Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-12 / 24. szám
12 1996 .június 12. Kultúra Zenezug „A csendet, a vízpartot szeretem. Ha kedvem lesz majd, megírom az életem.” Iaajazzk Útravalónak: kereszt a homlokra Ivana Chylkovával a Szenvedélyes csókban Milos Fikejz felvétele Neve fogalom. Védjegy. Szinte hihetetlen, de maholnap ötvenéves. John Coltrane művészetének hatására autodidaktaként kezdett zenét tanulni. Először tenor-, későb szopránszaxofonon játszott, aztán jöttek a basz- szushangszerek. 1962-ben megnyert egy amatőrversenyt, majd Terje Rypdal, Ariid Andersen és Jon Christensen részvételével megalakította első együttesét. Coltrane zenéjét követve számos impresszív hatás érte, s ezek segítségével sikerült kialakítania világszerte egyedülálló játékstílusát. Jan Garbarek karakterisztikusan skandináv, melodikus és atmoszférikus jazzt játszik, amelynek különleges melegsége egyszerre A kontinens legjobbja intenzív és visszafogott. A norvég művész vezető komponistája és első számú sztármuzsikusa lett a vüág egyik legjelentősebb lemezkiadójának, a német ECM-nek. Keith Jarrett társaságában itt rögzítette a híres Belonging és a My Song című albumokat, melyek immár több nemzedék zenei ideálját testesítik meg. Saját e-gy- üttesében Eberhard Weber, Jóim Abercombie és Nana Vasconcelos voltak a partnerei, de nagy sikerrel szerepelt Ralph Towner, Eg- berto Gismonti, Charlie Haden és L. Shanker társaságában is. Jan Garbarek a kortárs európai jazzművészet talán legnagyobb alkotóegyénisége, aki emellett - a szakma egyöntetű véleménye szerint - a kontinens legjobb szaxofonosa. Szabó G. László ____________ ír ja meg, hogy meghaltam - mondta egy évvel ezelőtt, amikor beszélgetésre kértem. Én döbbenten hallgattam, ő keserűen nevetett. A végén mégsem találkoztunk. Morózus volt. Kedvetlen. Tőle szokatlan módon: elutasító. Most oldott- nak, felszabadultnak láttam. Gyerekesen boldognak. De a kérdések zömét ő tette fel. Jo- zef Kroner Az Üzlet a korzón tragikus hőse. A Hegedűs a háztetőn tejesembere.- Tudja, ki az én plátói szerelmem Budapesten? Inkább csak sejtem.-Na, kire gondol? Nagy-Kálózy Eszterre, akivel Makk Károly filmjében, Az utolsó kéziratban dolgozott.- Őt is szeretem. Tényleg. Finom lélek. Gyönyörű nő. De nagyon fiatal volt a forgatás idején. Akkor Psota Irén?- Nem. Pedig ő is remek ember. Vérbő komika. Olyanok voltunk, mint két rakoncátlan kölyök. Egymásra néztünk és már dőltünk is a nevetéstől. Minden jelenetünket végighahotáztuk. De nem ő az én plátói szerelmem. Még egy nevet mondhat, aztán vége, én következem. Passz.- Feladja? Kár. Törőcsik Mari. Na, mit szól hozzá? Végül. Maár Gyula filmje 1973-ból.- Szokatlan találkozás volt a miénk. De még mielőtt elmesélném... van nekem egy különös tulajdonságom, amire nagyon vigyázok. Ha olyan partnert kapok, akivel először dolgozom, úgy védem ki a lámpalázat, hogy lézersugaras tekintettel nézek a szemébe. Ezt tettem annak idején Törőcsik Marival is, de be kell vallanom: nála az én speciális módszerem nem vált be. Minél jobban néztem, annál inkább remegett a térdem. Valósággal sokkolt a szépsége. És a történet? A nagy találkozás...- Bizarr lesz, nem baj? Legyen.- Már indultunk haza Jugoszláviából, véget ért a nyaralásunk. Járvány volt arrafelé, iszonyú gyorsan terjedt a kolera. Sietnünk kellett. Jugoszláviába még simán bejutottunk, a magyar határon azonban már figyelmeztettek bennünket. Eddig és nem tovább, mondták, s egy közeli kisváros gimnáziumában kötöttünk ki. Vesztegzár. Ahogy az ragályos betegség esetében lenni szokott. Csakhogy nálunk mindenki komédiás. A feleségem is, a lányom is, az egész család. Gondoltuk, ez is egy emlékezetes élmény lesz majd, legfeljebb késve érkezünk haza. Élveztük a helyzetet, bár nagyon szigorúan bántak velünk. Pontosan az előírások szerint. A