Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-17 / 11. szám
EMBERI SORSOK A hhoz a nemzedékhez tartozom, akik nem is értjük, hogyan is tanultunk meg az akkori körülmények között írni, olvasni. 1944-ben kezdtem iskolába járni, ahonnan a légiriadót jelző sziréna sokszor kergetett bennünket haza. Nagy családban éltem egyetlen gyermekként, otthon mégis kevesen voltunk. Édesapám és három nagybátyám - édesanyám öccsei a fronton voltak. Vasutas nagyapám sokszor napokig se jutott haza. Az ő szép házában laktunk, ahol nagyanyám halála után édesanyám gondoskodott mindenről. Az első osztályt a háborús események miatt nem fejeztük be. A háború után a magyar iskola megszűnt, így a következő év is kimaradt, kivéve azt a néhány hetet, amely alatt a zárdában lakó nővérek a kerti házikóban foglalkoztak velünk, hogy a szerény alapokat megadják nekünk. A harmadik osztályt már szlovák iskolában kezdtük. Szegény tanító néni! Egy szót se tudott magyarul, mi egy kukkot se szlovákul. Néhány keserves hónap után, amikor már néhány szót megértettem, szüleim megkapták a deportálási végzést. Kegyetlen februári hidegben, hitetlen marha vagonokban vittek bennünket Ta- chovba, az onnan kiűzött németek helyébe. Nem tudom, meddig tartott, hetekig, hónapokig, de nekem hosszú időnek tűnt. A cseh iskolában sokáig egy szót sem értettem. Majd lassan nemcsak szavakat sajátítottam el, hanem szókapcsolatokat is sikerült alkotnom. Magyarul csak a családban Magyar iskolába jártam és az elhurcolt ismerősökkel, rokonokkal beszéltem. Közben a magyar helyesírást úgy gyakoroltam, hogy gyakran írtam a Magyarországra kitelepített nagyapámnak, nagybátyáimnak és rokonoknak. Két év múlva hazajöttünk. Az ötödik osztály második félévét már itthon, szlovák iskolában kezdtem. Át kellett állnom a szlovák nyelvre. Így végeztem el a hatodik osztályt. Tardoskedden 1950-ben nyilt meg a magyar iskola, itt végeztem el a hetedik osztályt és szintén anyanyelvemen a gimnáziumot. A szlovák nyelv ezekután soha nem okozott problémát, sőt nyelvjárási beütések nélkül beszéltem. A lányaim is magyar iskolába jártak, de megtanultak szlovákul és csehül is. Vallják, hogy a magyar iskola többet ad. Több tudást, szélesebb látókört. Ezért járnak az unokáim is magyar iskolába. Tapasztalatból mondhatom, hogy akik magyar iskolát végeztek, bátran meg tudnak szólalni két nyelven. S ha valakit mind a két nyelven hallok helyesen beszélni, arról tudom, hogy magyar iskolába járt. Annak idején mindent megtettem, hogy leányaim jól megtanulják a szlovák nyelvet. Nyári táborokba, évekig cserenyaralásokra (telelésekre) jártak szlovák ismerőseinkhez. Azok gyermekei meg hozzánk. Most nehezebb a helyzet, s nemcsak anyagilag. Annál nagyobb felelősség hárul a szülőkre és a jól felkészült, hivatásukat szívvel-lélekkel teljesítő magyar pedagógusokra. Gyermekeink, unokáink boldogulása, maga a létünk múlik rajtuk. És mindannyiunkon. Csomó Magda, Tardoskedd Magyarnak lenni... Mintegy hetven éve élek Pozsonyban, de máig sem tanultam meg szlovákul. Egyszerűen nem volt rá alkalmam, amit nagyon sajnálok. Nem az akaráson múlott. Nem is jó, ha az itt élő magyar fiatalok nem tudnak szlovákul. Ebből csak nekik származik hátrányuk. Apánk szigorú magyar szellemben nevelt bennünket. Ha az iskolában a csehszlovák himnuszt énekelték, nem volt szabad felállnunk, se énekelnünk. Mindezért később drágán fizettünk. 1938 után a budapesti ludovikások édesapámnak elhozták a felvidéki mártírokról szóló kiadványt, amelyben róla is méltatás jelent meg. Sajnos, apánk ezt már nem láthatta. A könyv helyett szép zöld koszorút vittek a sújára piros és fehér őszirózsákkal. Családunk sorsa szinte hihetetlenül tragikus volt. A front után Prágában élő húgomat a csehszlovák állam állítólagos megsértése miatt a hírhedt Pankrácon, magánzárkában tartották fogva négy hónapig, terhes állapotban. Félje csak nagy nehezen mentette ki különféle kapcsolatok révén. Anyámat egy orosz katona sebesítette meg, bal oldalát több golyó is érte. Teljesen megbénult. Tizenegy évig volt ágyban fekvő. Öcsém és bátyám a fronton voltak. Bátyám 1945 