Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-07 / 1. szám
A nemzeti avagy etnikai asszimiláció lényegét igen markánsan fogalmazta meg Jászi Oszkár a század elején a nemzetiségi kérdésről írott tanulmányában, ahol egyebek mellett megállapította, e „természeti folyamat” lényegét, miszerint: „a tenger beolvasztja a szigetet”. Amit Jászi annak idején a monarchia nemzetiségeivel kapcsolatban látott, az Trianon után a magyarság esetében is bekövetkezett Ha figyelemmel követjük a felvidéki magyarság lélekszámának alakulását megközelítőleg láthatjuk, hol tart ma az asszimiláció. E bonyolult folyamat különböző összetevőiről a szakembereket kérdeztük. Szigetként a tengerben SOKSZEMKÖZT AZ ASSZIMILÁCIÓRÓL Az asszimiláció a nyelvész szemével Lanstyák István Az asszimiláció a pszichológus szemével Huncík Péter Nyelvi asszimilációról akkor beszélünk, amikor az egyén vagy a közösség különböző okból, a körülmények hatására nyelvet vált, nyelvileg is alkalmazkodik ahhoz a környezethez, amelyben él. Kétnyelvű közegben, ahol mi is élünk, természetes, hogy az egyén igyekszik elsajátítani a másik nyelvet is. Ez nem jár szükségszerűen identitás- vesztéssel. Nyugaton például elég gyakori, hogy az, aki nyelvét már elhagyta, ugyanakkor még ősei nemzetéhez tartozónak vallja magát. Megfigyelhető ez az emigráns magyaroknál, akik anyanyelvűket ugyan már elfeledték, feladták, de továbbra is magyaroknak vallják magukat. Hasonló a helyzet a magyarországi szlovákoknál, akik sok esetben nem beszélik már őseik nyelvét, de a szlovák nemzetiséghez ragaszkodnak. Nálunk a helyzet fordított. Az egész asszimilációs folyamat a nyelvvel kezdődik. Aki nyelvet vált, az már nem érzi magát magyarnak, sőt, inkább szégyellj magyar eredetét. A nemzeti közösség szempontjából az asszimiláció - szerencsére - még nem ért el a kritikus pontig, persze, azt sem kell megvárnunk, amíg odaér. Az még elfogadható, hogy az ingadozó, kétnyelvű, kétkultúrájú települések magyarságát elveszítettük (Kassa környékén, Nagykürtös vidékén voltak ilyenek), de az már nincs rendjén, hogy az olyan, évszázadok óta stabil magyar falvakban, mint például amilyenek a Zoboralján találhatók, szintén megindult az asszimiláció. A szlovákiai magyarságra jellemző: ha valahol a magyarság számaránya lecsökken egy bizonyos százalék alá, ott automatikusan felgyorsul az asszimilációs foTisztáznunk kell a nemzetcsere, nemzetváltás és az etnikai asszimiláció fogalmát. Míg az asszimiláció egy tényleges, többgenerációs folyamat, a nemzetcsere egygenerációs folyamat, mely az egyén életében akár többször is bekövetkezhet, mikor egy-egy adatközlésnél más nemzetiségűnek vallja magát. Ez lehet formális, de valóságos nemzetváltás is. Az asszimilációt három tényező befolyásolja: a vegyes házasságok, az iskoláztatás nyelve és a migráció. Migráció alatt főleg a városiasodást és az ingázást értjük, amikor az egyének kiszakadnak abból a nemzeti közegből, ahová tartoztak. A korábbi kohézió megszűnik, az új környezetben egyre kevésbé kötődnek a nemzetiségükhöz, míg végül bekövetkezik a nemzetváltás. Az iskoláztatás nyelve szintén döntően hozzájárul az identitásváltáshoz, amint azt a felmérések is igazolták. A legmarkánsabban mégis a vegyes házasságok esetében mutatható ki az asszimiláció folyamata. Ennek bizonyítéka, hogy sokkal kevesebb gyerek születik vegyes házasságokból, mint ahány ilyen házasság köttetik. Ennek oka, hogy időközben a családon belül bekövetkezik a nemzetváltás, a család egynyelvű, egynemzetiségű