Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-28 / 4. szám

ÚSSÉrnsp 1996. január 28. ÉLETÖRÖM

KÜ

LÖNÖS

AZASSA

Sok-sok évnek és jó néhány évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy Vörösmarty Magda, a híres költő oldalági leszármazottja és Pick Tamás, a szegedi szalámigyáros fia találkozzanak, s e találkozásból szerelem szülessen és egy kései házasság.

A Pick fiú és a Vörösmarty lány esete

Pick Tamás élete hányatott volt, nagyon. Senki nem gondolta volna, hogy Pick Jenő egyetlen fia majdan nem követi apja útját.- Emlékszem - mondja a különös életű Pick Tamás -, hogy már egészen fiatalon azt mondogattam magamnak: jó lenne, ha nem szalámigyáros lennék, hanem valami más. Mert az édesapám annyira jól vezette a gyárat. És nemcsak a család, de az egész város meg volt győződve arról, hogy az apám fantasztikus vállalkozó, és elképesztő módon ért a szalámigyártáshoz. Éppen ezért éreztem úgy, semmi reményem arra, hogy valaha is megközelítsem az ő tudását. Sokáig nem mertem erről apámnak beszélni. Nem volt bátorságom, hogy eléje álljak, és azt mondjam: „Diplomata szeretnék lenni!” Tudja, gyermekkoromban nagyon sokat utaztunk. Az édesanyám bécsi lány volt, a nagy Vondörfer textilgyáros lánya. Apám az operabálon ismerte meg őt, s oltár elé közvetlenül az első világháború kitörése előtt vezette. Édesanyánkkal németül beszéltünk, édesapámmal magyarul, s korán megtanultunk angolul is. A házunk, mely kívülről szerénynek tűnt, a Tisza partján állt, s a gyártól csupán egy vaskapu választotta el. Jól ismertem ott mindenkit, a főgépészt, a főkönyvelőt... És a szagokra is emlékszem. Legjobban a friss szalámit szerettem, azt, amit még nem lehet eladni, mert még nem érett meg. Huszonkét éves voltam, amikor befejeztem a közgazdaságtudományi egyetemet. Akkor már tudtam, hogy a pszichológia érdekel, és Svájcba mentem, ahonnan két esztendő múlva elindultam, hogy magam mögött hagyjam Európát. De előbb még gyorsan megnősültem, elvettem egy holland lányt. Ma már tudom, legfőképp azért, mert féltem egyedül. Az utolsó európai part, amit láttunk, Kréta volt, s emlékszem, furcsa és szorongó érzések töltöttek el, amikor arra gondoltam, hogy ez a sziget volt az európai civilizáció bölcsője. Új életünk színteréül Ausztráliát választottuk, ahol pszichológus lettem, a feleségem pedig szociális munkásként dolgozott addig, amíg szép sorban meg nem születtek a gyermekeink. Ausztráliában tizenkét és fél évet töltöttünk, aztán fölkerekedtünk megint, mert úgy éreztem, képtelenség továbbra is a világ legvégén élni. Amerikába mentünk.- Amerikába? Ha örökké elhagy valamit az ember, tud-e kötődni valahová?- Több mint húsz éven át gyötört egy visszatérő álom; azt mondják, az emigránsok éjszakáit efféle álmok keserítik. Mindig haza akartam jönni, álmomban meg is tettem, aztán újból elvágyódtam, ám vissza többé nem engedtek. Az az igazság, hogy már a hatvanas évek végén haza akartam jönni, de akkoriban történt, hogy egy amerikai üzletembert Magyarországon megvádoltak kémkedéssel. Az eset elrettentett, s vártam még tíz évet. 1971- ben látogattam csak haza, és a gyötrő álmok megszűntek azonnal.- Azt mondják, azokból az emberekből lesznek pszichológusok, akiknek valamilyen problémájuk van. Amit meg akarnak oldani. Mi az ön legfőbb problémája?- Általában sohasem egyetlen gondjuk, bajuk van az embereknek. Klinikai pszichológus vagyok, pszichoterápiával foglalkozom, vagyis egyéni, pár- és csoportterápiákat vezetek. Magyarországon a Holocaust Szeretetotthon pszichológusa vagyok. És időnként szociális munkásoknak tartok úgynevezett szupervíziókat. Arra készítem fel őket lelkileg, hogy képesek legyenek kiutat találni a legkétségbe- ejtőbb helyzetekből is; amikor a hajléktalan föladja, és azt mondja a rajta segíteni akaró szociális munkásnak, ne fáradjon, már nem akar tovább élni. És a szociális munkás, ha túlságosan átér- zi a hajléktalan kilátástalanságát, akkor ő is erre a következtetésre jut. Holott sem neki, sem nekem nincs jogom arra, hogy életről vagy halálról döntsék. Ellenben kötelességünk föltárni és megmutatni a lehetőségeket. Persze, sokféle hajléktalanság létezik. Vannak, akik pszichológiailag képtelenek a mindennapi életre, a rendszeres munkára és a letelepedésre. Az ilyen hajléktalanok nagy része közel áll az elmebetegséghez. Számukra előny a személytelenség, hiszen képtelenek arra, hogy bármiféle kapcsolatot is fenntartsanak. A jelenlegi közép-európai térségben élőknek az a legfőbb gondjuk, hogy túlságosan is sok a társadalmi és gazdasági változás. Az emberek egy része ezt nehezen vagy egyáltalán nem képes feldolgozni, s mivel nem tudják, mit is csináljanak, pánikba esnek, összeroppannnak.- A pszichológusok, miközben kiu- takat találnak mások számára, képesekre megőrizni, megvédeni a saját személyiségüket ?- Ha ez nem így van, akkor nagy a baj. Hiszen csak olyan mértékben tudok másokon segíteni, amilyen mértékben magamon is. Újdonsült pszichoterapeuta voltam, amikor egy asszonyt kezeltem, aki az édesanyámra emlékeztetett nagyon. Talán ez volt az oka, hogy túlságosan is segíteni akartam rajta, holott az asszony közel állt a pszichózishoz.

Az eset borzalmasan megviselt.

Attól féltem, beleőrülök magam is. Pszichoterape- utaként ugyanis csak akkor vagyok jó, ha tényleg segíteni akarok, másrészt viszont nem szabad, hogy az életem függjön attól, sikerül-e valakit meggyógyítanom vagy sem. Bizonyos szempontból tehát közömbösnek kell maradnom.- Miért vált el a feleségétől? Pszichológusként miért nem sikerült összetartania a családját?- Nem hiszem, hogy e kettőnek köze lenne egymáshoz. Sosem azon csodálkozom, hogy elváltunk, hanem hogy olyan sokáig együtt maradtunk. Amit, azt hiszem, annak köszönhetünk, hogy elhagytuk Európát.- Még mindig nem értem, miért ment el Magyarországról?- Az édesapám zsidó volt, de az országot azért hagytam el, mert azt mondták ránk, hogy osztályidegenek

vagyunk. Három lehetőség állt előttem. Vagy belépek a Kommunista Pártba, ahová szalámigyáros fiaként föl se vettek volna; vagy meghúzom magam, s így éldegélek, ami egyet jelentett volna a halállal; a harmadik lehetőség pedig az öngyilkosság volt. A negyediket választottam, a menekülést. Az édesanyám is ezt tette. Elvált az apámtól, hogy visszakaphassa az osztrák állampolgárságot és elhagyhassa Magyarországot. Politikai válás volt ez, bár meg kell mondanom, nem emlékszem arra, hogy valaha is láttam volna összeölelkezni vagy netán csókolózni őket.- A Vörösmarty-családra is azt mondták - szól közbe Vörösmarty Magda hogy osztályidegen. És az én édesanyám is osztrák származású volt. Sokat nem tudok róla, mert titkolódzón egész életében, s a papírokat, amelyekből megtudhattunk volna valamit, eltüntette. Anyám Óbudán született, s mivel a szülei hamar meghaltak, így a két lányt a nagyapjuk nevelte, aki hajóskapitány volt és nem tudott magyarul. Talán mindezért lett olyan nagyon zárkózott az én édesanyám, és talán ezért ment nőül az első férfihoz, aki szerelmet vallott neki s a kezét kérte. Anyám akkoriban vidéken éldegélt az egyik nagynénikéjénél, itt ismerkedett össze apámmal, aki jellemben, természetben épp az ellentétje volt; jó kedélyű, életszerető. Szeretett kártyázni, lovagolni, vadászni. Intéző volt. Reggel négykor kelt, ment ki a határra. Édesanyám meg unatkozott, mit is csinálhatott volna Nyíres- pusztán. Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt az édesapám elment megnézni a tanyát, ahol egykoron laktunk. Amikor visszajött, azt mondta, ne menjek oda többé, soha. Inkább csak emlékezzek. A fákra, a kedvenc mogyoróbokraimra, a filagóriára, az állatokra, kiket név szerint ismertem. Imádtam ott élni, a pusztán. Szegény apám, mint egykori intéző, később osztályidegen lett, s éveken át nem kapott munkát. A gondok anyámra nehezedtek; hetente egyszer ettünk húst, az iskolát egyetlen rakott szoknyában jártam végig, és valahogy mégis boldog voltam, talán mert apám derűs természetét örököltem. Holott a szocializmus ideje alatt a Vörösmarty nevet egyáltalán nem favorizálták és többnyire csak hátrányom származott belőle. A költő VöA Vörösmartyak Pozsonyban kaptak nemességet és címert a XVII. században. A Pick családnak nincsen címere. Ferenc József uralkodásának idejéig ugyanis Magyarországon a zsidók nem lehettek nemesek. A Pickek a XVIII. században Morvaországból kerültek Magyar- országra. A szalámiipart Pick Márk alapította Szegeden, munkásai az első' világháborúig olaszok voltak. Fia, Pick Jenő 1932-ben lett kormányfőtanácsos. Azontúl Méltó- ságos Pick Úrnak szólították vagy kormányfőtanácsos úrnak. De e megszólításhoz címer vagy nemesség nem járt. Aztán a gyárat államosították, Pick Jenőt pedig a szegedi Csillag Börtönbe zárták. Majd kitelepítették, s a művelt, világlátott ember éjjeliőr lett egy zsiradék-feldolgozó gyárban. Budapesten, az Amerikai úti szeretetházban halt meg, 1968-ban.

rösmarty Mihálynak nyolc testvére volt. Mi a János nevű testvérének vagyunk a leszármazottai. Az egyenes ág ugyanis Máriával kihalt. Az egyik nagybátyám, Kálmán bácsi írta össze a még élő Vörösmartyakat. Én is találkoztam Amerikában egy Vörösmarty Mihállyal és a feleségével. Egy másik Vörösmartyra pedig egy újsághirdetésben bukkantam. Osztályidegenség ide vagy oda, a Vörösmarty névre mindig büszke voltam.- Hogyan találkozott össze egy Pickkel?- Romantikusan. A repülőtéren. Tudja, grafikus vagyok, plakátokat, hanglemezborítókat, címereket készítek, s ez a munka elszigetel az emberektől. Éppen ezért vagy tizenkét évvel ezelőtt beiratkoztam egy idegenvezetői tanfolyamra, s ha éppen nincs munkám vagy nagyon is vágyom az emberekre, turistacsoportokat vezetek. Akkor, azon a napon is egy csoportot vártam a Ferihegyi repülőtéren. Örült meleg volt, ittam egy kávét, és módfelett unatkoztam. Akkor szólított meg Pick Tamás. Beszélni kezdett, mert ő is várt valakit, és mert ő is szenvedett az unalomtól. Aztán végre megjött a csoportom. Tamás pedig elkérte a telefonszámomat. így kezdődött. Többször is telefonált, én pedig nem értettem, miért. Aztán megtetszett, leginkább az optimizmusa. Tudja, valamikor én is természetes és jó humorú ember voltam, csak aztán szép lassan bezárkóztam, ami nyomasztó volt - saját magamnak. De hát, mit tehet az a lány, akit pusztán a származása miatt nem vesznek föl a Képzőművészeti Főiskolára, s hányódni kényszerül mindaddig, amg végül be nem jut az Iparművészeti Főiskola díszítő-festő szakára. Utána persze jöttek a sikerek, nemzetköziek is, egy amerikai kopro- dukciós filmplakátért első díjat kaptam a Metró Goldwin Mayertől, a Psalmus Hungaricus lemezborítóm eljutott a brüsszeli világkiállításra; Japántól Belgiumig szinte valamennyi biennálén szerepeltem, s több alkotásomat díjazták. Mégis, egy Pick Tamás kellett ahhoz, hogy föladjam sündisznóálláso- mat és a lelkem újból kitárulkozzon.- Ha az ember nem húsz- vagy harmincévesen találja meg azt, akivel élni szeretne, mi mindennel kell megküzdenie?- Nézzük meg inkább azt - mondja Pick Tamás -, hogy mi mindent nem vár el. Nem várom el azt, hogy a másik mindenben olyan lesz, amilyen nekem kell, és hogy mindenben megfelel majd az elképzeléseimnek. Vagyis tudatában vagyok annak, hogy más kapcsolatokra is szükségem van. Nem a nyitott házasságra gondolok, hanem arra, mindkét embernek fontos, hogy a korábbi (nem szexuális) kapcsolatait ne adja föl, sőt újakat hozzon létre. Tehát egyikünk se sajátítsa ki a másikat. Ugyanakkor kell, hogy legyenek közös dolgaink, melyek a kapcsolatunkat életben tartják. Én például nem vagyok művész ember, sőt, bevallottan ügyetlen és kétbalkezes hírében állok, ám a széphez, akárcsak Magda, én is vonzódom, és mindketten szeretjük az eltérő kultúrákat.- Kapocs lehetne még - mondja Vörösmarty Magda - a közös gyerek is. De ezt az istenek nekem már egy korábbi házasságban sem adták meg. Úgyhogy most azon töröm a fejem, mit is csináljak, hogy a Pick-Vörös- marty család boldogsága teljes legyen?

Scipiades Erzsébet