Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-18 / 7. szám
Tárgyszerű histográfia (Vajda György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja - Közép-Európa kulturális képeskönyve 1740- 1818) Időszerűségét nemcsak a nemzeti önismeret fokozódó magyarországi igénye indokolja, hanem az európai integráció korszerű törekvése is. Ennélfogva nagyon fontos napjainkban az Európa közepén élő népek, nemzetek kölcsönös áthatásokkal formálódó történelmének sokoldalú kutatása, bemutatása. A kiadó ünnepi köntösben, tetszetős nyomdai kivitelben, szép papíron jelentette meg a kiváló Prandl Sándor felvétele tudós, neves magyar esszéista, irodalomtörténész, Vajda György Mihály professzor (1914) klasszikus értékű alkotását, melyben a világszerte ismert szerző - az összehasonlító irodalomtudomány kutatási módszereit alkalmazva - elsősorban az osztrák-magyar irodalmi, művelődési törekvéseket ismerteti, de szakavatottan szól a Habsburg-monarchiában élő egyéb népek (csehek, szlovének, horvátok, szerbek stb.) nemzeti irodalma-művészete fejlődéstörténetéről, és eddig ismeretlen tényeket tár fel szellemi kapcsolódásukról, melyekről még a magyar múlt iránt érdeklődők is meglehetősen keveset tudnak. Elismerésre méltó alapossággal és pontossággal tárja fel a tárgyalt korszak hiteles történetét, az események előzményeit. A könyv új kutatási eredményeket is tartalmaz; ismeretterjesztő jellegű. Az önmagában is értékes adatközlésen túl, sok fontos forrása* támpontokat kínál a kutatóknak. Képzőművészeti gyűjteményükre igényes könyvtáraknak is érdemes beszerezni, mert egyfajta áttekintést ad a közép-európai művészetekről. A szerző nem kívánja a Habsburgok „dicsőségét zengeni”, de elmondja, hogy földrészünk történetében e leghosszabb ideig uralkodó dinasztiát nevezhetjük „világjelenségnek” is, mert voltak a történelemnek olyan időszakai, amikor a Habsburgok hatalma és hatása az egész világra kiterjedt. V. Károly német-római császár és spanyol király birodalmában, amelybe Dél-Amerika is beletartozott, valóban sohasem ment le a nap. A Habsburg „világjelenség” székhelye csaknem kialakulásától Bécs lett. I. Rudolf 1288-ban vette birtokába és 1918-ig - 630 évig - Bécs volt a Habsburg-ház fővárosa. Franz, az első nem német-római, csak osztrák császár, magyar királyként Ferenc, szintén az első, 1825-ben koronáztatta Pozsonyban magyar királynővé feleségét, Karolina Auguszta bajor hercegnőt. Ez alkalomra uralkodói felkérésre Franz Grillparzernak színdarabot kellett írnia, aki magyar témaként Bánk bán történetét dolgozta fel. Nem olyan változatban, ahogy Katona József: Grillparzer az idős Bancbanust az uralkodóház iránti hűség példaképévé tette. Az ünnepi alkalomhoz illőbbnek találták azonban az író egy másik színdarabját, az Ottokár király szerencséje és bukása címűt, Türelmetlenek vagyunk. Meg telhetetelenek. És nem vagyunk realisták. Sőt, gátlástalanok vagyunk, ha autonómiáról van szó. Azt sem vesszük észre, hogy nemcsak a kassai Thália nem tud télen fűteni, hanem szlovák színháztársai sem. Jöjjünk rá végre, hogy a szerénység évében vagyunk! Mi, szlovákiai magyarok. Már csak arra vártam, mikor hangzik el a következő vádzuhatag a szlovák tévé minapi éjszakai vitaműsorában, hogy irredenták, felforgatok, nem lojálisak, a fiatal szlovák államnak csak ártani tudók; sőt: szánt szándékkal csakis ártani akaró népség vagyunk. Erre talán csak azért nem került sor, mert az ostromot keményen álló Bugár Béla egy ponton azt hittem, felkel, s elhagyja a stúdiót. Talán ekkor szálltak kissé magukba a létszámbeli fölényben lévő mélynemzeti vitázók, de az MKDM főnökét és nemkülönben Bauer Editet is felingerlő vád már elhangzott: lent, a tucatmagyar elégedett, semmi baja nincs, s nem is lenne, ha a magyar politikusok fent nem szítanák a feszültséget. Vagyis Bugárék és Bauerék a saját szakállukra, nem pedig választóik érdekeinek védelmében tiltakoznak, követelnek és