Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-03 / 9. szám
A csoda állhatatos óhajtása, ha csodát nem is, de csodatévő embert feltétlenül szül. Század- és ezredvégek, különböző világtörténelmi „földindulások” természetszerűleg teremtik meg a kor jellemző személyiségtípusait, amelyek közül aligha hiányozhat a világvégét kuvikoló-huhogó vészmadár, az újkor hajnalán minden külön indok nélkül örömmámorban úszó optimista, az Üj Vizek igézetében élő vátesz, akinek „nem kellenek a megálmodott álmok”, új kínok, titkok, vágyak vizén járva nem óhajt a „szürkék hegedőse” lenni. Aligha lesz akkora szerencsénk, hogy a század-, illetve ezredforduló ismét egy a d y s ihletettségű költőóriással Belső tér, lépcsőkkel ajándékoz meg bennünket, viszont máris színre léptek az „ügyeletes” látnokok, jósok, gyógyítók, a transzcendentális kapcsolatteremtés beavatottjai, a túlvilági „történések” bennfentes ismerői. Függetlenül attól, hogy jelentésárnyalatnyi eltérést erőszako- lunk-e az okkultizmus - spiritizmus, asztrológia, mágia - és a parapszichológia közé, illetve a beavatottak ezoterikus magasságaiból szemléljük az előbbi kettőt, egyazon úton járunk, amelynek legősibb ösvényei a táltosok világában tűnnek el... már-már nyomtalanul, apró lángocskáik anyanyelvűnk legmélyebb rétegeiből, atavisztikus álmainkból villannak csak elő. Korántsem etelközi kóborlásra invitáljuk az érdeklődőt, rovatunk az elmúlt századvég sajtótermékeiben keres párhuzamokat. Bár a paralelizálás olykor-olykor lehangoló végkövetkeztetésekhez vezethet, mit tehetünk: „a világ így megyen...”. A Magyar Szemle 1894. szeptember 30-i számában Salamon Ella tragikus esetéről számol be, aki „... hipnotikus álmában állítólag bámulatos gyógyításokat vitt végbe, sántának járását, vaknak látását adta vissza, távollevő személyektől rég történt dolgokról fölvilágosítást nyújtott.” Hipnotizőre, Neukomen Ferencz - civilben kútfúró mester - nyilván konjunkturális okokból vállalkozott mélylélektani fúrásokra, hiszen a századvégi időkben „egyes társaságokban oly elengedhetetlen volt vacsora után a hipnotizálás, mint ebéd után a feketekávé.” Esetünkben azonban a feketeleves még hátravolt. Ugyanis: „Salamon Ella egy szeánsz alkalmával, a hipnotizálás közben, ajkán borzasztó sikollyal hirtelen szörnyethalt.” A hipnózis első magyar áldozatát természetesen exhumálták, tudósok. szakemberek nyilatkoztak, s hírforrásunk szerint „a finálé valószínűleg az lesz, hogy nálunk is törvényt hoznak a laikus módra űzött hipnotizálás ellen, úgy mint azt Francia- és Németországban már régen megtették.” Talán kis „sebességváltással” folytathatnák mai, ezredvégi hírekkel. A pozsonyi rádió „Kontaktusok” című adásában éppen a minap számolt be róla, hogy több tucatnyi olyan ember szorul pszichiátriai kezelésre, akik nyilván „laikus módon űzött” meditá- ciós szeánszok áldozatai. A piacot elözönlötték a csodabalzsamok, csodafüvek, csodaírek... Lépten-nyomon csodadoktorok leselkednek ránk, masszírozzák a talpunkat, fülünket, szagoltatnak velünk - borsos áron - az égvilágon mindent (1. aromaterápia). A racionális táplálkozás vadhajtásai bulimiával (kóros falánkság), a divatosnál divatosabb fogyókúrák gyakran tragikus következményekkel járó mentális anorexiával (pszichés jellegű kóros étvágytalanBelső terek ság) végződnek. Néhány kiadós törvénycikkelyhez máris lenne „anyag”... Persze nem biztos, vajon ilyen és ezekhez hasonló kozmopolita töltésű jelenségek „megfelelően” szolgálnák-e a hétköznapi politika hatékonyságát, célkitűzéseit - nálunk kiváltképp szuggesztivitását.... ... mert ez utóbbira már száz évvel korábban is vigyázni kellett. A Nyugatmagyarországi híradó éppen száz éve, 1896 januárjában számolt be arról, hogy a pozsonyi háziezred zenekarának a szilveszteri hangversenye után merényletet kíséreltek meg a karmester, Scharoch Ferenc ellen. A merénylő, Flemmich Alajos 25 éves sziléziai illetőségű zenész, aki az ezred zenekarában szolgált három évig. Tettét előre megfontolt szándékkal követte el, bosszúból akarta a karmestert megölni, mert „... egész szolgálati ideje alatt üldözte őt »magnetikus szuggesztiókkal« és ez óriási főfájást okozott neki.” A karmester életét egy pincér mentette meg, akire a magnetikus szuggesztiók nyilván nem hatottak, és a merénylő kezéből kiütötte a pisztolyt. Kétségtelen, hogy a belső térre figyelő ember minden körülmény közepette érzékenyebb a radiációra, pontosabban: érzékenyebben fogadja, érzékenyebben bocsátja ki - hiszen a sugárzást, a különböző rezonanciákat éltető elemének, legbelső lényének tekinti. A merényletre „tudatosan” készülő sziléziai muzsikus nyilván másként fogalmazott, következésképp másképp cselekedett. Nem ismerhette a lélek fizikai paramétereit, inkább sejtette, mintsem értette, hogy a Lét, a Fény valahol legbelül keresendő, nem tudta magát „ráhangolni” a világra. A századfordulóra félreérthetetlenül rányomta bélyegét a gyakran oly ellentétes előjelekkel magyarázott szecesszió, amely ugyan elvált a történelmi formáktól, ám ugyanakkor a természet felé fordult - talán kissé sarkítva: a természet és a fény felé. Mindez nem véletlen. A világosság /été Az előbb idézett napilap 1896. március 4-én „Mi vár ránk?” címmel közöl vezércikket, amelynek bevezető fejezeteiben megvonja a XIX. század mérlegét, „amelyhez hasonlót nem látott még a föld. Telve munkával, telve küzdelemmel, telve fénnyel, dicsőséggel, az ész, a tudomány, a haladás vívmányaival... A tudomány kincstára jóformán kiürítve, elébünk rakott minden nagyot...” A századvég embere mégis számyszegett, bár „nem ismeri a lehetetlent.” Nos, szárnyszegett, mert „mentül jobban terjed a tudomány, annál inkább sötétül az ember szívé-világa.” Talán nem éppen kollegiális tőlünk, ha idézzük a vezércikk szerzőjének próféciáját (nyilván a kor hangulatát is kifejezi), mely szerint a lét szívet elsötétítő keserves harcának elérkezett a vége: „Most az áldásos munka, a kölcsönös emberszeretet, a béke százada következik.” Tudjuk, mi következett. Itt és most, az évezred végén mi is a Fényt keressük. Belső terünk, önvalónk, a lélek, a szellem összetevőit lebontottuk a „maximálisan legkisebb” pontokra, „behatároltuk” a világmindenséget. Az ősrobbanás központhagyó tendenciája nyilvánvalóan véges, viszont végképp nem nyilvánvaló, hogy mit várhatunk majd a centripetális erők érvényesülésétől. Az IDŐ (ha van) megmutatja- e számunkra a fényforrást, tudatosul-e, hogy amíg a porban, göröngyök között botláltunk „egy nagy ismeretlen Urnák” a vendégei voltunk? oíipürman nem adja fel Könyvet ír a „Superman”, vagyis Christopher Reeve, akit tavaly súlyos baleset ért. Az azóta is tolószékben éló' színész szerződést írt alá egy életéről szóló könyv megírására a Ran- dom House kiadóval. Bár a mű díját nem hozták nyilvánosságra, egyes lapjelentések szerint ez több millió dollárra rúg. A könyvet 1998-ban tervezik megjelentetni. Reeve Roger Rosenblatt írónak és kommentátornak mondja tollba életének éredekes epizódjait. „Reeve millióknak adhatja vissza a reményt. Intelligenciája, sziporkázó humorral társuló szárnyaló szelleme nagy segítség felgyógyulásához, s ezek a személyiségjegyek minden bizonnyal könyvében is tükröződnek majd” - véli a könyv szerkesztője. Az életerőt családja, s főleg kisfia, William adta vissza: „érte megtanulok ismét járni”, mondja a 43 éves sztár. WM22M ,,Pamela húga " nagyestélyiben pon A világhírű hivatásos manökenek, mint Claudia Schiffer, Naomi Campbell manapság csillagászati összegeket kérnek egy-egy show-ért. A divattervezők ezért szívesen futtatnak épp munkanélküli filmcsillagocskákat a divatbemutatókon. Mindegy, kicsoda, fő az, hogy neve van, s vonzza a közönséget. Ilyen „szerencsének” köszönhetően manökeneskedik mindjárt két „Dallas”-sztár is: Charlene Tilton és Morgan Brittany. Brad Biti csalódása Szinte elképzelhetetlen, de olykor olyan férfiakat is szerelmi csalódás ér, akikről lányok milliói álmodoznak. így járt Brad Pitt, a fiatalok hollywoodi eszményképe. Barátnője, Gwyneth Paltrow (22) visszautasította Brad házassági ajánlatát, mondván, még nem érzi magát elég érettnek ahhoz, hogy elvállalja a feleség és az anya szerepét. Külföldi híranyagokból ÉRDEKESSÉG 1996. március 3. l/asőffiap
