Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-28 / 17. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor A KIS MONACO, NAGYHERCEGSÉG egyszerűen €l€TM€NT€S Riportunk a 6. oldalon NYOLCMILLIÓ a bajnoki címért írásunk a 16. oldalon Családi magazin 1996. április 28. XXIX. évfolyam Ára 10 korona Csernobil a kertek alatt Gyanútlan, mit sem sejtő embereket vonultattak fel azon a május elsején is, tíz évvel ezelőtt, a néhai keleti tömb országaiban. A tökéletesen működő szocialista hírzárlat ellenére a Szabad Európa Rádióból annyit tudni lehetett, hogy Ukrajnában valami szörnyűséges dolog történt: kiszabadult és megfékezhetetlenné vált az atom. A prágai és a pozsonyi illetékesek ezt jól tudhatták, ám ilyen rossz hírrel nem illett elrontani a munkásosztály nemzetközi ünnepét. Elvtársi szolidaritásból pedig addig kellett titkolni a nukleáris balesetet, amíg lehetett. A május elsejei tülekedésbe szalasztott polgárokkal szemben minimálisan az lett volna a tisztességes, ha legalább jelzik a veszélyt: a szülők a kisgyermekeket ne vigyék a szabadba, a sugárszennyezett levegőre, maguk pedig ne járjanak fedetlen fővel, a háziasszonyok és a piaci kofák pedig a petrezselyemzöldjét, spenótot, meg a szabadban termő egyéb korai zöldségeket napokig ne szedjék. De ki törődött akkor a köznép egészségével! Mindennél fontosabb volt a Csernobilban történtek kollektív eltussolása, a tragédia valódi méreteinek cáfolata és a hiteles információk visszatartása. Csak azután tört meg Moszkva konok hallgatása, amikor a skandináv országok mérőműszerei súlyos, Ukrajna felől jövő atomszennyeződést mutattak ki. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha másként történik. Ha akár a csernobili atomerőmű, vagy a moszkvai minisztérium illetékesei rögvest Amerikához és Nyugat-Európához fordulnak: a műszaki és orvosi segítség akár órákon belül a helyszínen lett volna. Emberi tragédiákat és szenvedéseket előzhettek volna meg. A bűnös hallgatás ragályos volt. Ugyan ki tudott nálunk a Nagyszombat tőszomszédságában megépült apátszentmihályi atomerőműben 1976-ban, majd 1977-ben bekövetkezett atombalesetről? Szerencsére, méreteit tekintve egy napon sem említhető Csernobillel, de a felelősök magatartása kísértetiesen hasonlított a csernobilihez- A szlovákiai atomerőműben 4-es fokozatú baleset történt, míg a csernobili tragédia a legsúlyosabb, 7-es minősítést kapta. Apát- szentmihályban a nukleáris fűtőelemek cseréje következtében illantak el sugárszennyezést okozó anyagok, s az erőmű legfrissebb kiadványa szerint „a termelőcsarnokokon kívülre nem került nagyobb mennyiségű radioaktív anyag" a vízbe, földbe, levegőbe. Ugyancsak az említett idei kiadványban olvasható, hogy könnyebb egy atomerőművet felépíteni, mint azt a későbbiekben felszámolni. Majd egy mondattal tovább ott a beismerés is: a második baleset után leállított A-l-es atomerőmű eredeti tervdokumentációjában egy szó sincs arról, hogyan is kell az ilyen erőművet az üzemszerű termelés leállítása után kiselejtezni. Ez nyilvános bevallása annak, milyen felelőtlenül és kétségtelenül a Kreml nyomására fogtak hozzá az ötvenes évekből származó orosz projekt megvalósításához. Ezért nem kell nekünk Csernobilba mennünk, ha balesetet szenvedett reaktort akarunk látni, mert nekünk is megvan a magunk Csernobilje, a saját sérült atomreaktorunk a kertek alatt. Januártól ugyan saját atomhulladék-te- mető is üzemel itt, ám szakmai körökben megrökönyödést váltott ki, hogy az élére nemrég kinevezett igazgató emberi mulasztása okozta az 1977-es balesetet. A szlovák atomlobbyt ez nem zavarja, akárcsak az sem, hogy úgy erőlteti a mohi atomerőmű befejezését is, hogy maga sem tudja, miként fogja felszámolni. Akárcsak azt sem, honnan teremti elő ehhez a súlyos milliárdokat... Vagy ez már legyen a gyerekeink, és unokánk gondja? P. VONYIK ERZSÉBET T avaly, röviddel ádvent előtt fogadta el a szlovák parlament az államnyelv védelméről szóló törvényt, amely a szlovákiai (főleg a kisebbségi) köztudatban egyszerűen nyelvtörvényként vált ismeretessé és hírhedtté. Nagy politikai csaták és sajtóviták előzték meg az egyes körök szerint a szlovák államiság védelmének, mások szerint a szlovák nacionalizmus és asszimilálás egyik fő eszközének az elfogadását. Azóta kissé csillapodtak a kedélyek, ám a kissebbségi jogok csorbítását, s a szlovákiai magyarság beolvasztását erőltető törvény csöndes, de annál eredményesebb dia- dalútját járja az ország déli vidékein. A Slota-Hudec-Garajová-Ferko-MarkuS-féle árnyékkormány első fecskéi, a buzgó nyelvrendőrök állítólag még csak az utcákon, könytárakban, járási szerkesztőségekben szimatolnak és vizslatnak, ám a dél-szlovákiai állami és községi hivatalokban hosszú, sötét árnyak jelentek meg, amelyeknek gyűjtőnevei: gyanú, félelem, megalkuvás, behódolás, miegyéb. A láthatatlan, de mindenütt ott lebegő Damoklész-kard ugyanakkor főleg azok számára riasztó, akik amúgy sem állnak hivatásuk magaslatán, s emberi tartásuk sem nevezhető éppenséggel a legegyenesebbnek. Régi ismerősök felelnek államnyelvül (kodifikált szlovák nyelven - ha ugyan tudják, melyik az) a régi hivatalban, ahol azelőtt mindenki azt tartotta szem előtt, hogy megértse a másikat. Egy idő óta magyar a magyarnak szlovákul felel, s riadtan pislog - miközben arcán a szégyen pírja nem hallja-e valaki a beszédét. Az ilyen esetekről hallva csak egy dolog jut az ember eszébe: milyen vehemenciával állították a nyelvtörvény kiagyalói, hogy az nem fogja érinteni a kisebbségi nyelvhasználatot. A szép ígéretek természetesen bagót sem értek. Kisebbségi nyelvhasználati törvény sehol, a kodifikált rémség viszont lassan mindenütt. Nemrég esküvőn voltam szűkebb pátriámban (melyet az ember különösen a szívén visel), s megdöbbenve kellett hallanom, hogy az egykori megyeszékhelyen a fiatal párnak boldogító áno-t kellett rebegnie, ha azt akarta, hogy megkapja az állami pöcsétet a hivataltól. Nem kutattam, vajon a pelsőci polgármesteri hivatal túlbuzgósága akadályozta-e meg a két fiatal igen-jét. A lényeg szempontjából nem is ez az érdekes. Még csak nem is az, hogy például a közeli Tornaiján vagy Rozsnyón, esetleg a csallóközi vagy mátyusföldi falvakban magyarul is lehet áno-t mondani. A lényeg szempontjából sokkal fontosabb, hogy a szlovák kormánypolitika jól átverte a demokratikus európai intézményeket, amelyek azóta is várják a kisebbségi nyelvhasználati törvény megszületését. Azt ugyan várhatják. Raportőreik nem járnak esküvőkre, csak a politikusokkal váltanak mosolyokat. Valószínűleg fogalmuk sincs róla, mi zajlik Szlovákia- szerte, hogyan ösztönzik már a demokratikusan megválasztott önkormányzatok hivatalnokai is kitántorogni anyanyelvűkből a másodlagos állampolgárokat. KÖVESDI KÁROLY A raportőrök nem járnak esküvőre
