Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-11 / 6. szám
alásti zsákutca. Rövid és keskeny, alig szekérnyi szélességű. Neve sincs. Az utcát terebélyes gazdasági udvar kapuja zárja le. A gazda háza helyén még századunk elején is vízimalom állt, a falusiak öt-hat évszázadon át itt őröltették a gabonájukat. Egy pillanatra megállók a kapu előtt. Míg háza előtt a szomszéd a gázvezeték árkát ássa, ott állok mozdulatlanul, és öt évtized előtti gyerekkori emlékek törnek fel emlékezetemben. Vízimalom és gáz. Múlt és jelen, egy névtelen, szűk utcácskában. Dehát hogy is férhetnének meg egymással! A kapun túl minden ismerős, mintha mi sem változott volna, pedig csaknem két emberöltő suhant el fölöttünk. A gazda a ház tornácán fogad. A borostás arcon nehéz felfedezni az emlékezetemben oly elevenen élő vonásokat.- Valid be, már meg sem ismersz - szegezi nekem a kérdést köszönés helyett.- Ne tréfálj, tudom, kihez jöttem.- Akkor arra is emlékszel, hogy a padláson - mutat a feje fölé - együtt rúgtuk a labdát. Itt az udvaron meg betörtem a fejed egy kővel. Felrémlik a kép: gyerekkori pajtásom a talán nagyapjától örökölt széles karimájú kalapban, amit már suttyó korában is büszkén, meglett gazda módjára viselt és játék közben se vált volna meg tőle.- A fejbetörés ügyében jöttem... Rám néz, megemeli poharát a hegy már kiforrt, de még kissé zavaros levével.- Akkor béküljünk ki! Békepipa szívása helyett a vidék direkt- termő tájborával koccintunk, amelynek egyedüli tájjellegét az adja. hogy talán már csak ezen a vidéken terem és ecetnek állítólag legalább olyan jó, mint bornak. És ugye, tőkén termő ecettel se mindenhol büszkélkedhetnek. A legsavanyúbb bor ízét is édessé oldják a gyermekkor emlékei, mégha annyi keserűség is fűződik hozzájuk.- Ötven évvel ezelőtt te is a deportáltak listáján szerepeltél... Sokatmondóan megvakarja a fejét és újra nyel a híres velencei mórra emlékeztető otellóból. Mielőtt megszólalna, Margit asz- szony, a felesége megelőzi.- Rajta, bizony. Torka elszorul, szemét elönti a könny. Felzokog. Időbe telik, míg erőt vesz magán. Akár egy régi évjáratú pezsgő sugara, tör fel a hosszú időn át visszafojtott emlék. *** A katonaság érkezése előtt két szlovák gazda, a bíró meg egy esküdt házról házra járva kézbesítették ki a kék cédulákat. A faluban csak így nevezték őket. Mert a cédulából kétféle volt. A fehér jelentette a magyarországi, a kék a csehországi kitelepítést. A szomorú esemény felidézésekor újra és újra foglalkoztat a gondolat, vajon a hivatali kötelességüket teljesítő atyafiak milyen érzéssel közölhették falubelijeikkel, szomszédaikkal, talán rokonaikkal, hogy a községi testület listája alapján el kell hagyniuk az otthonukat? De mit élhettek át a nemzetiségük miatt deportálásra ítéltek, akiknek csak néhány órájuk maradt holmijuk összepakolására? Ha a palástiak köny- nye-keserve a Korpona patakba folyt volna, tán az is kilépett volna a medréből.