Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-24 / 12. szám
l/BSÉrnap 1996. március 24. MŰVÉSZVILÁG Le győzhetetlen, elegáns szépasszony. Franciásan előkelő. A la Martin du Gard. Vagy amilyennek Maupassant mutatja szenvedélyes nőalakjait. Gyöngyössy Katalin Stendhalt játszott nemrégiben. Győr színpadán a Vörös és fekete polgármesternőjét. Szép volt. Szépen alakított. Gesztusai nem halványultak, orgánuma nem kopott meg az évek folyamán. Megkesere- dettséget sem éreztem benne. Pedig futott már jobban is a szekere. Például a hatvanas-hetvenes években. Amikor Szolnokon, Miskolcon és Pécsett játszott, s közben filmezett is. Nyár a hegyen, Szép magyar komédia, Ámokfutás, Szarvassá vált fiúk. Sarkadi, Móricz, Gárdonyi jól megrajzolt Figurái várták a tévében. A Bolond és szörnyeteg kemény, magányos nője. A Házasságtörés szerelmes pozsonyi lánya. A Lámpás hűtlen asszonya. Filmen, képernyőn mostanában ritkán látjuk. Legutóbb Esztergályos Károly rendezésében, a Fekete karácsonyban tűnt fel alig néhány percre. Arcával azonban tízszer annyit mondott, mint kevéske szövegével. • Nem fáradt még bele a vidéki létbe? Nem unja még a sok vonatozást, buszozást, lelki zötykölődést?- Nem, mert én mindig, mindenütt „díszpáholyban ültem”. Szolnokon is, Miskolcon is, Pécsett is. És Győrtől sem szeretnék még elszakadni. Nagy ajándéka az életemnek, hogy a Vörös és feketében játszhattam, és most itt a Cseresznyéskert, Ranyevszkaja. Egyik darabból megyek a másikba. És ami még fontosabb: tehetséges emberekkel. De voltam én már fővárosi színésznő is. A József Attila Színházban. Meghívtak, de nem éreztem jól magam. Meg akartam felelni egy olyan közegben, amelyet nem szerettem és nem becsültem. Rég volt. Ne piszkáljuk. Azóta máshova is hívtak Pesten, de sehova se mentem. • Vonzó, hódító, „osztályon- felidi" nőket játszott mindenhol. Tekintélyes, sokszor elérhetetlen asszonyokat.- Lehettem más is. Olga a Három nővérben. Reményét vesztett vénlány a Bartha Lajos írta Szerelemben. Nyina, a Sirály. Abigél a Salemi boszorkányokban. Lavinia az Amerikai Elektrában. Yerma. Negyvenévesen hatvanöt esztendős. Nem, nem voltam sehol beskatulyázva. De a külsőm valahogy mindig szembetűnő volt. Fiatalon, huszonéves koromban bántottak is érte eleget. Szépnek láttak és azt hitték, hogy én olyan társaságbeli lény vagyok. Istenem, hol voltam én ettől?! Még a fesztiváloknak sem örültem. Kivittek Acapulcóba, de hát az sem volt az én közegem. • Inkább vidékre vágyott, a kisvárosi miliőbe?- Nem éreztem én bezártságot sehol. Rendezői szeszélyt igen, méghozzá Győrben. Egyetlenegyszer. Fel is mentem az igazgatóhoz. Vittem neki egy szépen megfogalmazott levelet, amelyben le akartam mondani egy szerepről. Össze is vesztünk rögtön, mire én azt mondtam: ha ön így viselkedik, akkor nekem nincs mit veszítenem, akár rossz is lehetek ebben a szerepben. Ebből a most már minden mindegy-állapotból viszont kinőtt egy váratlan siker, és attól kezdve a kapcsolatunk is megváltozott. Hétvégén, ha nincs feladatom, felutazom Budapestre, ha pedig játszom, lejön hozzám a férjem. Dékán az orvosi egyetemen. Minden szabad idejét velem tölti. lyugodt^ evei • Stendhal darabjával, a Vörös és feketével nem először találkozott.