Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-03-24 / 12. szám

l/BSárnap 1996. március 24. RIPORT Q A bukdácsolók, elesettek felkarolására létesült Bátorkesziben Szőcs Kálmán református lelkész és felesége „ reménység-háza Azoknak nyújt támaszt, akik az életben gyengéknek bizonyultak és önerejükből nem képesek talpra állni. Itt találkoztam Sztrehajka Jánossal. Negyvenhárom éves, magas termetű, erős ember benyomását kelti. Ki hinné, hogy ilyen erős ember is mások segítségére szorul? Lontóról származik. A kis falu világa hamar szűknek bizonyult. Suhanc ko­rában még csak szűkebb pátriáját is- mergette. Zenit nevű zenekaruk har- monikásaként és bőgőgitárosaként járta a környéket. Fesztiválokon, la­kodalmakban zenéltek. Zselízen, Ipolyságon, Paláston és a környező községekben mindenütt jól ismerték őket. Élete egész szépen indult. De mint már az lenni szokott, aki egyszer a szülőföldjéről távolabbra merészke­dik, mind messzebbre vágyik. Beállt tengerésznek. Óceánok kéklő hullámain jutott el földkerekségünk harminc országába. Hét évig volt ott­hona a nagyvilág, hajléka pedig egy óceánjáró szűk kis kajütje. Ugye mek­kora ellentmondás? A tengerek belát­hatatlan végtelenjében parányi zug, ahol Lontó szülötte a végtelen urának érezhette magát. A nagyvilág ezernyi csapdát állít a hiszékenyeknek. A szárazföldtől távo­li hajón az ember könnyen enged a csábításnak, mert ott a törvény szigo­ra sem tűnik olyan fenyegetőnek. így keveredett aranycsempészek közé. Otthon feleség várta, gondolta gazdag emberként, de legalább is sok pénzzel tér haza, ha egyszer búcsút mond a tengernek. Álmai egy törökországi ki­kötőben foszlottak semmivé. Rendőrök szedték le a hajóról, bör­tönbe került, ahol négy hónapot töl­tött rettenetes bizonytalanságban. Ab­ban az országban, ahol akkor az arany nagyon olcsó volt. Dehát az arany nagy úr. Törvényeket, határokat nem tisztel. Akiket csillogása elkápráztat, rabjaivá válnak és nem ismernek le­hetetlent. Nagynak, erősnek érzik ma­gukat. A nemzetközi bűnszövetkezet keze is elért egészen a börtönig. A börtönorvos közreműködésével szök­tették meg és juttatták át Szíriába. Itt­hon viszont már a bűnüldöző szervek várták, s mint az várható volt, szabad­ságvesztésre ítélték. Közben a magyar hatóságok is kikérték, ahol vizsgálati fogságban töltött néhány hetet, mivel a csempészek hálózata oda is kiter­jedt. Rég volt, megbűnhődött és ma már felszabadultan beszél erről. Itt indult meg a lejtőn, mert a ku­darc ritkán jár egyedül. A feleség nem várta meg a szabadulását, elvált. Bün­tetését letöltve, otthon nélkül maradt. Mihez kezdjen? Munkát hiába kere­sett. Sok ajtón zörgetett, de büntetett előélete miatt bebocsátást sehová nem nyert. Végső elkeseredésében felke­reste Zselizen élő özvegy édesanyját, aki utolsó hatszáz koronáját adta neki. Ostravára abban a reményben utazott, hogy bányászt mindig keresnek. Egészséges, életerős bányászt igen, de nem nélkülözésben lefogyott, gyenge, rosszul táplált munkást. Fel­színi munkára, az osztályozóba osz­tották, de nem sokáig bírta. Akkor is­merkedett meg második élettársával. Elkerült az Ostravához közeli bohu- míni huzal- és szeggyárba. Kemence mellett dolgozott, ahol a termékeket magas hőfokra hevítették. A nemrég még erőtől duzzadó tengerész hiába próbálkozott minden erejét megfeszít­ve kitartani, a balszerencse állandóan a sarkában volt. E munkahelyén belépés­kor nem vallotta be a múltját. Keserű tapasztalatok után, félve az elutasítás­tól. Dehát a múlt rendszernek jó nyil­vántartása volt állampolgárairól, s nemsokára hívatták a személyzeti osz­tályra. Megjött a papír, s minden kide­rült. Innen is távoznia kellett. Kálváriájának