Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-06-26 / 26. szám

4 1996. június 26. Háttér Pol Pót és az áldozatok csontjai. Archív felvétel Híresztelések az ázsiai Hitlerről Pol Pót eltűnt, vagy meghalt? Arra gondolok, két hónapja még Zoller Mihállyal üldögéltünk ugyanitt Elszállt galambjaink... Romok csendélete Vlado Gloss illusztrációs felvétele Vajon tényleg meghalt-e Pol Pót, a véreskezű kambodzsai diktá­tor? A múlt hét derekán egy thai­földi tábornok az ottani hírszer­zés tájékoztatására hivatkozva megerősítette a korábban lábra kapott hírt, de közlését a hadse­reg vezérkara azonnal cáfolta. A 68 éves Pol Pót ugyan ponto­san 17 éve nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, a világ azonban nem feledte az ázsiai ország - Hitler után a század legvéresebb kezű zsarnokának tartott - diktátorát. Pol Pót a kambodzsai kommunista párt vezetője, majd a párton belüli maoista szélsőségesek, a vörös khmerek élére állt, akiket erőteljesen támogattak észak­vietnami elvbarátaik. Szihanuk herceg szövetségre lépett a vö­rös khmerekkel, akik az amerikai se­gítség ellenére vere­séget mértek a her­ceget korábban csendes puccsal megbuktató Lón Nol csapataira és bevonultak Phnom Penhbe. Pol Pót került a kormányfői székbe és tisztogatásba kezdett, olykor nemcsak egyes kádere­ket, hanem egész családokat is kiirttatott. Szihanukot is kiszo­rította a hatalomból, majd meg­hirdette saját, utópisztikus tár­sadalmát, amelyben mindenki egyenlő és a paraszttömegeket nem uralja az értelmiség. Az amerikai veszélyre hivatkozva kiüríttették Phnom Penh-t és a többi várost, s az új társadalmi rendbe beilleszthetetlennek tartott embereket vidéki halál­táborokba hajtották. A gyakran tizenéves fanatikus szélsőségesek alapos munkát végeztek: a náci időkre emlékez­tető táborokban halálra dolgoz­tatták, vagy egyszerűen megkí­nozták, majd megölték azokat, akik képzettségét az utópiszti­kus kommunista -társadalom igényeihez túl magasnak ítél­ték. A vörös khmerek csaknem négyévi rémuralma alatt az or­szág értelmiségének csaknem 90 százalékát kiirtották, becslé­sek szerint a kínzásoknak és ki­végzéseknek több százezren es­tek áldozatul, az éhezés és a szenvedések miatt további két- milliónyian haltak meg. A Pol Pót rezsim egyre súlyo­sabb konfliktusba keveredett az évszázados ellenségnek számító Vietnammal, amely 1978 kará­csonyán inváziót in­dított a vörös khme­rek ellen. A kétszáz- ezres megszálló vi­etnami erő egy évig maradt az ország­ban, s állandó har­cot folytatott a thai­földi határvidékre visszaszorított vörös khmerekkel. Vietnam 1989 szeptemberében vonta ki csapa­tait a szomszédos országból, majd négy évvel később parla­menti választásokat tartottak. Ezen a szavazáson nem vettek részt a vörös khmerek, akiket a háttérből valószínűleg továbbra is Pol Pót irányított. A vörös khmerek harcosai fokozatosan visszatérnek a polgári életbe és attól tartanak, hogy ha beigazo­lódik Pol Pót halálhíre, akkor ez akár a maoista szervezet szét­eséséhez is vezethet. (A HVG alapján) Csáky Pál _______________________ Ap u, gyere, mutatok valamit - vonszolt oda a kislányom, talán két hónappal ezelőtt, izgalomtól telten az erkélyablakhoz. - Oda­nézz, az ott galambtojás, ugye? Valóban, az erkély sarkában, egy hevenyészett fészekben ap­ró tojás hevert. A függöny mögül figyeltük, ahogy pár perc múlva rászáll egy vadgalamb és elhe­lyezkedik rajta. Később újabb to­jás jelent meg a fészekben, a lá­nyaim pedig védnökséget vállal­tak a galamb házaspár fölött. Ülök a szobában és arra gondo­lok, két hónapja Zoller Mihály barátommal üldögéltünk u- gyanitt, s neki is nevetve mutat­tam a fészket. Misi tervekkel jött, mint mindig, tíz percre ugrott fel, mint oly gyakran, s másfél óra lett belőle, Várta, nagyon várta a meciarizmus