- Huszonkilenc évesen már játszottam a szerepet, de az akkori énem még nagyon más lehetett. Most viszont jókor talált rám a figura. És nagyon sokat segített az is, hogy Julién Soréit Kamarás Iván kapta. Mindig nő lehettem a jelenlétében, méghozzá anélkül, hogy egyszer is pimaszul szólt volna. Sem a fiatalságával, sem a férfiasságával nem sértett meg soha. Ezekkel a dolgokkal ugyanis könnyen meg lehet mérgezni egy kapcsolatot. Iván első pillanattól fogva úgy hozta a figurát, hogy minden szava arról szólt, amit belőlem érzett. Ezt nagyon nagyra értékeltem nála. Én ugyanis mindig úgy próbálok, hogy az adott alapszituációra fűzöm fel a szöveget. Nem, én most el nem mozdulnék Győrből. A Cseresznyéskert próbái előtt eltört a lábam. Bottal közlekedtem. Szóltak, ha akarom, átírják tolószékre a szerepet. Persze, hogy nem akartam, de a kedvességük azért jólesett. Én ott érzem jól magam, ahol fontos vagyok. Ahhoz a helyhez erősen ragaszkodom. Csak ne kelljen valami ocsmány, szörnyűséges nőt játszanom. • Az nem szerep?- De az, csak szenvedek az efféléktől. Dömölky Jánostól kaptam egyszer egy ilyen figurát... feladta a nő a házbelieket... a nőiességét használta fel arra, hogy kiszedjen belőlük dolgokat és nyomban ellenük fordította. Ha lehetséges, ne én kapjak ilyen szerepet. • Hol a határ?- Tulajdonképpen nincs határ. Ádám Ottó, másodéves főiskolás koromban, rámosztotta a Ladyt, ezt a kegyetlen per- szónát az Ármány és szerelemben. Annyira utáltam a nőt, hogy sírógörcsöt kaptam, az osztály meg röhögött rajtam. Aztán megtanultam: a figurának mindig igaza van. És minél erőteljesebben tudja ezt a színész megmutatni, annál hitelesebb, igazabb az alakítása. De annyi sok szép van az életben, amit szeretnék elmondani... és nemcsak a nőknek! A férfiaknak is. Én nem szeretek rossz dolgokról beszélni. Van, akinek ez külön örömet jelent. Nekem nem. Én egy negatív figurával, még ha színészileg hálás is a szerep, nem akarok lelki azonosságot vállalni. Elzárom magamtól. A belsőm tiltakozik ellene. • Rögtön, az első perctől fogva így érzett a pályán, vagy csak később alakultak ki ezek az averziói?- Mi úgy indultunk el a pályán, illetve úgy indítottak el bennünket, hogy bizonyos szerepkörre vagyunk predesztinálva. Ha ebből kilógtam, annak örültem. De sírva fakadtam, amikor harmincnégy éves koromban közölték velem, hogy Illyés Gyula Testvérek című darabjában a tizenhat éves Julikát kell eljátszanom. Bőgtem egy sort, hogy nem bír a színház gondoskodni rólam, és olyan feladatot oszt rám, ami nem nekem való. Aztán mégis megcsináltam. De a színész már csak ilyen. Ha nem azt kérik tőle, amivel éppen tele van, ami akkor foglalkoztatja őt az életben, akkor sértve, megbántva érzi magát. A Vörös és feketétől is féltem. Igen. Azt hittem, én már öreg leszek a szerepre. Most már boldog vagyok, hogy eljátszhattam. • A kapucsengőn meglehetősen idegen hangzású név szerepel: De Chatel.- A féljem neve. Holland származású. Nemesi vér folyik az ereiben. • Önben is valami hasonlót érzek.- Pedig én nyolcéves koromtól fogva egészen a főiskoláig falun nevelkedtem. Két éven keresztül tanyasi iskolába jártam, gimnazistaként pedig kisvárosi kollégiumokban laktam. A főiskolán budai úrilánynak hittek, pedig nem voltam az soha. Valami furcsa kettősséget persze érzek magamban. Amikor falun éltem, úgy dolgoztam én is, mint az ottani parasztgyerekek. Kútról cipeltem a vizet, csalánt vágtam a kacsáknak, malacokat etettem. Vasárnaponként aztán fehér sortban, fehér kalapban lovagoltam. Őrület, nem? A kitelepítés elől mentünk falura. Volt egy elvadult kastélykert és a rettentő sok munka. Ennek az eredménye az is, amit körülöttem lát. A rengeteg növény. Nekem a tornát is ez helyettesíti. Hogy pepecselek, locsolgatok, hajlongok. Eszenyi Enikő kérdezte a múltkor, hogy mit csinálok, áruljam már el, hogy tudtam így megőrizni magam? Hát ezzel. A színházzal és a virágokkal. Nehezen nevelhető-kezelhető gyerek volt. Egyik iskolából a másikba íratták. Még a híres párizsi színiakadémiáról is eltanácsolták, iskolakerülés miatt. De így is a nyolcvanas évek nagy sztárja