következő állomása egy közeli húsüzem lett, ahol kocsikí­sérőként dolgozott. Nem sokáig. Há­rom hét után látóideg-gyulladást ka­pott. Meggyőződése, hogy a belsősé­gekből szállítás közben szemébe fröccsenő vértől, mert ezt követően néhány napra kínos fejfájás gyötörte és kezdte elveszíteni a látását. Betegállományba került. A gyógy­kezelés hosszú hónapokat vett igény­be. Félszeme lassan javult, a másikra továbbra sem látott. Mire elérkezett rokkantsági nyugdíjjogosultsága, az orvos kiírta a betegállományból. Ek­korra már a második felesége is el­hagyta. Mit is adhatott, kínálhatott egy nyomorgó férj az élettársának? Ismét egyedül, megroppant egészség­gel, magára hagyatva állt munkába. Nemsokára újra munkaképtelenné vált. Közben kért, követelt, veszeke­dett, hogy betegségét elismerjék mun­kabaleset következményének. Hiába. A munkaadó önmaga ellen nem csele­kedett. Őt vonták volna felelősségre a munkabiztonsági intézkedések elmu­lasztása miatt és elúszott volna a ve­zetők magas prémiuma. János egy ál­lami vállalattal, szinte az állammal hadakozott. Nem sok kilátással. A magára maradt ember újra tá­maszt keresett. Immár harmadik élet­társával élt. Az anyós családi házában laktak. A rossz látás és a kínzó fejfá­jás miatt otthon se sokat segíthetett. Az anyós se hitt neki és több segítsé­get követelt tőle. Az élettárs unta meg anyja molesztálását, s gondolt egy merészet. írt a köztárasági elnöknek és valóságos csoda történt: Gustáv Husák közbelépésére négy hónapon belül lakást kaptak! János viszont hiába zaklatta a hiva­talokat. Mindenütt visszautasították, majd egy napon három közbiztonsági jött a lakására, akiket ma is csak csendőröknek nevez. Elvitték a kijó­zanítóba, otthonról. Onnan a pszichi­átriára helyezték, ahol a főorvos ké­peket tett eléje.- Doktor úr, nem látom...- Jól lát maga, csak berúgott és ele­sett, attól fáj a szeme! Ki tudja, milyen „kádervéle- ménnyel” küldték a kivizsgálásra. Az ideggyógyász is a pszichiáter vélemé­nyét támasztotta alá.- Beütötte a fejét, nem lát, nem em­lékszik. A könnyekkel küszködött. Négy napig kínozták. Már nemcsak bünte­tett előéletű, hanem szimuláns és munkakerülő lett! Szerinte csak azért, mert kártérítést követelt a munkaadó­jától. Panaszának sehol sem adtak hi­telt. így emlékezik gyötrelmeire. Beteg­ségét az iszákosság következménye­ként minősítették.- Egy-egy kupicával én is megit­tam, mint bárki más. Az alkohol rab­jává soha nem váltam. Egy pohárká­val most is meginnék, különösen ba­rackpálinkát. Az illatát szeretem. Meggyőződése, hogy ezt a kálváriát nem kellett volna megjárnia, ha válla­latától nem követel kártérítést. Tehe­tetlenségében lelkileg is összerop­pant. Harmadik élettársa is elhagyta, mondván, vak emberhez nem köti az életét. Közben az édesanyja is meg­halt, nem maradt senkije. A lakást is el kellett hagynia. Már-már olyan lel­kiállapotba került, hogy felakasztja magát. Az olvasóban is felvetődhet a kér­dés, ahogy bennem is felvetődött: va­jon Sztrehajka János valóban áldozat- e, vagy maga sodródott ebbe a szerep­És a köd egyre sűrűbb lett... — Mitől, kitől félt?- Azt én nem tudom, egyszerűen féltem. Lekéren megismerkedett negyedik élettársával is, aki két gyerekkel ép­pen válófélben volt. Végül ez a kap­csolat is zátonyra futott. Hiába pró­bálkozott szinte betegesen társra lelni, Tengerek vándora, kis szobácskájábán be? Nehéz lenne megmondani, mennyire játszottak közre a külső kö­rülmények sorsának alakításában és mennyi az ő vétke. így is, úgy is, ő a szenvedő alany. Olyannyira, hogy is­mét Lekérre, intézeti gondozásba ke­rült. Ügy érzete, ellene fordult az egész világ: munkaadóján kívül az élettársai is sorban magára hagyták. A