Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-17 / 11. szám
1iBSírnap 1996. március 17. RIPORT Mo hi. Apró, hétszáz éves falucska a térképen, Léva szomszédságában. Éppen akkora pont, amekkora ezer lélekszámúnál kisebb települést jelez. Megtalálható minden mappán, ám a többszáz lakost kiába keresnénk. Kitelepítették, áttelepítették, elköltöztették - egyszóval száműzték őket szülőfalujukból a nyolcvanas évek első felében. Többszáz, jobbára magyarajkú lakost eresztettek szélnek, szórtak szét a helyi kiskirályok egyetlen döntésével. A más vidékről a mohiak nyakába ültetett párttitkár és HNB-elnök - felsőbb utasításra - döntött életről-halálról, tősgyökeres helybéliek sorsáról. S mindez a majdani atomerőmű építése miatt történt. Hogy teret és területet adjanak annak a monstrumnak, amelynek élettartama nem több 25 évnél. No, meg az atomhulladék-temetőnek, amely mindörökké itt marad. Épp az embertemető mellett lépkedünk. Sehol egy fia lélek, nemcsak a sírok között, hanem messze környéken embernek se híre, se hamva. Lakatlan, lepusztult, omladozó házak. Kísértetiesen kihalt tájon gázolunk - írhatnánk szabadon Ady után. De mégis feltűnik két alak. Sorompóőrök, s mutatják: egy tapodtat 'se tovább, az már az erőműviek felségterülete. Lehangoló látványból ennyi elég. Irány Léva, ahol hajdani mohi őslakosok gyűltek össze, hogy felelevenítsék mindazt, amire fájó szívvel emlékeznek. Azt, amikor utoljára néztek körül lakásukban, lakatot tettek az örökre elhagyandó házukra, s elköszöntek a szomszédoktól. Ráfizetett, aki panaszkodni mert Bokros Árpád volt az utolsó mohi lakos, aki 1971- ben építkezési engedélyt kapott a községben. Két évvel később baljós jelnek tekintette, hogy utasítást kapott az építkezési munkálatok leállítására, ám valamivel később mégis engedélyezték az emeletes ház befejezését. - Már bevezettük a villanyt, bevakoltuk a falakat is, amikor megszületett a végső döntés, hogy Mohiban építik fel az erőművet és nekünk mennünk kell. Mivel a házunk nem volt átadva hivatalosan, a becsüs csak „másodosztályúnak" minősítette. Bokrosék egy napot sem tölthettek el új házukban. S nem ők voltak az egyetlenek, akik máig úgy érzik, már a házak felértékelésekor is becsapták őket. - Ha egy évvel korábban jöttek volna - mondta sajnálkozva - akkor még megmutathattam volna a bátyám és a volt pártelnök házát. Az előbbi csak 176 ezer koronát kapott, viszont a párttitkár 460 ezret! Sorozatos igazságtalanságról számoltak be a többiek is. Hiába kilincseltek a hivatalokban, kérték levélben vagy személyesen ügyük intézését akár az államfői hivatalban is. Aki panaszkodni mert, az - többek elmondása szerint anyagilag ráfizetett. Sőt, volt, akit ezért - mint például Bokros Árpádot is - hónapokon keresztül megfigyeltették. Se olcsóbb áram, se munkalehetőség Az erőmű építtetői, a járási és a helyi pártszervek, az „illetékes” hivatalnokok még a kezdet kezdetén azzal próbálták megnyerni, maguk oldalára állítani a mohiakat, hogy biztos kenyeret adnak kezükbe, azaz alkalmazzák őket az erőmű-építkezésen. Ám hamarosan mindenki számára világossá vált, hogy ez is csak egy „csali” volt a sok közül. A helybéliek elpanaszolták: csak 6-10 embert alkalmaztak a 300-ból. De ígértek a mohiaknak egy kis falucskát is, valahol Léva határában. Később azonban be kellett érniük állami lakásokkal, sőt, amikor már költözni kellett, néhány mohi családot szövetkezeti lakásokba akartak suppolni. Szépen hangzó ígéret maradt az is, hogy a mohiak kárpótlásként kedvezményesen kapják majd a villamos energiát. Az elűzött helybéliek máig számon tartják az ígéreteket, de már kevesen bíznak abban, hogy valaki valaha is beváltja azokat. Rózsi néni Gustáv Húsúknál is járt. Ezek alatt élni? Akarták, nem akarták, költözni ke A fiatalabbak még csak-csak elfogadták a tényt, költözniük kell. Nem úgy az idősebbek, ők sohase kéltek meg falujuk kényszerű elhagyásával. A Cser próbatermében egybegyűltek sorra emlékeztek a; akik - bizonyára bánatukban - a költözés előtt, vág; ján eltávoztak az élők sorából. Mert otthon akartál nyugovóra hajtani fejüket. Czüdor Ernő remegő h; mesélte, hogy az ő udvarukról egyszerre gördült ki lottas kocsi és a bútorszállító autó. Nagyanyja azelő meg, hogy végleg el kellett hagyniuk házukat. De al költöztek, sem tudták megszokni, megszeretni mim a betonrengeteget. A legtöbben ma is úgy fogalmi hogy .kidobták őket az idegenbe ”.- Akartam, nem akartam, költöznünk kellett. Egy I gítatlan lévai lakótelepre a város szélén. A mi újonnai pített házunkba pedig laboratóriumot telepítettek. - szólta Cziídor Viola. Ö azon kevesek közé tartozik, a egykori otthonát még nem tették a földdel egyenlővé. Az élők elköltöztek, a holtak maradtak. Csernobil kísérteié.