fogalmaznak beadványokat. Világos volt a szándék: a magyar pártokat és vezetőiket szembefordítani szavazóikkal, illetve úgy feltüntetni az előbbieket, mint szavazóbázis nélküli poltikai tömörüléseket. Bugár és Bauer kikérték maguknak - ők nem önjelölt képviselők, hanem szavazók tízezrei állnak mögöttük. A vita felforrósodott légkörében, talán kissé meggondolatlanul, az MKDM elnöke részéről elhangzott: amelynek szintén van magyar vonatkozása: Béla magyar király Habsburg Rudolf oldalára áll, kifejezve az első Habsburg császár és magyar király szövetségét. A történelmi tények szerint Habsburg Rudolf és a cseh Ottokár 1278. augusztus 26-án mérték össze erejüket a Morva-mezei csatában. A győzelemben döntő szerep jutott a Rudolf oldalán harcba avatkozó magyar király és a magyar- országi kunok seregeinek. Jelképes, hogy e csata napja pontosan 248 évvel előzte meg a mohácsi csata napját! Különös játéka a sorsnak, hogy a Habsburg-dinasztia, miként történelmi szerepének kezdetén, akként befejezésekor is magyar szövetségben állt. Érthető tehát - jegyzi meg a könyv alkotója -, ha tudományunk több képviselője a közelmúlt évtizedeiben revízió alá vette a Habsburg-háznak a magyar történelemben játszott és sokáig teljesen negatívnak beállított szerepét, mintha ezzel szemben a magyar történelem pozitív elemeit csupán a Bécs ellen folytatott harcok és függetlenségi mozgalmak jelentették volna. Kritériumként a történetíró Vajda György Mihály a tiszta szándék és jóakarat kritériumát tudja felállítani, és e szerint megítélni és megérteni a történelem szereplőinek tevékenységét a Lajtán innen és túl, akiket helyzetük, érdekük, céljuk s meggyőződé- ses felelősségtudatuk erre vagy arra az oldalra állított. A könyv azt a célt tűzte ki, hogy irodalmi-kulturális oldalról közelítve világítson rá az emberi cselekedeteik motívumaira. Bécsből Magyarországot a magyar törvények szerint kormányozták. Természetesen az ország nem magyar lakosait is, akik pedig saját nemzeti érdekeik és anyanyelvi műveltségük érvényesítését akarták. Támaszt ehhez az ország határain kívül élő nyelvrokonaiknál kerestek. A szlovákok a cseheknél, a horvátok a szerbeknél, az erdélyi románok a moldvai és havasalföldi románoknál, a német nemzetiség pedig a határoknál élő német nyelvterületen, melynek egyik fontos központja az osztrák Bécs volt. Bécs szerepének fénykora a Habsburg-monarchia népeinek kulturális történetében a 18-19. század fordulója, fontos „kapunyitási” mozzanat volt, mert az európai felvilágosodás szellemét közvetítette „kelet” felé. Savoyai Jenő herceg ilyen nézeteket valló tisztségviselőnek nem szabadna a külügyminisztériumban dolgoznia. Bár lehet, ha ezt nem mondja, a vita nagyon eldurvul, ám mintha ezután alábbhagyott volna a magyar- ellenes össztűz. Néhány „aranyköpés” azonban így is elhangzott. Az, hogy a magyar politikusok keverik a körtét az almával - a mi fordulatunkkal élve: a szezont a fazonnal -, amikor egy napon említik a Csemadok és a Matica slovenská állami támogatását. Az utóbbi azért kap többszörösen többet még a szerénység esztendejében is, mert politikai feladatokat is teljesít! Kulturális szervezet létére! Meg az is kikerült az éterbe, hogy Európában már csökevénynek számít az etnikai alapon szerveződő párt. E képtelenséget kimondó külügyes vitapartner jobban tette volna, ha előbb baloldali szomszédjára néz, így képviselőinknek kellett őt arra figyelmeztetni: amit mondott, Jozef ProkeSre és pártjára is értendő. Meg hogy lojalitásunk ékes bizonyítéka lenne, ha nemes egyszerűséggel csak szlovák polgároknak tekintenénk magunkat, akik mellesleg tudnak magyarul is. Fejünkre olvasták, hogy kész színház, amit a budapesti vezetés játszik az ottani szlovákokkal. S csak ne követeljünk állami támogatást a kisebbségi oktatásra, kultúrára és a sajtóra, hiszen az állam adhat ugyan, de nem köteles. Magániskolák létesítését viszont a minisztérium nem