őszén elfagyott lábakkal tért haza. Öcsém, valahol a Donnál, orosz földben nyugszik. A többi kétszázhetvenezer hőssel, akik életüket adták - idegen érdekekért. Egész családunk a politika és a magyarságunk áldozata lett. De a megtorlás még csak ezután következett. Jött a kitelepítés. Egyik bátyámat és két húgomat itt, Pozsonyban rejtegettem, hogy el ne vigyék őket. Anyánkat a szintén kitelepítésre ítélt fehérlapos rokonok ápolgatták. Gondoltuk, ágyban fekvő betegként csak nem viszik el. Tévedtünk. Mindenáron vinni akarták. Míglen egy napon két úr jelent meg e szavakkal:- Vagy reszlovakizál, vagy holnap kitelepítik. Az anyám reszlovakizált. Félelmében az öcsém nevét is a dekrétumra írta az enyémmel együtt. Ennek ellenére mindenünket konfiskálták. Ki tudja, ki használta és használja hét kataszteri holdnyi földecskénket és két házunkat. Mindig akadtak becstelenek, akik mások tragédiájából is igyekeztek hasznot húzni. Egy kis földért, házikóért, kisebb előnyökért is eladták magyarságukat. Ezeknek vagyunk az áldozatai. Édesapám ötvenöt évesen, tragikus körülmények között halt meg. De holta után se hagyták pihenni. Az első világháború után idegen országba szakadva sokat szenvedtünk magyarságunkért. De a Dél-Szlovákia 1938-ban történt visszacsatolása után se lett jobb a sorsunk. A szlovákiai magyarokat ott se tekintették igazi magyaroknak. Erre egy példát szeretnék felhozni. A háború alatt báró Ap- pel Gizella vöröskeresztes főnöknőnél jelentkeztem önkéntes ápolónői frontszolgálatra, amikor két fiútestvérem is a szovjet fronton volt. A bárónő átnézte az irataimat és fölényesen kijelentette, hogy frontszolgálatra nem vagyok megbízható. Kérdésemre, hogy miért nem, cinikusan válaszolta: mert maga felvidéki. Sok pofont kaptam az életben, különösen magyarságomért, de ez fájt a legjobban. De az én esetem korántsem egyedi. Álljon itt tanulságul öcsém anyámnak frontról írt leveléből egy részlet: „Leveléből kitűnik, hogy az otthon maradottak semmibe vesznek bennünket. A főjegyző úr a segélyt se akarja kiutalni... Úgy látszik, így hálálják meg azt, amiért a csehek alatt is jó magyarok maradtunk...” Talán ennyit. Bennünket Szlovákiában is idegeneknek tartottak, de Magyarországon se fogadtak be, mert ott meg „csak” felvidékiek voltunk. Dyen hát a szlovákiai magyar sors. M., a Vasárnap 84 éves olvasója Prikler László felvétele utóbbi időben furcsa dolgok történnek velem. Hol indiánnak, hol négernek érzem magam, sőt az is megesik, hogy egyszerre mindkettőnek. Ennek külső jegyei egyelőre még nem mutatkoznak; bárhogy nézem is a tükörben, bőröm és hajam színe változatlan, az ajkam és orrom sem szélesebb, mint azelőtt. A változás valahol belül zajlik, különös módon főleg tévénézés és újságolvasás közben. Nézem az észak-amerikai indiánok szent helyéről, a Little Hillsről készült dokumentumfilmet, s ahogy látom a szent sziklákba faragott négy amerikai politikus gigászi fejét, amelyen apró legyeknek tűnnek az emberek, tökéletesen megértem azt az indián aktivistát, aki képtelen felfogni, miért érzik úgy a fehér amerikaiak, hogy épp ott, ahol az indiánok élnek, van szükség ezekre a küklopszi szobrokra, Jefferson, Lincoln, Washington és Roose- welt képmásaira, a győzelmes fehér Amerika szimbólumaira. Nekünk, hazai indiánoknak is vannak ilyen emlékműveink, de mivel mi nem a korlátlan lehetőségek és méretek országában élünk, jóval szerényebbek. Olyannyira, hogy nem is láthatók, mert ezek a mi szimbólumaink csupán nevek, ám ugyanolyan tartósan időtállóak, mint amilyeneknek készítőik a küklopszi szobrokat szánták. Gabéíkovónak, Sládkoviéovónak, Kolárovónak, Stúrovónak és egyéb óknak hívják őket, és volt idő, nem is olyan rég, amikor mi is értetlenkedve kérdeztük; miért? Miért épp a hazai indiánjaink lakta helyeken? Ma már nem kérdezzük, mert más bajaink vannak. De hát mi is a bajunk? Mi bajunk lehet egyáltalán? Nézem az Égő Mississippi című amerikai filmet, amely arról szól, hogyan segédkezett tevőlegesen egy déli kisvárosban a Ku- Klux-Klan a négerkérdés megoldásában, és egyszerre furcsa érzés fog el. A filmbeli amerikai fehér