gimnáziumot természetesen körös-körül lezárták, nem mehettünk sehova. Óráról órára egyre többen voltunk. Csehek, lengyelek, németek, magyarok. Mint egy internáló táborban. A hangulat persze összehasonlíthatatlanul más volt. Számunkra egyenesen szórakoztató. Kezdtek kivizsgálni bennünket, hogy megállapítsák, fertőzöttek vagyunk-e vagy sem. Székletmintát kértek tőíünk, azt kellett beadni. Üvegcsével a kezében járkált mindenki. Egyszer csak odajön hozzám egy cseh férfi, hogy „Jó napot kívánok, Kroner úr, önnek milyen a széklete?”, mert akinek híg volt, és hőemelkedést észleltek nála, már vitték is Pestre, kórházba. Mondom, nincs az enyémmel semmi baj, olyan, amilyennek lennie kell. Mert hogy az övé bizony nem a legjobb és már fél „Attól tartottam, hogy megélhetési gondjaim lesznek. Mert mire futja a nyugdíjból? Szinte semmire.” is, hogy nem engedik haza, pedig neki sietnie kell. Hát az bizony, kellemetlen, válaszoltam. Erre aztán odahajolt hozzám, hogy Kroner úr, ha lenne olyan szíves, csak egy kiskanálnyit, már azzal is rengeteget segítene rajtam. Adok érte egy üveg Becherovkát. Tényleg? Egy egész üveggel? Áll az alku, ide vele! És megkapta, amit olyan nagyon kért. Mi meg boldogok voltunk, mert akkor már se pénzünk, se cigarettánk nem volt. Csakhogy észrevett bennünket, ahogy ott csereberélünk, egy lengyel. És addig-ad- dig spekulált, míg ő is megszólított. Hogy látta, amit látott, és ha van szívem, akkor neki is adok. Ő vodkával fizetne, remek lengyel vodkával. Rendben, hozhatja, súgtam a fülébe. És ő is kapott a „kincsből”. A végén már olyan peckesen jártam a gimnázium udvarán, mintha én lettem volna a megváltó. Zúza lányom aztán meg is jegyezte egy idő után, hogy most már mindent feleznünk kellene, hiszen az ő mintájából is jó pár adagot eladtam. Fifti, fifti, mondta, különben bezár a bolt, aztán nézhetem magam. Szóval így teltek a napjaink a délmagyarországi karanténban. És itt lép be a képbe Törőcsik Mari. Szembejött az udvaron?- Dehogyis! Szaladnak utánam az irodából, hogy Kroner úr, Kroner úr, jöjjön gyorsan a kapuhoz, látogatói vannak. Nekem? Hiszen senki sem tudja, hogy itt vagyok. De igen, igen, jöjjön csak! És kit látnak szemeim? Törőcsik Marit és Maár Gyulát. Kezet nem foghattunk, közel nem kerülhettünk egymáshoz, tisztes távolságból beszélgettünk csupán, mert vigyáztak ránk. Hogy már mindenütt engem kerestek, összevissza telefonáltak, Maár Gyula első játékfilmjére készül, és lenne egy szerep számomra. Elvállalom, persze hogy megcsinálom, sőt már előleget is kérnék egy kicsit, mert még csak kávéra sincs pénzünk. Két hét után „szabadultunk” makkegészségesen, és nem sokkal később már Törőcsik Mari partnere voltam. A magyar filmeseken kívül azóta németek, franciák, bolgárok is megkeresték. Mostanában viszont Csehországban forgat a legtöbbet.- Szlovák filmek ugyanis alig készülnek. Pedig amikor eljöttem a Nemzetiből hatvanévesen, ez volt az egyetlen reményem. Hogy a filmesek majd ellátnak munkával bőven. El is láttak, csak nem a pozsonyiak. Eleinte természetesen féltem. Attól tartottam, hogy megélhetési gondjaim lesznek. Mert mire futja a nyugdíjból? Szinte semmire. De aztán eszembe jutott a sült krumpli gyerekkoromból. Gondoltam, az is megteszi. Igen ám, csak épp abban az évben, amikor megváltam a színháztól, nagyon rossz termés volt krumpliból. Úgyhogy nekem kellett beszerző körútra mennem, mert a feleségem sehol sem kapott. Mindegy. Nekem jó tanáraim és jó szüleim voltak. Tizenkét gyereket nevelt fel az Anyám, és mindegyikünket úgy bocsátott útra, hogy keresztet rajzolt az ujjával a homlokunkra. Alázatosak és becsületesek legyetek mindig, mondta, és én eszerint élek hetvenkét éve. A Nemzetiből hirtelen, búcsú nélkül ment el. Megbántották?- Nagyon. Most már ha könyörögve hívnának, akkor se mennék vissza. Pedig a szívem odahúz néha, de az eszem szerencsére nem enged. Halászni járok. A csendet, a vízpartokat szeretem. És ha kedvem lesz majd, megírom az életemet. Most még nem akaródzik belekezdeni. Majd két hónappal a „nagy út” előtt. Victoria Abril, az aranybugyis lány ma is azt állítja: sosem volt szexszimbólum Almodóvar harmincöt éves madridi múzsája hűséges Tallósi Béla Elég két nevet említenünk a spanyol film fenegyereke, Pedro Almodóvar rendező színészfelfedezettjei közül, hogy meggyőzően állíthassuk, sztárokat adott a világnak. Férfi adu ásza, Antonio Banderas ma Hollywood egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze. És Victoria Abrilt is világszerte ismertté tették nagy viharokat kavart filmjeiben, a Kötözz meg, és ölelj!, illetve a Kikában nyújtott alakításai. Victoria Abril, akit Spanyolországban csak Almodóvar múzsájaként emlegetnek, baletttáncosként indult, majd a spanyol televízió egyik legnépszerűbb műsorvezetője volt. A képernyőn fedezte fel őt Pedro Almodóvar is, de lényében azonnal észrevette a nem mindennapi, izgalmasan szélsőséges, mély ölű „szeretőt”. Az asszonyt, aki a balett-táncos elegáns mozgékonyságával, a televíziós személyiség rá- menősségével fegyverezi le, és a vágy viharos törvénye szerint öleli a férfit. Ilyennek mutatkozott már első jelentősebb filmjében, az 1980-ban készült Aranybugyis leányzóban, amelyben szemérmetlen mezítelenségével hívta fel magára a figyelmet. De Almodóvar volt az, aki az erotika boszorkányává tette. Dolgozott persze más rendezőkkel is, de mindenki az ellenállhatatlan, a testével édes-kéjes csapdát ejtő nőt látta benne és kérte tőle. Mint Vincente Aranda rendező, akinek Szeretők című filmjében egy mindenre kész, fenevad özvegyet alakít. A birtoklás vágyával megáldott csábítót, aki úgy érzi, Isten csak azért teremtette a férfiakat, hogy az ő ágyába vigyék a gyönyört. Teketóriázás nélkül teperi párnái közé az épp leszerelt munkanélküli kiskatonát (a kölykös ábráza- tú Jorge Sanz játssza), hogy elvegye tőle, amit nyújtani tud, és különös szexuális praktikáival, akár egy sikamlós selyemkendő segítségével megadja neki, amit más nőnél hiába keresne. Victoria Abril mégis azt állítja: „Tudom, hogy soha nem voltam szexszimbólum. A magánéletben ugyanolyan nő vagyok, mint bármelyik spanyol Vigyázat a féltékenységgel! asszony. Pontosabban anya, hiszen a mindennapokban az anyaszerepet élem.” Gyermekei, a négyéves Martin és a kétéves Félix édesapjával, a francia operatőrrel, Gérard De Battistával régóta élnek együtt, de sose gondoltak arra, hogy hivatalosan is összekössék az életüket. „Vadházasságban élünk, s ez az állapot mindkettőnknek megfelel. Éltem én már szentesített, »normális« házasságban is, de az katasztrófa volt, örökké menekültem volna belőle. Fiatal voltam, kiskorú még, de akkor már filmeztem, és elviselhetetlennek éreztem, hogy a forgatások után haza kell mennem, és a férjem mellett úgy kell élnem az életem, mint egy felnőttnek. Korai volt a feleségszerep.” Ma, harmincöt évesen, anyaként másként tekint a nő-férfi kapcsolatára. „Nem hiszem, hogy van valamiféle titka a tartós kapcsolatnak. S ha mégis van, akkor az éberség, a figyelmesség. Bármi veszélyes lehet egy kapcsolat tartósságára, és nem kell, hogy bármi is veszélyes legyen rá, ez csakis tőlünk függ, mit hogyan tudunk elfogadni. Egy kapcsolatot ápolni kell, s elősorban magunkra figyelni, magunkkal törődni. Mert nem csak a hűtlenség tehet tönkre egy kapcsolatot. Hiába vagy hűséges, ártatlan, szent, ha halában unalmas vagy. A féltékenységgel vigyázat! Megbosszulja magát. Szenvedést okoz. Én ezért sem vagyok féltékeny. Sokszor hónapokig távol vagyunk egymástól, s ilyenkor örökké aggódhatnék, hogy kivel van most, mit csinál, és biztosan szenvednék. Lehet, hogy valakinek szüksége van erre az érzésre. Nekem nem.”
