtt-ra- vaszkodások jó része igaz. Mert például, aki elolvasta az Effit, az egy helyzetben egyszercsak azt fogja mondani: Das ist ein weites Féld, Luise. Ha más mondatokat mondunk, más az életünk. Akarod-e házastársul a jelen lévő... Nem. Mondatok. De most nem ezt hangsúlyozom az olvasásból. Hanem azt, hogy az jó. Olvasni jó. Élvezet. Öröm. Hogy kis öröm-e, amilyen mondjuk egy jó vacsora, vagy nagy, amilyen mondjuk találkozni valakivel, az majd elválik. Ki, ki. A kicsi örömöt is becsülni kell. Igaz, nagy öröm nélkül meg nem lehet élni.