lesz. Kimutatható, hogy a vegyes házasságok aránya 1918 óta fokozatosan emelkedett: míg a húszas években 8-9% volt, ma 30%. A migráció ugyancsak felgyorsult, a városiasodás erőteljesebbé vált, noha a szlovákiai magyarság 60%-a még mindig falun él; de ez egyben azt is jelzi, hogy az asszimiláció a városokban gyorsabb. A szlovákiai magyarság asszimilációjának előrehaladottságára a népszaporulati adatokból tudunk következtetni, noha ezeket az adatokat is némi fenntartással kell vennünk, hiszen valólyamat. A tömör nyelvterület még viszonylag tartja magát, de nemzedékenként már itt is megfigyelhető a különbség. Az idősebbek mellett még a középgeneráció is tartja magát, de nem tudni, mi lesz a fiatalokkal. Hiszen hányán járnak szlovák iskolába s számuk állandóan emelkedik; s ki tudja, húsz év múlva, ha felnőnek, ők hogyan fognak a gyerekeikkel beszélni. A kétnyelvűség egyik előfeltétele a nyelvi asszimilációnak. Viszont a kétnyelvűség nem vezet szükségképpen asszimilációhoz. Főleg a gyerekkori tömeges kétnyelvűség illetve a felnőttkori magas szintű, kiegyenlített kétnyelvűség eredményez nagyon rövid időn belül nyelvi asszimilációt. Ha viszont a két nyelvnek megvannak a körülhatárolt funkciói, és a szlovák nem próbál a magyar helyére lépni, hosszú távon is elképzelhető a kétnyelvűség, asszimilációs következmények nélkül. Ám az olyan hisztérikus helyzet, amilyen napjainkban Szlovákiában uralkodik, kifejezetten kedvez a nyelvi asszimilációnak. Ezért lenne veszélyes, ha minden gyerek alternatív óvodába vagy iskolába járna, és már korán megtanulna magas szinten szlovákul. Ez az egyén szempontjából talán jó lenne, de a kisebbség számára végzetes lenne. Mert, hogy egy nyelv fennmaradjon és továbbadódjon a következő generációra, annak előfeltétele az egynyelvű, anyanyelvű szocializáció - hogy az egyénnek az anyanyelve legyen az erősebb, a dominánsabb, mert különben könnyen megindul a nyelvcsere. És ez a közösségre nézve végzetes lenne. színű, hogy az 1950-es évek adatai nem fedik a teljes valóságot. Akkor sokan még nem merték vállalni magyarságukat, a 71-es népszámlálás adataira viszont bizonyosan hatott a 68-at követő emigrációs hullám. A 70-es, 80-as években bizonyos megállapodás figyelhető meg, s ezekből az adatokból kitűnik, hogy noha a magyarság száma 1970 óta emelkedett, az össznépességen belüli aránya viszont csökkent. Az adatok alapján kimutatható, hogy a természetes népszaporulat mintegy kétharmad-háromnegyed része elveszett, s ez egyértelműen asszimilációs veszteség. A szlovákiai magyarság népszaporulati viszonyai az előző évekhez képest romlottak, a 70-es években 4- 5000 volt évente a népszaporulat, a 90-es évek elején már 1000 alá csökkent. Ez a szám nem tartalmazza az asszimilációs veszteséget. Ha ezt is belekalkuláljuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kevesebb lett a magyar, s ez csak részben a nép- szaporulat csökkenésének következménye, jóval nagyobb arányban az asszimiláció eredménye. Az asszimilációt nagy mértékben befolyásolja a politikai, gazdasági makroklíma, amelyben a kisebbség él. Ha az kedvező, az asszimiláció lelassul, ám bizonyos méretű asszimiláció mindig minden körülmények között van. A kisebbség egy része lemorzsolódik, mert helyzete olyan, mint a szigeté, melyet állandóan nyaldos a tenger. Ennélfogva a legveszélyeztetettebb helyzetben a nyelvterület peremén, a szórványban élők vannak. Ez természetes asszimiláció, ettől különbözik a mesterséges asszimiláció, melyet olyan rendeletek, olyan nemzetiségi politika vált ki, melyek a kisebbséget hátrányos helyzetbe hozzák, s hatására a kisebbség számának csökkenése következik be. Az asszimiláció, mint biológiai hasonulás, a természetben a kezdet kezdetétől jelen van, az élőlények a környezetük hatására alakultak, változtak, így vált az ember is homo sapienssé. A pszichológiai hasonulás során az ember igyekszik a közösséghez idomulni, ez ad számára biztonságot. Ugyanez érvényes az etnikai közösségekre is: a kisebbség igyekszik hasonlítani a többséghez, még akkor is, ha minőségi különbség van köztük. Ez következik be az asszimiláció során. A személyiségnek fontos alkotóeleme a nemzeti identitás, melynek kialakulását döntően befolyásolja, milyen hatások, információk érték az egyént születésétől fogva. A külső körülmények hatására a személyiségnek mindig más összetevője kerül előtérbe. Fontos, hogy ezek az összetevők a személyiségen belül egyensúlyban legyenek, mert ha ez nincs meg, a személyiség nem fog tudni beilleszkedni a társadalomba, illetve könnyebben fog asszimilálódni. Az etnikum esetében ez a folyamat kicsit bonyolultabb, döntő szerepet játszhat egy-egy trauma a nemzet életében. A nemzeti identitástudat elvesztése, átalakulása az egyénnél személyiségzavart eredményezhet. Ha a nemzeti identitástudat Az asszimiláció olyan területeken, ahol több nemzet él együtt, valószínűleg mindig volt és mindig lesz. Történelmileg akkor válik követhetővé ez a folyamat, amikor a társadalom kitör a feudális zártságából, új iparágak létesülnek, beindul a közlekedés, aminek következtében az egyén, a nyelvi és a nemzeti közösségek kikerülnek addigi zárt közegükből. A kapitalizálódás korában az asszimiláció először gazdasági alapon indul meg, az önkéntes elvándorlással a gazdasági centrumok felé, ahol az új közegben az egyén elveszíti nemzeti identitását. Míg az ilyen spontán asszimilációt gazdasági tényezők motiválják,, az erőszakos asszimilációt politikai tényezők, és összefügg a nemzetállam megteremtésének gondolatával. A soknemzetiségű monarchiában különösen a múlt század második felében vált erőteljessé ez a folyamat, amikor - főleg a kultúra és az oktatásügy terén - a magyar politikában is megjelennek az erőszakos asszimilációs törekvések. Ezeket a tagadhatatlanul nacionalista megnyilvánulásokat azóta a magyar történetírás és a hivatalos politika is többször elítélte, noha ezeknek a törekvéseknek korántsem volt olyan hatásuk, mint azt utólag szeretnék láttatni különösen azok, akik a magyarságban csak az ellenséget látják. Mert ha a magyar nemzetiségi elnyomás olyan intenzitású lett volna, akkor ma a szlovák népnek elveszik, a személyiség egyensúlya felborul, ha ez a nemzeti identitástudat átalakul másfajta nemzeti identitástudattá. Azt az egyén kudarcként éli meg, és kialakítja a maga kompenzációs mechanizmusait, melyek arra szolgálnak, hogy a kudarc kiváltotta frusztrációt csökkentsék. Ez esetenként szélsőséges, agresszív viselkedésben nyilvánulhat meg. A közösség kollektív tudatára az asszimiláció épp ilyen hatással van. Gondoljunk csak a reszlovaki- zációra, mely kényszerű asszimiláció volt, ami sokszor az életben maradást, de legalábbis az egzisztenciális megmaradást jelentette, amikor a szlovákiai magyarság körében egy hatalmas, kollektív válság tünetei mutatkoztak meg. Nem véletlen, hogy a szlovákiai magyarság hosszú évtizedeken keresztül nem tudott talpra állni. Nemcsak azért, mert az értelmiségét elveszítette, hanem azért sem, mert a