Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-26 / 26. szám
12 1996. június 26. Kultúra Egy hír, egy jegyzet Béjart Svájcban marad Az utóbbi időben elterjedt híresztelésekkel ellentétben Maurice Béjart, napjaink egyik legjelesebb koreográfusa, nem lesz az Unter den Lindenen lévő berlini Állami Operaház vezető koreográfusa. A világhírű francia művész a minap Lausanne-ban váratlanul közölte, hogy három évvel meghosszabbította szerződését, amely az ottani operához köti és 1997-ben nem költözik a Spree-parti városba. Ugyanakkor természetesen nem fordít hátat a német fővárosnak és a jövőben is készségesen együttműködik a berlini operával, amelynek művészeihez őszinte baráti kapcsolatok fűzik. A 69 éves Béjart, akinek jelenlegi szerződése 1997. július 31-én lejárna, 2000. július 31-ig egész biztosan a lausanne-i operaház vezető koreográfusa marad. A Marseille-ben született Béjart előbb balett-táncosként lépett fel különböző színpadokon, mielőtt az ötvenes években a koreográfia felé fordult volna. Mint koreográfus különösen Stockholmban és Párizsban aratott nagy sikert. A francia fővárosból 1986-ban távozott, miután szakmai kérdésekben összetűzésbe került Rudolf Nurejewel. Azóta május végén lépett fel először együttesével Párizsban, a Bastille téri operaházban. A közönség lelkes ünneplésben részesítette a Beethoven IX. szimfóniájának balettváltozatát, Béjart „szimfonikus koreográfiáját”, amelynek ősbemutatója 1964-ben volt Brüsszelben. Maurice Béjart 1989-ben vált meg a brüsszeli Theatre Royal de la Monnaie-től. Együttesének jelenleg 29 táncos tagja van 14 különböző országból. Hallgatom a rádiót... ...és csodálkozom. A kulturális minisztérium szakembere épp azt fejtegeti, hogy a nemzetiségi színházak támogatása a jövőben attól is függ, tartanak-e szlovák nyelvű előadásokat a délvidéken élő, színházkultúrában elhanyagolt szlovákoknak. A lélegzetem is elakad a megtiszteltetéstől, két dolgot azonban nem értek: Először is. Az oktatási minisztérium folyton azzal bombázza a közvéleményt, hogy a szlovákiai magyarok nem tanulják meg rendesen az államnyelvet; magyarul: nem tudnak szlovákul. Alternatív iskolák létrehozását szorgalmazzák, sőt szlovák nemzetiségűekkel akarják taníttatni a szlovák nyelvet a nemzetiségi iskolákban, kétségbe vonva a magyar nemzetiségű szlovák szakosok szlovákiai egyetemeken, főiskolákon nyert és oklevéllel igazolt képesítésének érvényességét. A magyar színészek kivételek? Nekikjoguk van államnyelven az államalkotó nemzet fiainak játszani? Másodszor. Ha a délvidéken olyan nagyok az ellentétek, a magyar színház szlovák nyelvű előadására vajon ki fog beülni? Ha józanul gondolkodunk, nem kellene inkább (ha annyira szükséges) létrehozni a déli járásokban tájoló szlovák színházat, hiszen a magyar színházak éppen azért alakultak, hogy a színházkultúrában elhanyagolt magyarokat szolgálják, mert (és ez a természetes) a szlovák színházak nem játszottak, nem játszanak, nem játszhatnak nekik magyarul.-sóKass János mindig belső emigrációban élt, pontosan tudja, mi a kisebbségi sors Sokszor megpróbálták kikészíteni Nagyon megvertek, de nem fájt... Prikler László felvétele Tallósi Béla ________________ Du naszerdahelyen a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, valamint a helyi Kortárs Magyar Galéria támogatásával rendeztek szakmai tanácskozást a gyermekkönyv-il- lusztrálás helyzetéről, gondjairól. Vendégként Kass János budapesti szobrász és grafikusművész tartott bevezető előadást. A kétszeres Munkácsy- díjas, érdemes és kiváló művész életéről is beszélt. Mi csupán apró mozaikokat gyűjtöttünk egybe elbeszéléséből. Egész életemben úgy éltem, hogy falakba ütköztem. Pontosan tudom, mi a kisebbségi sors, mert én belső emigrációban, kisebbségben éltem mindig. Azt mondták rám, burzsoá vagyok, mert az apámnak szállodája volt. Közben meg olyan szegény voltam, mint a templom egere. A háború után a húgom pokrócból varrt nekem nadrágot, s mivel nem volt elég az anyag, eldobott fekete rongyból került rá a farzseb. Az elmúlt években energiám kilencven- kilencvenöt százalékát arra kellett fordítanom, hogy egyáltalán életben maradjak, hogy megtaláljam azt az ösvényt, amelyen járni tudok. Én nem voltam államilag támogatott művész, elsősorban osztályhelyzetem miatt. Sokszor megpróbáltak kikészíteni. Amikor ötvenegyben marxizmusból diplomáztam és a francia munkáspárt történetéről kellett beszélnem, szakmailag nem tudtak belémkötni, bár ki volt adva, hogy a pasit ne engedjék át... Nem akarom mondani, hogy melyik Sztálin-díjas nagy magyar író ült a piros posztóval letakart asztal mögött. Mellette a párttitkár, aki a dossziémban lapozgatott, és azt kérdezi tőlem, mi is volt a maga édesapja? Mondom, szállodás. Az asztal végén ott bóbiskolt Kmetty János, akkor már olyan hetvenéves lehetett. És amikor elmondtam, ki volt a papám, megszólalt. Te a Kass Jancsinak a fia vagy? A szegedi Kass Jancsié? - kérdezte. Igen, mester, mondtam. Gyere ide, édes fiam, szólított magához. Tizenkilencben, huszártiszt koromban mennyit mulattam én a Kass Jancsinál! Milyen jó cigány volt ott nálatok, Szegeden! Erre aztán felborult a rend és a piros szertartás. Azt mondta a párttitkár, na jó, akkor írjanak be neki valamit, és szabályszerűen kidobtak, kirúgtak, hogy ne rontsam már ott a levegőt. Sokszor a létem forgott kockán. Nagyon megvertek, egy csomó műfogam van, mert kiverték a fél fogsoromat. De nem fájt. Én Göncz Árpáddal együtt voltam negyvenötben. Hogy kerültem össze vele? Az Eötvös-kollégisták szóltak, hogy tudnék-e pecsétet csinálni. Mondtam, hogy megpróbálom. így kerültem bele az eseményekbe tizenhat évesen. Amikor Göncznek átlőtték a combját, ott voltam húsz méterre tőle. Nem volt gyógyszer, nem volt kötszer, nem volt érzéstelenítő, s ahogy az orvos szedte ki belőle a golyót meg a szövetdarabkákat, fogtam és szorítottam a lábafe- jét. Most, ötven év után, csináltam egy Árpád király bélyeget, és elküldtem neki karácsonyra. Megkérdeztem tőle úgy levélben, gondoltad volna, hogy ötven év után te mint az ország elnöke, én mint az Árpád bélyeg tervezője... Azt válaszolta: tanulság nincs. Illetőleg a következő a tanulság. Mikor Havel itt volt Magyarországon és mentek ki Nagy Imre sírjához, ott mentek el a börtön mellett. És akkor azt mondta Göncz: itt voltam, ebben a börtönben. Havel meg felmutatott az égre, és azt mondta: ezt a színdarabot ott fent írták, mi csak a statiszták vagyunk. S erre azt írja nekem Göncz: tudod mi az ötven évnek a tapasztalata? Ha az embernek a vérző sebéből érzéstelenítés nélkül szedik ki a szövetdarabkákat, akkor a vaságyba nagyon kell kapaszkodni. Valahogy én is így vagyok ezzel. Jövőre már én is hetvenéves leszek, s más tapasztalatom nincs, mint az elmúlt hetven év. Senkire nem számíthat az ember. Egyetlenegy dolog a munka, amibe belekapaszkodom, amiben az ember nem csalatkozik. Nagyapám a múlt században marhakereskedéssel foglalkozott. Hajtotta a marhát a császárnak Bécsbe. Addig-addig járta a vidéket, míg Horvátországban megismerkedett nagyanyámmal, akit aztán megszöktetett, és Szegeden telepedtek le. Nagyapám később szállodát nyitott, szállodatulajdonos lett Szegeden. De egyszer úgy döntött, kivándorol Amerikába. Új életet kezd. A mai napig megvannak a kilenc- száztíztől tizenháromig vezetett főkönyvek. Az egyikbe a nagypapa felírta, hogy megvette a hajójegyeket, kétszemélyes kabint, másodosztályt a Tita- nicra, hogy mennek ki New Yorkba. Kis gyerek voltam még, amikor a húgommal játszottunk, rosszalkodtunk a rumlis szobában, s a kacatok között találtam egy rózsaszín kartonba kötött iratcsomót. Abban volt benne a Titanicra szóló két jegy. Mentek volna, de vihar volt, s a nagypapa lekésett. Apám meg ott állt a dokkban, girardi kalapban, olyan mau- passant-i figuraként, várta nagyapát, de nagyapa nem jött. Lekéste a Titanicot. Az meg elsüllyedt. Kint voltam Amerikában, a National Geograficnál tartottam előadást, és az akkori művészeti vezetőnek elmeséltem nagyapa szerencsés történetét a Titanickal. Ó, mondta, azonnal telefonáljak, táviratozzak haza. Hiszen az egy csoda, hogy valakinek egyáltalán van ilyen jegye. Felhívtam apám özvegyét, második feleségét, mondom neki, keresse elő a jegyeket. Egy vagyont fizethetett a postán, mert elküldött nekem egy halom iratot, csak épp a jegyeket nem. Azt mondta, nem találja. Elvesztek. Senkire nem számíthat az ember. Ross doktor - George Clooney arról álmodozott, hogy sportoló lesz, mégis világhírű színész lett belőle Kétkezi munkás volt a nagyapja dohányfarmján Dúskál a filmes ajánlatokban is A rokonszenves orvos, Doug Ross megszemélyesítőjét, George Clooneyt tévés papája oltotta be a show világa iránti vonzalommal. Gyerekkorában több időt töltött a stúdiókban, a televíziós produkciók felvételénél, mint a tankönyvei mellett. Akkoriban még arról álmodo- 'zott, hogy híres és gazdag sportoló lesz. Teltek-múltak az évek, George egyetemista lett, de nem érdekelték a tudományok. Félbeszakítva tanulmányait, filmezéssel próbálkozott. Hogy előteremtse a hollywoodi utazás költségeit, kemény fizikai munkát vállalt nagyapja dohányfarmján. Hollywood, az álomváros nem várta tárt kapukkal a jóképű, feltűnően vonzó külsejű fiatalembert. Sok epizódszerep, még több sikertelen meghallgatás, próbafelvétel után lett tévészínész. Az áhított sikert és népszerűséget - amiből mostanra kicsit több is jutott neki, mint amennyi elviselhető - a Vészhelyzet hozta meg számára. Bárhová menjen is, rajongók hada veszi körül. Ross doktor figuráját közel érzi magához. Újabban dúskál a mozifilmes szerepajánlatokban, alig tud választani. Mégis azt ígéri: nem marad hűtlen a kórházsorozathoz. Az áhított sikert és.népszerűséget a Vészhelyzet hozta meg