családalapítás háromszori kísérlete után maradt a gyerektartási kötele­zettség. Lassan mindenkiben ellensé­get sejtett, úrrá lett rajta a félelem. A rettenetes, kínzó félelem. Amikor minden elveszettnek tűnt, úgy vélte, meglelte a csodagyógy­szert. Porban vagy injekcióban ele­gendő egy adag, s egyszerre minden olyan egyszerű! Elmúlik fájdalom, fé­lelem, bódító köd telepszik az agyra. A mindent feledtető kábulat nagy­szerű érzés. Ámde jön az eszmélés. Gyorsan újabb adagot! Az agy egy pillanatra se tisztuljon ki, ne vegyen tudomást a valóságról. Maradjon a köd! minden kísérlete kudarccal végződött. Hiába akart nyomasztó magányából a házasságba menekülni, próbálkozásait bukás követte. Elvarázsolt körben mozgott: új házasság, új reményekkel, majd ismét az utca és a gyógyintézet. A meghiúsult kísérletek tovább mé­lyítették lelki válságát. A kapcsolatok felbomlásáért aligha okolható csak a másik fél. Bármennyire is saját hibá­jából történt, ő szenvedte meg. Lekéren már előjegyezték hosszabb gyógykezelésre, de ott újabb ismeret­séget kötött, oda költözött, és mint már szinte várható, öt hónap után is­mét az utcára került. Állomásokon, pincékben aludt. Újvárban találkozott ismerősével, vele beszéltek a bátorke- szi intézetről. A lévai járási hivatal­ban is ajánlották neki. Ennyi Sztrehajka János élettörténe­te dióhéjban, amiből sok minden ki­maradt. Bátorkeszi ideiglenes ottho­nában beszélgettem vele. Ha nem is igazi otthon, de korábbi magányához, elhagyatottságához képest valóságos mentsvár, ahol nagyon jól érzi magát. Társakra talált, nincs egyedül. Eddig épp ez hiányzott neki. Végtelenül há­lás mindenkinek, akik ezt lehetővé tették számára. Bár a múlttal nem egykönnyű szakítani, mert épp aznap kapott bírósági értesítést, hogy a gye­rektartási díjat százötven koronával leszállították.- Gyerekek?- Három. A legidősebb fiam az első házasságból már húszéves. A máso­dik tizennyolc. A harmadik kislány, tizenhárom éves.- Tud róluk?- Jóformán semmit.- A volt élettársak?- Semmi kapcsolatom sincs velük. Elnézem a közömbösnek tűnő ar­cot. Mintha nem is gyermekeiről, volt élettársairól, gyermekei anyjáról be­szélnénk. Nem, nem közöny, inkább fásultság, beletörődés. Eltávolodtak egymástól. Belül bizonyára fáj, de nem mutatja. Mintha e falakon kívüli világ számára nem is létezne. Ügy ér­zi, az a világ ellene fordult. De talán ő is elfordult tőle. Itt a falak, jó embe­rek között biztonságban érzi magát. Ha el kell hagynia az otthont, a nyug­díjasok dalmadi intézetébe megy, bár szívesebben maradna itt, ahol szo­bácskájábán, a négy fal között bizton­ságban érzi magát. Kis műhelyében a ház körül szük­séges javításokat végzi, jó gazda módjára. Előszobájában falra füg­geszthető virágtartókat láttam félké­szen. Szavaknál ékesebb bizonyíték, hogy megtalálta helyét ebben a kis otthonban. *** Milyen szép befejezés! Sajnos, az intézet lakójának életútján újabb akadály következik. Látogatá­som után néhány napra kaptam a hírt: a gyógyuló János egy évi ott-tartózkodás után váratlanul válságba került. Okok? A kábítószer kegyetlen béklyó. Akit egyszer a hatalmába kerít, nehezen szabadul szorításából. A szervezetbe felszívódott méreg állandó konfliktu­sok veszélyét rejti. És a kis közösség­ben a legártatlanabb nézeteltérés is korábbi életének emlékét idézi. A lelki rehabilitációt orvosi gyógyke­zelés váltja fel. Legalább átmenetileg. Az intézet azonban nem véletlenül vise­li a Remény nevet. Vezetői, lakói hi­szik, hogy aki egyszer már megpillan­totta és megtalálta az egyéni válságából kivezető utat, újra csak visszatér rá. ZSILKA LÁSZLÓ Családias légkör (Vlado Gloss felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents