Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-03 / 27. szám
12 1996. július 3. Kultúra Heti kultúra Könyvespolc A szlovákkérdés a XX. században „...1918 után el kellett határolódni a Monarchiától, a történelmi magyar politikai rendszertől, 1939 után elvettetett az első Csehszlovák Köztársaság rendszere és eszméje, 1945 után a szlovák állam, en bloc, 1948 után minden, ami azt megelőzte, 1968- ban főleg a hatvanas évek, 1989-ben az előző negyven év, 1993 után pedig éppenséggel az előző három év. Ezek a történelmi fordulatok inkább a nemzeti önazonosság dezinteg- ráltságáról, széthullott állapotáról tanúskodnak, az alkalmazkodó hajlamról és alázatosságról, semmint a politikai gondolkodás folyamatosságáról, annak építéséről” - olvashatjuk a kemény önkritikát Rudolf Chmel tollából, a kötet előszavában. Abban a kötetben, amely a „szlovákkérdésnek” nevezett jelenség mind ez idáig legalaposabb vizsgálatára vállalkozott, szlovák szerzők írásain keresztül láttatva egy közép-európai kis nemzet emancipációs törekvéseit a múlt század közepétől napjainkig. A Kalligram Könyvkiadó Visegrád Könyvek sorozatának az Ünnepi Könyvhétre megjelentetett tanulmánykötete szinte minden jelentős szlovák gondolkodó véleményét tükrözi, lenyűgöző bőségben, mintegy harminc ívnyi terjedelemben. A „kettős tükörbe” való nézés számunkra, magyarok számára legalább olyan tanulságos, mint a szlovákok által végzett folyamatos önvizsgálat. Bettes István: Hun bál Bettes István nevét elsősorban meglepően egyéni hangú költőként szokta meg az olvasóközönség az utóbbi években. Formabontó és a pártállami hivatalos kritika rosszallását kiváltó költészetét szerencsére „a jóindulatú ideológiai pallérozás” nem tudta megrontani, elbizonytala- nítani vagy elhallgattatni. Bettes pár excellence költő mivoltát bizonyítja az is, hogy az egyéniségéből fakadó eredetiséget az olyan síkos terepen is meg tudja őrizni, amilyen a gyermekversek birodalma, ahol már sok kiváló költő csúszott el, vagy vált gü- gyögőssé, csetlő-botlóvá. Bettes a gyermekekhez sem kíván „leereszkedni”, inkább a kézenfekvő modellt követi: önmagát, a saját élményvilágát adja, a saját formanyelvét követi, azaz felnőttként verselget a gyerekeknek, miközben - teljesen természetesen - arra sarkallja őket, bettespistául gondolkodjanak. Hogy milyen sikerrel, döntsék el a gyerekek. Az AB-Art kiadó gondozásában megjelent kötetet Do- lán György rajzai teszik élvezetessé, színessé. Milos Formán: „Állandóan gyanakszunk, hogy aki szép, az nem lehet tehetséges.” Ot év után mehetnéke van „Bizonyos emberek akkor sem dolgoznának velem, ha aranyból volOláh Csaba felvétele Szabó G. László Pőrére vetkőzik nemrég megjelent könyvében Bánfalvy Ági. Veszedelmesen őszinte, mert nem tud más lenni. Élőben is ilyen. Egyszer este nyolctól hajnali fél ötig hallgattam. Egyfolytában sztorizott. Szellemesen, védelmi taktika nélkül, nem kis öniróniával. Pedig idegenek is voltak a társaságban. Képes életrajzának első oldalain egy Oscar-díjas amerikai rendező levele Amerikából. „Kedves Ágnes! Állandóan gyanakszunk, hogy aki szép, az nem lehet tehetséges, aki ellenben tehetséges, az sosem lehet szép. Mikor azonban a tehetség és a szépség egyaránt megtalálható valakiben, igyekszünk nyomban elpusztítani. Milos Formán.”