riporter ugyanis helybeli fehéreket szólaltat meg, akik egy emberként vallják: igazán nem értik, mi bajuk lehet azoknak a niggereknek, mi a csudát feszeregnek annyit, hisz minden elképzelhető standardot messze meghaladó jogaik vannak és olyan jó dolguk, mint széles e világon senkinek. Ez annyira ismerős, hogy nyomban megszűnők indián lenni. Most per pillanat négernek érzem magam, de mivel még mindig ott rezonál bennem Little Hills emléke, indián négerként - vagy néger indiánként? - rebegek el egy gyors hálaimát, hogy nem lángol tüzes kereszt az ajtónk előtt és fehér kámzsás alakok sem settenkednek a ház körül. Ez az én előnyöm, a közép-kelet-európai indián négeré, ezzel szemben az amerikai fehéreknek van egy hátrányuk: elfelejtették megszólaltatni a filmben azokat a négereket, akik szerényen és illemtu- dóan kinyilatkozták volna, hogy végképp nem értik, mi bajuk lehet a négereknek Amerikában, hisz olyan jó dolguk van, mint széles e világon senkinek, hála a jó Ku-Klux-Klán- nak. Ezt a hatásos ziccert kihagyták a balga amerikaiak, mert még nem ismerik a mi hazai Nagy Fehér Televíziónk riportereinek haladó munkamódszereit, akik a hazai Dél tájait és négerkérdését ismertetve bezzeg sohasem feledkeznek meg arról, hogy megszólaltassanak néhány elégedett, hálatelt és örömtől repeső négert. Ahogy hallgatja őket az ember, az az érzése, hogy nincs jobb dolog, mint négernek lenni. Mindössze az a furcsa, hogy akkor vajon miért féltik annyira a Nagy Fehér Törzsfőnökök déli fehér testvéreiket az elné- geresedéstől, hisz négernek lenni csupa öröm és boldogság, megannyi, minden standardot messze meghaladó többletjogot és folytonos, mindenre kiterjedő, kéretlen törődést biztosító állapot. De már az is megesett, hogy zsidónak éreztem magam, amikor azt olvastam az újságban, hogy milyen jó dolguk volt a zsidóknak Szlovákiában a zsidótörvények idején. Ezt a Jed- nota, az amerikai és kanadai szlovákok első katolikus egyletének lapja írta nemrég, s biztosan nem tévedett, mert nem kisebb szakértőre hivatkozott, mint a németországi Frauenfeld Gauleiter úrra, aki annak idején - egy ugyancsak németországi, bajszos úr megbízásából - személyesen győződött meg a szlovákiai zsidók örömteli életéről. Vajon a zsidóktól is lelkes lojalitási és hűségnyilatkozatot várt el az akkori kormány, cserébe a zsidótörvényekért? Talán el sem hiszik, de éreztem már magam romának is. Különös és hátborzongató volt, ugyanis meg nem született roma csecsemőnek éreztem magam. Ez akkor történt, amikor az egészségügyi miniszterünk kijelentette, mindent megtesznek azért, hogy több nem roma gyerek szülessen, mint roma. Elképzelni sem tudom, hogyan kívánja ezt Javorsky úr elérni; kínai módszerrel, netán kötelező sterilizálással? Lehet, hogy erre kijelölt emberei minden szülésnél ott fognak állni és visszanyomkodják a világra kívánkozó roma csecsemőket? Persze csakis a romák üdvét tartva szem előtt ebbeli tevékenységük közben, hisz hol lehet olyan jó dolga az embernek, mint a mamája hasában? Ezeken tűnődöm, miközben mindenfélének és mindenféleképpen érzem magam, csak jól nem. Ez bizonyára kóros állapot, nekem jól kellene éreznem magam, hisz folyton azt harsogják a fülembe, hogy milyen jó dolgom van. Ez ellen tehát tenni kell valamit, legjobb lesz, ha pszichológushoz fordulok. Neki mondom el, hogy nyomasztó indián-néger-zsidó-roma életérzések gyötörnek, mit tegyek, hisz így képtelen vagyok lojális lenni, pedig azt is a fülembe harsogják minduntalan, hogy nekem lojálisnak kell lennem, sőt ennek tanúbizonyságát is kell adnom. A Nagy Fehér Pszichológus rokonszenves, megnyugtató hangú úr, türelmesen végighallgat, aztán hipnotikus, jóságos tekintetével a szemembe mélyed és azt mondja: „Nyugodjon meg, kérem! Ön nem néger, nem is zsidó, még csak nem is indián. Az égvilágon semmi oka a nyugtalanságra, hisz ön szlovákiai magyar, tehát egy olyan kisebbség tagja, amelynek minden elképzelhető standardot messze meghaladó jogai vannak és olyan jó dolga van, mint széles e világon senkinek. Mi hát a probléma?” VOJTEK KATALIN PUBLICISZTIKA 1996. március 17. l/HSáfflHp