végét. mint rendesen. Alapkérdésére akkor sem tudtam választ adni: mi lesz ennek a folyamatnak a vége? Várta, nagyon várta a meciarizmus végét. Néhány percre úgy éreztük magunkat, mint a nyolcvanas években, amikor Lévára kerültünk. A nagymúltú város akkor szomorú képet mutatott. A világháború után a ki- és betelepítések, a vá­ros ipartelepítés általi mestersé­ges felduzzasztása, a szocialista „káderpolitika” és a rendszeres megfélemlítések megtették a magukét; sem városi, sem járási szinten nem kerülhetett vezető funkcióba nemhogy magyar, de a városból származó, úgymond nem „igazi” szlovák sem. A vá­rost „megszállták” a nyelvhatár feletti falvakból idevezérelt ká­derek, akik a legtöbbször ma­gukkal hozták a családi pere- puttyukat is. Csak a hivatalokba és csak a munkaidő tartamára persze; ez is egy szempont volt, nehogy túlontúl kötődjenek a városhoz. Az egyetlen magyar iskola egy fabarakkban műkö­dött, ahonnan azóta a kisegítő iskolásokat is sietve kitelepítet­ték, tekintve, hogy a tetőfedő pala radioaktív sugárzása jóval erősebb volt a megengedettnél. Szomorú idők voltak azok; a já­rási hivatal alkalmazottai közül csupán két embernek jártak ma­gyar iskolába a gyerekei, Zoller Mihálynak és Sándor Károly- nak. A Csemadok düledező épü­letben vegetált, tisztességes munkásemberek próbálták to­vább éltetni a lángot. Az akkori értelmiség vagy távol tartotta magát a Csemadoktól és a ma­gyar iskolától, vagy mestersége­sen távol tartották őket tőlük. Ilyen viszonyok között kezdtünk el dolgozni a Csemadokban, Mi­si, jómagam, Dolník Erzsi, a hat­vannyolc után még a tanügytől is eltávolított Újváry László és sokan mások. Valódi műhellyé alakult a szervezet. Nem akarok kitérni rá, hányszor voltunk pár- tonkívüliekként, antikommunis- tákként a párt ideológiai titkárá­nál raporton, hányszor a titkos­rendőröknél, hányszor a Csema­dok funkcionáriusainál. A nyolcvanas években is három­négy évente előkerült a magyar tanítási iskolák kérdése. Min­den tiltakozásban azonnal ben­ne voltunk; a nyolcvanas évek derekán egy járási konferencián történt kemény felszólalása mi­att Misit kis híján kitették az ál­lásából. A Csemadok járási el­nöke és titkára habzó szájjal ki­abálta, vegyük tudomásul, hogy ebben az országban az lesz, amit a párt akar. A legszebbek a hajnalig elnyúló vitáink voltak. Bibó, Nagy Imre, Illyés, Havel - napi téma volt, a magyarországi szamizdat kiad­ványok is, a gyakori magyaror­szági vendégek is. Ilyen háttér Legszebbek a hajnalig nyúló viták voltak. után szinte törvényszerű volt, hogy ‘89 után mindhárman a szlovákiai magyar politika sűrűjébe kerültünk. A 92-es kampányban egymás ellen álltunk, ekkor némileg el is hidegültünk egymástól. Ak­kor vontam le a tanulságot, hogy ezt így még egyszer nem szabad végigcsinálnunk. 92 őszén komoly értelmiségiek­kel egy nagy beszélgetésen vet­tem részt, ahol megkérdezték, milyen tervekkel fogadjuk az önálló szlovák állam megalaku­lását. Nem tudtam választ adni, hazaérve viszont azonnal meg­kértem Újváry Lászlót, hozzon össze ismét Zoller Misivel és Dolník Erzsivel. Jöttek az első szóra; negyvenperces beszélge­tés után kész volt az 1. lévai ér­telmiségi találkozó terve. Akkor, amikor közeledett az új állam ...ha kritizáljuk is a kormányt, attól nem vagyunk az ellenségeik... kikiáltásának időpontja, s ami­kor a szlovákiai magyar politi­kusok egy része nem volt hajlan­dó szóba állni egymással. A ta­lálkozón négypárti nyilatkozat született, s valóban ott van vala­hol a Magyar Koalíció bölcsője. A második lévai találkozón Misi azt találta mondani, hogy a szlo­vákoknak meg kell érteniük, ha kritizáljuk a kormányukat, attól nem vagyunk az ellenségeik. Jól gondolt, őszinte mondat, a ha­talom azonban a kormányuk szóból hiányolt egy n-betűt, e miatt a mondat miatt