- Édesanyám egyre csak azon sopánkodott, ha már mennünk kell, legalább fehér cédulát hoztak volna... A hatalom másképp döntött. Álnokságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a magyar családok lélektelen szétszórását a világ felé szemforgatva általános munkakötelezettség címén hajtotta végre. E hazugság ékes bizonyítéka, hogy a kék cédula nyomban érvényét vesztette volna, ha a kitelepítési listán szereplők még az utolsó pillanatban aláírják a reszlovakizálási nyilatkozatot. László barátom puszta becsületből, őseihez való kegyeletből nem írta alá. Mások se tagadták meg a nemzetiségüket, pedig egyetnemzeti összeférhetetlenség. Horák gazda nem bánt rosszul a magyarjaival. Amikor Margit asszony egy évi ott- tartózkodás után két hét szabadságot kért, szó nélkül igent mondott, csupán mosolyogva kérdezte:- Mondja meg őszintén, vissza is jön? Margit asszonynak eszébe se jutott a gazdáját becsapni. A becsületet nyomorúságos helyzetükben is erénynek tartották. A gazda alig hitt a szemének, amikor az asszony napra pontosan visszatért. Másfél évet töltöttek a kényszermunkán. Közben nagyot változott a világ. A kommunista párt hatalomra kerülése negyven- nyolc februárjában a nemzetiségi politikában is fordulatot jelentett. (Pálfordulásuk len kézvonással pokoli viszontagságoktól menekültek volna meg. Keserves órák következtek. Pusztulás és pusztítás. Levágtak minden levághatót: disznót, libát, kacsát zsírba sütöttek - útra és leendő rabszolgaságuk túlélésére. Tele kétségekkel latolgatták a lehetőségeiket. Még túl eleven volt a falu egyetlen zsidó családjának néhány év előtti elhurcolása (hivatalosan úgyszintén munkára!). Közüegy vagon. Közönséges, fapados személy- vonatra se méltatták azokat, akik nem tagadták meg a nemzetiségüket. Kis ketrecben malackájukat is magukkal vitték, mert nem volt kire hagyniuk, és hátha még hasznát is vehetik valaha.- Ez volt a nászutunk - tör fel a feleségből a ma sem enyhülő keserűség. A marhavagonokban a nagy ismeretlen felé utazó nászutasok családjából hiányzott lük is kevesen tértek haza. Mi lenne, ha elrejtőznének? A rejtőzködő zsidók közül is sokan megmenekültek! Hátha nekik is sikerülne megúszniuk?- A rokonoknál olyan rejtekhelyünk volt, ahol soha ránk nem akadtak volna - emlékezik Margit asszony, miközben a gazda továbbra is hallgat, a murcit szürcsölgetve. Ám mit ér a legjobb rejtek is, ha a katonai gépkocsikra holmijukat nélkülük is felrámolták? Végül csak előbújtak. Rettenetes érzéssel búcsúztak üresen maradt otthonuktól. Lesz-e valaha is visszatérés? Egyáltalán, hová viszik őket? A falut elhagyva, a szalatnyai dombokról szülőfalujuk templomára esett utolsó pillantásuk, ahol alig néhány héttel korábban annyi reménnyel és elhatározással mondtak egymásnak holtomiglan-holtodiglant. Látványát úgy szívták magukba, hogy újkori odisszeájukon örökre megőrizzék emlékezetükben, bárhová is hurcolják őket. Kálváriájuk első stációja a tompái állomás lett. E kis falucska állomását, inkább csak megállóját, ravasz megfontolásból szemelték ki e szerencsétlenek bevagoníro- zására. A közeli, jóval nagyobb ipolysági állomást erre nem tartották alkalmasnak. Az embertelen bánásmód itt netán zavargásokat is kiválthatott volna, de az alig néhány száz méterre húzódó magyar határ közelsége is óvatosságra intette a deportálás szervezőit. Mínusz húsz fok alatti zord hidegben terelték őket a zúzmarás marhavagonokba. Három családnak holmijával együtt jutott Margitka édesapja, akit távoli munkahelyén (mert Paláston akkor nem volt elég munka- lehetőség) táviratban értesítettek a történtekről, de indulásukig nem érkezett haza. Dehát a gondviselés csak törődik a számkivetettekkel is. Így történhetett, hogy míg a Csehországba tartó rabvonat a galántai állomáson vesztegelt, Margitka hazafelé tartó apjának ellenkező irányból érkező vonatja is akkor futott be szerelvényük mellé. Az apa itt csatlakozott a családhoz. Az úton a hideg miatt sokat szenvedtek. Mégsem erre, hanem arra emlékeznek elér- zékenyülve, hogy az állomásokon meleg koszttal várták őket, a vagonok nyitott ajtaján konzerveket dobáltak be nekik. Az emberek (kormányukkal ellentétben) számtalan formában mutatták ki együttérzésüket és tettek tanúságot emberségükből az embertelen világban is. A végállomáson várták, néven szólították őket, majd a gazdák jól megszemlélték az eszkorttal érkezett béreseiket. Ahogy valaha a rabszolgapiacokon, itt is mustrálgatták az „élő árut”.- A gazdára nem panaszkodhatok - szólal meg a férj. - Velük együtt, a közös asztalnál kosztoltam, a kocsmában meg nyitott sörszámlám volt. Most se keserű sorsára emlékezik, inkább a gazda emberségét dicséri. Harag nem él benne. Pedig a jó gazda is csak egy dohos helyiséget jelölt ki számukra lakóhelyül, ahol szerény bútoraikat hamar tönkre tette a penész. Az otthonuktól távol töltött másfél év keserveit nehéz érzékeltetni. Az emlékek közben kifakultak és felelevenítésük sem tetemre hívás, inkább üzenet az utódoknak, hová vezet a vak gyűlölet és a ne tévesszen meg senkit, mert Gottwald, a párt elnöke már negyvenhattól miniszterelnök volt és a nemzetiségek könyörtelen kitelepítését emberséggel, pártpolitikával egyaránt összeegyeztethetőnek tartotta.) A csehszlovák kormány nemzetiségek felszámolására irányuló igyekezete a nemzetközi események hatására tört meg. Ha ezt Horák gazda magyar béresei még nem is tudták, a légkör változását érezhették. Ekkor határozták el, hogy hazatérnek. Megszöknek. Másképp még nem lehetett. Mivel nem önként mentek oda, erkölcsi kényszer sem tarthatta vissza őket. A szökést alapos megfontolás után vasárnapra tervezték, amikor a gazda távolabb lakó családja körében épp az ünnepi ebédet fogyasztja. Kevéske holmijukkal távoztak a közeli vasútállomásra. Az ott maradottaktól csak később értesültek róla, hogy a gazda tudott szökési szándékukról, de nem akadályozta meg őket benne. *** Így történt. Visszatértek elhagyott családi fészkükbe és kezdhettek mindent elölről. Első igazi örömök fiuk születése volt. De még nem telt be a keserű pohár, mert egyhónapos korában egyik napról a másikra váratlanul meghalt. Ezzel még tartoztak a sorsnak. Bár a halál oka ismeretlen, máig kínozza őket a tudat, hogy bizonyára embertelen meghurcoltatásuk következménye volt. A szülők fájdalmát aligha enyhíti az egykori rómaiak hiedelme, hogy az istenek azokat szólítják fiatalon magukhoz, akiket szeretnek. Az emlékezés az öt évtized előtt történtekre ma is könnyeket fakaszt. Közben az otelló lassan fogy az üvegből. Gyermekkori druszám egy veséjével is gyógyírként és feledtetőként fogyasztja. Míg Margit asszony a családi képeket mutogatja, a gazda arra kér, nevét ne említsem a visszaemlékezésben.- Nem mintha félnék...- Nem magunk miatt - toldja meg a feleség. Mentegetőznek, hogy bár a mai politika se sok jót sejtet, nekik már igazán nincs mitől félniük. A fiatalokért, a gyerekekért, az unokákért aggódnak. Nem szeretnék, ha puszta panaszukkal is megzavarnák a nemzetiségileg már vegyes család békéjét. Az ő nyugalmukat őrzik féltő aggodalommal, amiből nekik oly kevés jutott. Távozóban még visszatekintek a tornácról integető gyerekkori pajtásra. A torkom összeszorul: tekintetünk már egyre inkább a múltba réved, miközben jövőnk egyre zsugorodik, de hátralévő utunkon is sajgó emlékek kísérnek. Úgy hívták, hogy „lakosságcsereÉrsekújvár, 1946 (archív felvétel) ZSILKA LÁSZLÓ