reszlovakizáció lelki gerinctörést okozott a nemzeti közösségnek. Ilyen válságos események után szükséges az önanalízis, vagyis az egyénnek és a közösségnek is szembe kell néznie a múlttal, hogy kialakítsa a helyes önképet, a belső harmóniát. Mert a harmonikus személyiség el tudja érni, hogy úgy azonosuljon a környezetével, hogy az identitását se kelljen feladnia. csak az emléke élne. Ezzel szemben bizonyítható, hogy a magyar asszimilációs törekvések ellenére Szlovákia területén a nyelvhatár folyamatosan délre tolódott, s ez a folyamat az új állam megalakulása után a különböző gazdasági és kulturális intézkedések következtében még jobban felgyorsult. Már az első párizsi békekonferencián felmerült a reszlovakizáció gondolata: a Dunától északra élő „magyarul beszélő szlovákoknak” meg kell adni a lehetőséget, hogy visszatérjenek anyanemzetükhöz. Erre építette tevékenységét a Slovenská Liga, ezt kívánta elősegíteni a földreform, a kolonizáció, amikor a magyar földbirtokokat kizárólag cseh és szlovák telepesek között osztották fel, miáltal igyekeztek megbontani a tömbben élő magyarság egységét, egyúttal elősegíteni a természetes asszimilációt. A kolóniák kialakítása a magyarság horizontális és vertikális feldarabolására kidolgozott tervezet szerint folyt le, amit 1945 után újból elővettek. A természetes asszimilációt az új, államnyelvű iskolák, az új közigazgatás, az állami tisztviselők, a karhatalom megjelenése is fokozta, noha a Dél- Szlovákiában így megjelent mintegy negyedmillió idegen nyelvű elem ellenére sem érte el a kívánt mértéket. A második világháború után más koncepciók születtek a nemzetállam megteremtésére. Csehszlovákiában elsősorban fizikai eltávolítással akartak megszabadulni a német illetve magyar kisebbségtől. Ezt nevezték a kisebbségi kérdés „végleges megoldásának”. Miután a magyar kisebbség kitelepítése nem valósulhatott meg, előtérbe került a reszlovakizáció gondolata. A megfélemlített, a kereset és jövedelem nélkül maradt magyarok százezrei jelentkeztek szlováknak. Ez az asszimiláció látszólag önkéntes volt, de a valóságban szinte példanélküli kényszerítés volt az alapja. 1948 után az erőszakos reszlovakizációt ugyan leállították, de maga az asszimiláció az azt követő negyven évben is továbbfolyt, ezt szolgálta a szövetkezetesítés, az államosítás, a szlovák nyelvű oktatás bevezetése. A szövetkezetesítés például a magyarság identitástudában hatalmas törést okozott, meghasonlottá tett embereket, generációkat, akiket már könnyen lehetett asszimilálni, elég volt megcsillantani előttük a „felemelkedés” lehetőségét, melynek záloga a szlovák iskola. És ez a folyamat tart mind a mai napig. Kisebbségi sorsban a természetes asszimilációval mindig számolni kell, de ez nem jelenti azt, hogy a kisebbségnek előbb-utóbb be kell olvadnia a többségbe. A Szlovákiában élő magyarság számának alakulása 1910 és 1991 között 1910 magyar anyanyelvű 896 271 30,6% 1921 magyar nemzetiségű 634 827 21,5% 1930 magyar nemzetiségű 571 988 17,6% 1938 az elcsatolt területeken magyar anyanyelvű 879 007 84,4% Szlovákiában maradt magyar nemzetiségű 77 488 2,9% 1950 magyar nemzetiségű 354 532 10,3% 1961 magyar nemzetiségű 518 782 12,4% 1970 magyar nemzetiségű 552 006 12,2% 1980 magyar nemzetiségű 559 801.. 11,2% 1991 magyar nemzetiségű 566 741 10,8% Az asszimiláció a szociológus szemével Gyurgyík László S. FORGON SZILVIA Az asszimiláció a történész szemével Vadkerty katalin TÜKÖR 1996. január 7. l/BSámap Gy ökeres György felvétele