váltották le Misit. Ő azonban újrakezdte, újból és újból újrakezdte. Meghalt, 47 évesen. Magánügy, mondhatnák. Naponta halnak meg barátaink, ismerőseink, ro­konaink. Csakhát: a fent vázolt történet nem a szlovákiai ma­gyar értelmiségi lét egy lehetsé­ges pályája-e? Ki meri bizton­sággal állítani, hogy az öklöm- nyi rákos daganat egy 47 éves férfi hasában biztosan nincs összefüggésben a százszori el- gáncsolással, megaláztatások­kal, az egymást követő stressz­helyzetekkel? A gerléink közben felnőttek, re­pülni is megtanultak. Egy szép napon eltűntek az erkélyünkről. Zsófi lányom pityeregve bújt hozzám. - Apu, elmentek. Te is ezért vagy szomorú, ugye?- Ezért is - válaszoltam.- De azért visszajönnek?- Persze, majd várni fogjuk őket. Ö megnyugodott, bennem pe­dig ekkor ért véget valami. ...olykor egész csalá­dokat is kiirttatott. A kereszténydemokraták egyik vezetője kijelentette: nem hajiunk meg az utca követelése előtt Vagy felébrednek, vagy forró nyárra számíthatnak „Remélem, az urak felébred­nek, megértik, hogy nem nye­lünk le mindent szótlanul. De ha nem változik semmi, újra jövünk” - fogalmazott Wolf- gang Fischer rostocki hajógyá­ri munkás a június derekán tartott bonni nagygyűlés után, amely Németország második világháború utáni történelmé­nek egyik legnagyobb tömeg- megmozdulása volt. A szakszervezeti szövetség ál­tal bérelt 75 különvonattal ér­kezett több mint 350 ezer munkás a keresztény-liberális kormány tudomására hozza: kiegyensúlyozatlannak, szoci­álisan igazságtalannak tartja Helmut Kohl áprilisban elő­terjesztett takarékossági cso­magját. Kérdéses, hogy a ha­talmas tömeget megmozgató megmozdulás befolyásolja-e a kormányt. A kancellár elő­zőleg szakszervezeti erőfitog­tatásnak minősítette a tiltako­zó gyűlést és közölte, hogy a kormány kitart elképzelései mellett. Az év eleje óta Németország­ban is mindenki arról beszél, hogy vége „a zsíros éveknek”. A beterjesztett intézkedések éves viszonylatban mintegy 25 milliárd márkával csökkentik a közkiadásokat és az ellenzé­ki pártok támogatását élvező szakszervezetek szerint a szo­ciális juttatások megszünteté­sével és lefaragásával a társa­dalom legalsóbb rétegeire rak­nak újabb terheket, a vállalko­zók, a társadalom tehetősebb rétegeinek helyzetét tovább javítják. A bonni tüntetés Senki sem ellenzi . a reformokat, de miért csak mi, munkások viseljük a terheket? résztvevői elviselhetetlennek tartották a tervbe vett lépése­ket is, a nyugdíjkorhatár 65 évre történő emelését, a be­tegség első hat hetére járó el­látás 20 százalékos csökkenté­sét, a dolgozók elbocsátásának megkönnyítését, a munkanél­küli és a szociális segély lefa­ragását. Ezzel párhuzamosan a kormány a jövő évtől meg akarja szüntetni a vagyon­adót. Senki nem ellenzi a reformo­kat, de miért csak mi, munká­sok viseljük a terheket - hábor­gott Jürgen Maass, a thüringiai bútorlapgyár üzemi tanácsá­nak elnöke. Társaival együtt hallatlan pimaszságnak tartja a kereszténydemokraták egyik vezető politikusának azt a kije­lentését: nem hajiunk meg az utca követelése előtt. A kormányzati negyed épülete­it, esetleges rendzavarásoktól tartva, több mint ezer rendőr őrizte. Ám egész nap békésen olvashattak és cigarettázhattak az autókban, s figyelték a fel­vonulókat, akik a táblákra írt jelszavakban fogalmazták meg a véleményüket: követelték a kormány lemondását és a ta­valy decemberi franciaországi­hoz hasonló általános sztrájk meghirdetését. A szakszervezeti vezetők ezzel várnak, mert a német törvé­nyek szerint tilos a politikai sztrájk és csak kifejezetten munkajogi ügyekben lehet munkabeszüntetést szervezni. De a több hete tartó figyel­meztető sztrájkok után a kor­mány forró nyárra készülhet. (P.F) Kohl tapsol, de neki nem tap­solnak. Archív-felvétel

Next

/
Thumbnails
Contents