engedi! Ennyi bőven elég a felismeréshez, hogy mekkora púp vagyunk valakinek a hátán! Hasonlót átéltem már egy interjúkészítés során. A külügy- minisztériumi irodából az ott hallottaktól való(1663-1736) hadvezér, tudomány- és művészet- pártoló politikus már felismerte, hogy a Habsburg Birodalom csak kelet felé terjeszkedhet tovább, és ha meg akarja tartani nagyhatalmi szerepét Európában, a Bécstől keletre élő népek erejére kell támaszkodnia. Mária Terézia aztán az ő örökségének szellemében uralkodott, és figyelembe vette, hogy Bécset már nagyapja, I. Lipót a francia Napkirály fővárosa ellenpólusává akarta fejleszteni. Párizs a nyugati világ kulturális központja maradt, ugyanakkor Bécs - Mária Terézia okos és liberális kultúrpolitikája révén - Közép-Európában, a cári birodalom határáig kezdett hasonló szerepet játszani. Az osztráknak tekinthető új irodalom kialakulása időben egybeesett a cseh vagy a magyar irodalom megújulásával, de Bécs az európai nagyváros előnyeit élvezte. A császárváros színháza, valamint a bécsi klasszikus zene - Gluck, Haydn, Mozart, majd Beethoven és Schubert zenéje - nem csupán a német nyelvű műveltség élén járt, hanem világ- színvonalon állt. A kötetet lapozva időrendben, valamint témáról témára haladva győződhetünk meg arról, hogy fő értéke a mai társadalomtudományok eredményeit felhasználó elméleti munka, melynek szövegét szerencsés kézzel színesíti a szerző jól megválasztott irodalmi idézetekkel. Történelmi valóságba ágyazva mutatja be Közép-Európa keleti térségének négy évszázadát - 1526-tól 1918-ig, amikor a Habsburg-ház tartotta kezében a hatalmat, és a térségben élő népek együttélését az ő uralmuk borította be fényével és árnyékával. Hiteles tudósítást ad a birodalmi főváros; Bécs kezdeményező és közvetítő szerepéről, melyet évszázadokon át a Habsburg-monarchia népeinek kultúrájában, elsősorban irodalmában véghezvitt. A több mint kétszáz fekete-fehér és színes fotókai is gazdagon illusztrált anyag a tárgyalt korszak szellemi életének, kultúrájának hű tükre. A kötet egésze jelentős hozzájárulás az összehasonlító irodalomtudomány fejlődéséhez és széles körű népszerűsítéséhez. Új megvilágításba helyezi a hagyományos és a napjainkban egyre javuló, barátságos osztrák-magyar kapcsolatokat. (Akadémiai Kiadó, Budapest; 210 oldal) DOMONKOS JÁNOS sággal letaglózva jöttem ki. „Élőben” akkor szembesültem először azzal, amit az illető magas beosztású tisztviselő ezúttal a képernyőn megismételt: pártjaink saját szakállukra, önkényesen cselekszenek. Igaz, most nem a nyelvtörvény volt a vita témája, s talán csak ezért nem hangzott el, amit máig magnószalagon őrzök: hiba volt szlovák részről, hogy a kormány egyáltalán szóba állt nyelvtörvény ügyében Hornékkal. Semmiről sem kellett volna konzultálni! Mintha nem is lenne papíron 11 hónapja az államközi alapszerződés, amelyben a felek kötelezik magukat arra, hogy az országukban élő kisebbségek nyelve érvényesülhet a hivatali kapcsolatban is. Felsejlik bennem a szóban forgó főigazgató által tolmácsolt „ötlet”, amelyet mindenre kapható személyek előbb-vagy utóbb átültetnek a gyakorlatba. Nevezetesen, hogy a Jókai Színház „nemes gesztusból” játszhatna szlovák darabokat. Tévedés ne essék: nem szlovák szerzők műveit adnák elő magyarul. Drá- fi Mátyásék mondanának mindvégig szlovák szöveget! Állítólag „föntről” már valaki le is szólt Komáromba, de most az üzenetnek még nem volt foganatja. Mindezt azért, hogy a komáromi szlovákoknak ne kelljen Pozsonyba menniük színdarabnézőbe! Hát minek van ott a Matica-székház!? Ha vezetői nem politizálnának, akkor nyilván jutna idejük vonzó színielőadások és vendégjátékok megszervezésére. De majd jön az új intendánsrendszer és Dráfiékat megtanítja államnyelven trillázni, mókázni, bohóckodni, meg könnyeket hullatni. Ha hajlandók leszek rá! P. VONYIK ERZSÉBET illetve a szezonról meg a fazonról PUBLICISZTIKA 1996. február 18. 1/flSÖrrap