- Ezt a levelet a könyvembe írta, több mint tíz évvel azután, hogy megismerkedtünk. Én ’82-ben mentem el Budapestről Párizson keresztül, ahol Jean Luc Godard filmjében, a Passiójátékban kaptam kiemelkedő szerepet Hanna Schygulla, Michel Piccoli és Isabelle Huppert mellett. Formánnál New Yorkban, a vüág leggazdagabb negyedében, a Fifth Avenue-n találkoztunk, ő ugyanis ott lakik. Akkoriban kezdtem el teljes erővel angolul tanulni, és a nyelviskolában, ahová jártam, szólt a tanárnőm, hogy Formán külföldi szereplőket keres készülő filmjéhez. Azt mondta, írjak neki levelet, ő majd eljuttatja hozzá. Szűkös angoltudásommal meg is írtam neki, hogy rajtam nem múlik, én boldogan dolgoznék vele. Jött is a válasz nemsokára New York egyik legnagyobb ügynökségétől, s maga az igazgató közölte velem, hogy Milos Formán már Európában forgat, de fejtsem ki bővebben, hogy ki vagyok, mit akarok, és mik a szándékaim Amerikában. És akkor elkezdtünk levelezni. Megírtam, hogy színésznő vagyok, játszottam az Oscar-díjas Mephis- tóban, és forgattam Godard-nál, és maradok az Egyesült Államokban. Később kiderült, Formán azokban a hetekben, hónapokban már az Amadeuson dolgozott Prágában, s a szereplőválogatáson is réges-rég túl volt. De amint visszarepült New Yorkba, azonnal írt nekem. Nem is géppel, hanem töltőtollal. Akkor már megijedtem egy kicsit. Na, most mi lesz, hogyan tovább? Kérte, hogy küldjék egy fotót magamról. Aztán meghívott magához a Central Parkra néző lakásába. Attila, a férjem is velem jött, hiszen ő már jól beszélt angolul. Amerikát olyannak kell elfogadni, amilyen, mondta később Formán. Aki erre képtelen, az jobb, ha azonnal feladja. Én azt sem tudtam, miről beszél, mindent Attila fordított. Amikor összeszedtem végre a bátorságomat, megkérdeztem tőle, hol tudnék egy megbízható officiert találni. Azt hittem, az ügynököt úgy mondják angolul, de nem! Annyira nem, hogy Formán perceken át rajtam röhögött. Officier! Hogy én ezt honnan szedtem? De lehet, hogy éppen ezzel loptam be magam a szívébe. Megnyugtatott, hogy ő majd segít nekem. Hogy két nap múlva délelőtt tízkor felhív telefonon. Hívott is percnyi pontossággal. „Zavarom? - kérdezte udvariasan. - Am I disturbing you?” Nem értettem én ebből az égvilágon semmit, de azért válaszoltam neki. Yes, yes. ,Akkor majd holnap visszahívom, rendben?” Én meg hogy oké, oké, és letettem a telefont. Ültem a konyhában, és csak bámultam magam elé. Nem ment a fejembe, miért hívott fel, ha csak másnap tízkor akar beszélni velem. Attilával aztán rájöttünk gyorsan, hogy mi történt. Másnap délelőtt azonban már Formán is tudta, hogyan kell tárgyalnia velem. Azt mondta, vegyek elő papírt és tollat, és írjam pontosan, amit diktál nekem. Ajánlólevelet íratott ugyanis. „I am reccomended by Milos Formán...” És adott egy telefonszámot. A saját ügynökségének a számát, de ezt már csak a helyszínen tudtam meg, pár nappal később. Hogy ugyanazok az emberek intézgetik majd az én dolgaimat is, akik Gregory Peckét, Elizabeth Taylorét és Müos Formánét. Kellemes érzés volt ott to- tyorászni az irodában. Barátságunk azóta is töretlen. Később az Amadeus vágásánál is ott voltam, mert elhívott. Legutóbb telefonon beszéltünk. Elmeséltem neki, hogy elváltam, de már nem vagyok egyedül, fiam született. nék...” Én nem féltelek téged, felelte, te nem fogsz elveszni soha. Egy ilyen mondat rengeteg erőt ad az embernek. Lendít rajta. Előbbre viszi. Előbbre lépni, ötévi itthon tartózkodás után, ismét odakint szeretne Bánfalvy Ágnes. Amióta hazajött, kamera előtt és színpadon is játszott. Legutóbb József Attila szerelmét, Flórát alakította a Ruttkai Éva Színházban. Aki vele akar dolgozni, megtalálja.- Fura alkat a színész. Azt szeretné, ha mindenki rajongana érte. Pedig nem kell mindig, minden helyzetben, mindenkinek megfelelni. Aki erre törekszik, annak pokol az élete. Most már tudom: bizonyos emberek akkor sem dolgoznának velem, ha aranyból volnék. Hívnak majd mások, akik ismernek és kedvelnek. Hat hónapos terhesen vissza akartam repülni Los Angelesbe. Akkor nagyon nagy mehetnékem volt. Azóta lecsillapodtam. Most, hogy három és fél éves a kisfiam, megint elkapott a láz. És ahogy ismerem magam, el is fogok indulni végre. Mennem kell, úgy érzem. Még nem szalasztottam el az összes lehetőséget. Öt évvel ezelőtt még Ringó Star mellett állt a sorban fagylaltra várva. Kirk Douglas ballagott előtte műanyag tasak- kal. Sydney Pollackkal futott össze a sarki mosodában. Shir- ley McLaine-t csodálta testközelből. Ott járt a „sűrűben”. Nyolc filmben játszott Amerikában. Egyszer visszautasított egy színpadi szerepet. Nem volt kedve próbákra járni, nyűglődni. Angelica Huston egy percig sem töprengett. Ugyanerre az ajánlatra pillanatok alatt lecsapott. S bár a darabot éveken át nagy sikerrel játszották, Bánfalvy Ágnes azóta sem bánta meg, hogy kimaradt belőle. Mintha tudná: rá más utak várnak. Hogy ugyanott, vagy újra itt? Ki fog derülni. „Elváltam, de már nem vagyok egyedül” Lipcsey György képzőművészeti albumában fába vésett, teremtő, könnyen sebezhető sorsokat mutat be A szobor benne van az anyagban, csak ki kell szabadítani Tallósi Béla Ma, amikor megalázóan kuncsorogni kell állami, alapítványi, szponzori támogatásért, nem könnyű könyvet kiadói műhelyben életre hívni. így aztán nem túlzás, ha azt mondjuk, már-már a csodával határos, hogy a hazai magyar könyvpiacon megjelenhetett egy ízléses, szépen kivitelezett képzőművészeti album, amely Kubicka Kucsera Klára művészet- történész előszavával, Méry Gábor fekete-fehér fotóival fiatal szobrászunk, Lipcsey György eddigi munkásságáról ad képet. Lipcsey Györgyöt az akademista művészetlátás annak idején a fafaragó „státusba” sorolta be. Tűrte, tűrte egy ideig, de aztán huszonöt évesen úgy döntött, kilép ebből a skatulyából. Hiszen aki szobrokkal teszi le a garast, az szobrász. Ahogy beszélgetésünk során elmondta, nem ellensége az absztrakt művészetnek, hiszen maga is műveli. A szobrászi megszólalással ő mégsem arra törekszik, hogy tolakodó, hivalkodó, döly- fösen nagyzoló, csak azért is l’art pour Tart formákkal a modernség pápája legyen. Már csak azért sem, mert ő sokkal nagyobb alázattal közelít a műalkotás folyamatához. Vallja, hogy a szobor benne van az anyagban, a fában, a kőben. Csak nehéz fizikai munkával ki kell bontani, ki kell szabadítani. S ő - ahogy Kubicka Kucsera Klára írja - „töredenül halad a maga felfedező útján, akár egy utazó, aki tudja, merre a cél, melyről csak ő kapott kinyilatkoztatást.” Egyszerű, de nem egyszeri emberek kelnek életre a keze alatt. A jelek, a jelzések megtalálásáért folytatott küzdelemben a gondolatot akarja tár- gyiasítani. Akár az életfákat, akár az embert ábrázolja, a formában a gondolat válik térré. Múltunk és jelen világunk karaktere. Művészetével Lipcsey György élet- és emberközeli világot kínál. Sallangok nélkül fogalmazott tömör igazságokkal. Csendben végigélt, teremtő, de könnyen sebezhető emberi sorFa I. II. Méry Gábor felvétele sokkal. A természet meg-meg- újuló erejével. Az elpusztíthatat- lanságról adott hit töreden ívével. Az áldozatokkal is terhelő, csapásokkal is sújtó mindennapi létünk keménységével, ugyanakkor apró csodáival, amelyek a reményt adják. Gondolom, nincs ember, aki vitatná a könyvhöz írt bevezető szerzőjének megállapítását, hogy a művészet mindig segített az emberiségnek a túlélés folyamatában, de az utóbbi évtizedek művészi megnyilatkozásainak a többsége inkább egy kataklizmára készít fel bennünket. Azt hiszem, ha igazán odafigyelünk fába vésett sorsainkra, ha elgondolkodunk Lipcsey György sorsokkal elmondott üzenetein, hitéből talán tudunk erőt meríteni ahhoz a hithez, hogy a pusztulás elkerülhető. Hadd idézzem még egyszer a művészettörténészt, aki azt jövendöli bevezetőjének utolsó mondatával, hogy a szlovákiai magyar képzőművészet egyik legérdekesebb és legmarkánsabb egyéniségétől, Lipcsey Györgytől további meglepetéseket várhatunk. A meglepetésekre ebből a kötetből is fel lehet készülni. Hogy aztán az igazi meglepetésért személyesen mehessünk el arra a kiállításra, amellyel a fiatal művész Budapesten és a Csallóközi Múzeumban mutatkozik be a közeljövőben.