lett Christopher Lambert. Ráadásul a francia színészek hollywoodi nagykövete. Franciaországban művészfilmekben bizonyított. Nemrég mi is láthattuk Luc Besson Metró című alkotásában, amelyben a párizsi metró alagútjaiban tévelygő hidrogénszőke punkot alakít. Igazi hírnevet azonban Hollywoodban szerzett, sztárt az amerikai film fellegvárában csináltak belőle. A harci művészetekben való jártasságát kihasználva megteremtették személyében az akciófilmhősök ősét. Bár előbb „embermajmok” neveltek belőle vad, erős testfelépítésű, ügyesen mozgó filmhőst: a Greystoke legendája című produkcióban a dzsungel fiát, Tarzant alakította. Aztán jöttek a nyolcvanas évek nagy csinnadrattával készült fantáziafilmjei, amelyekben az akció és a markáns arcvonásaival, erőt sugárzó, magas, tarzani alakjával hódító Christopher Lambert lett a főszereplő. így készült el a Hegylakó, amelyet azóta két újabb epizód követett. Majd a Hegylakó örök lovagja harminchárom emelet mélyre zuhant a világ legszigorúbban őrzött, föld alatti büntetőintézetébe, a Fortressbe. Itt, a félig robottá alakított rabok között 2015-ben, sci-fi hősként ismét győz, megszabadul a poklok poklából, és megmenti kisfia életét. Lambert-ről azonban úgy tudják, sokkal szelídebb a magánéletben. Még ma is sokszor magához öleli plüss maciját, és hosszan hancúrozik négylábú kedvencével, cicájával, hol Los Angelesben, hol Párizsban. „Los Angelest azért szeretem, mert ott minden gyakorlatias, a hasznosság elvének van alárendelve. Az élet sokkal gyorsabb, ütemesebb, mint másutt. Az európai életforma például sokkal szelídebb, lazább, nincs az a hajtás. Feloldódni, pihenni itt tudok igazán. Szívesen jövök Európába, hogy élvezzem a földrész ősibb kultúrájának előnyeit, de ugyanolyan lelkesen megyek vissza is. Nem hiszem, hogy képes lennék csak Franciaországban élni. Élvezem, hogy kedvem és hangulatom szerint váltogathatom ezt a kétfajta életstílust. ” Házassága Diane Lane színésznővel, akivel egy forgatáson találkoztak, legalább olyan sikeresnek indult, mint a pályája. Igaz, e házasság mára felbomlott, s a szép napok emlékét csupán Elea- nor, kétéves kislányuk őrzi. „ Válásunk nem volt hangzatos hollywoodi válás. Ugyanolyan csendben szakítottunk, ahogy éltünk. Barátok voltunk, és barátok is maradtunk. Kapcsolatunk ugyanolyan, mint azelőtt, amíg együtt voltunk, mert akkor sem voltunk együtt igazán. Amikor Eleanor megszületett, három hónapig távol voltam egy forgatáson. Hozzászokott, hogy nem vagyok mindig mellette, s ha távol vagyok, ez nem jelent különösebb megrázkódtatást számára. Hetente legalább háromszor beszélünk telefonon, s ha Los Angelesben vagyok, meglátogatom. Lányunk a kapcsolatunkban nem is érezhet változást. Örökké úton s egymástól távol voltunk mi azelőt is. Egy idő után azt mondtuk, ez így nem mehet tovább. Sokkal jobb a dolgokat így lezárni, mint kínlódni, és megpróbálni megmenteni valamit, ami nem is létezik. Az a csoda, hogy tíz évig meg tudtunk maradni egymás mellett. ” így aztán ugyanúgy együtt tudják nevelni kislányukat; Chris Lambert, a papa ugyanazzal a szabadelvűséggel, ahogy él is. „Nem akarok beavatkozni a gondolkodásába, megváltoztatni a személyiségét. Teljesen más, mint én, és én hagyom, hogy a maga tapasztalatából tanuljon. Nincs hozzá jogom, hogy döntsék az életéről. Ha szomorú lesz és problémái a- dódnak, számíthat rám, de soha nem fogom őt befolyásolni. ” Lambert, ahogy mindenben, gyermeke jövőjét illetően is optimista. „Meg kell tanulnunk kialakítani magunkban a pozitív életérzést, mert annyi baj leselkedik ránk, annyi negatív hatás ér bennünket, hogy optimizmus nélkül belepusztulnánk a támadásokba. ” (tallósi)
