Új Szó, 1996. december (49. évfolyam, 281-303. szám)

1996-12-23 / 299. szám, hétfő

VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 1996. DECEMBER 27. Karácsony Amerikában Színes lámpácskák Washington. Mi német és ír őseinktől örököltük a karácsonyi hagyományokat, de az ünnepi szokásaink a két világ szertartásait ötvözik - mondja a Washingtonban élő Martha Gabe, aki mint mindig, az idén is férjével, a két gyerekkel, valamint az Oklahomából és Montanából odautazó nagyszülőkkel együtt" karácsonyozik. A karácsony mifelénk mindössze egyetlen napig tart. Nekünk nem ez az igazi családi, szeretet (és bevásárló) ünnepünk, hanem a novemberi Hálaadás Napja, amikor az első telepesek Újvilágba érkezésére emlékezünk. A karácsony tehát Amerikában nem annyira a családok bensőséges ünnepe, sokkal. inkább vidám társasági együttlét, hovatovább csak afféle munkahelyi és házibuli. A férjemmel mi is legalább öt-hat munkahelyi partin veszünk Ünnepek Olaszországban részt. A családi együttlét színtere a huszonötödikéi ebéd vagy korai vacsora. Ilyenkor igyekszem sokféle finomságot tenni az asztalra: vagy féltucat salátát az elmaradhatatlan pulykasült mellé, és a mindnyájunk által kedvelt amerikai nemzeti süteményt, az almatortát. Mi mindent megtalálunk készen vagy félig készen az üzletekben. A sütésre előkészített pulykát például úgy vásároljuk, hogy a belsejében egy pici hőmérő is van, amely hangos pukkanással jelzi, ha pirosra sült a hús, és jöhet a töltelék. A férjem ebéd előtt, alatt és után szorgalmasan töltögeti a nagyszülőknek a tojáslikőrt. A kertünkben hat szép fenyőfa áll, de azért a nappaliba is teszünk egyet. Az utóbbi évtized szokása szerint nem valódit, hanem műkarácsonyfát, villanyégőkkel díszítve és fenyőszagú spray-vel illatosítva. Levelek a tányér alatt Róma. Ha meglátogatsz bennünket, ajándék nehogy az eszedbe jusson, legfeljebb egy mikulásvirágot hozzál, közölte velem barátnőm, Carla Garofoli kétgyermekes családanya, aki titkárnő a római vízműveknél. Leszünk vagy húszan, ezért karácsony előtt nálunk nem a takarítás, főzés és bevásárlás okozza S legnagyobb gondot, hanem a családon belüli sértődésmentes egyeztetés: ki kihez menjen és mikor. Persze végül mindenki beadja a derekát, így aztán a szentestét mindig nálunk tölti a család. Meghitt órákat töltünk együtt, csak egy dolgot nem tudunk elővarázsolni: a havat. Anyósom a bergamói hegyek között nőtt fel, neki nagyon hiányzik a fehér karácsony, de itt, Rómában, húsz éve egy szem hó sem esett. December elején a római utcákon Szenteste Németországban E nap mindig a családé Bonn. Németországban már októberben eluralkodik a karácsonyi hangulat - állítja Angelika Ladisch 47 éves fodrásznő, aki építészmérnök férjével, Michaellel és 21 éves egyetemista fiukkal bonni otthonukban ünnepli a karácsonyt. - A kirakatok mindenkit vásárlásra csábítanak nem könnyű ellenállni... Mi nem ajándékozunk hasznos dolgokat, inkább egy kis luxust próbálunk csempészni egymás életébe: egy üveg finom parfümmel, egy jó CD-lemezzel, szép könyvekkel vagy díszes albumokkal. De nem visszük túlzásba a dolgot, az egy főre eső kiadás száz márka alatt marad. A fiunk csak a zsebpénzéből, ösztöndíjából gazdálkodik. Én november végéig befejezem az ajándékvásárlást, mert azt tapasztaltam, hogy decemberben a kereskedők kicsit emelnek az árakon, és ünnep közeledtével egyre zsúfoltabbak az üzletek. A kolléganőimmel is megajándékozzuk egymást, de íratlan szabály: egyikünk sem költ húsz márkánál többet. A rokonokra, a közeli barátokra is gondolunk. Szívesen készítek meglepetéseket. Tavaly például színes fémdobozokat vásároltam és megtöltöttem őket saját készítésű finomságokkal. Németországban nagy hagyománya van az ilyen édességeknek, én decemberben öt-hat félét is készítek. A tulajdonképpeni karácsony nálunk is december első vasárnapján kezdődik. Erre az alkalomra borsmentával ízesített süteményt veszek a boltban, gyertyát gyújtunk, valami szép karácsonyi zenét hallgatunk. A karácsonyfát a férjemmel együtt szoktuk kiválasztani, de a díszítés az én feladatom. Csak gyertyákat és arany üveggömböket teszek rá, nem kedveljük a túlcicomázott fákat. December 24én kora reggel nekiállok elkészíteni a karácsonyi menüt, közben feldíszítem a fát, majd együtt indulunk a templomba. A „fiúk" csak mise után láthatják a fát. Ünneplőbe öltözünk és átadjuk egymásnak az ajándékokat. Nem változtatunk a hagyományos ételsoron. A fő fogás: fűszeres vesepecsenye sajttal beborítva, ehhez fokhagymás baguette-t és cikóriás salátát eszünk. Desszertnek ott van az előre sütött sok finom aprósütemény, esetleg a híres marcipános karácsonyi süti - és persze borocskát is iszogatunk a vacsorához. A szenteste kizárólag a családé, ilyenkor még a televíziót sem kapcsoljuk be. Másnap, huszonötödikén a férjem sütögeti ebédre a töltött libát. Ezen a napon látjuk vendégül a rokonainkat. Sajnos, már csak kevesen vagyunk... Az esténk már a barátainké. De az ünnepek alatt a fő programunk a pihenés, esetleg kis sétával, kirándulással vagy egy jó mozival fűszerezve. Két portrévázlat a falusi asszonyok hűségéről Ezredvégi Máriák megjelennek a báránybekecsbe öltözött abruzzói pásztorok, innen tudom, hogy ideje megvenni a fát, aztán jöhet a többi. December 24-én napközben semmit sem eszünk, csak este nyolc óra körül ülünk az asztal köré. Az ünnepi menü minden évben ugyanaz. Előételnek fokhagymás kagyló és rák, körítésnek majonézes zöldség, főételnek roston sült cukkini, és pácolt aszpikos tengeri angolna. Az asztal mellől az éjféli előtti ajándékozásig nem is állunk fel. A gyerekek izgatottan lesik, mikor találják már a tányérok alá csúsztatott fogadalom-levélkéiket... A levélkékben fűt-fát ígérnek a srácok, vége a csínytevéseknek, szófogadók lesznek és szorgalmasan tanulnak. A rituális levélbontás után egy-egy pu szi és néhány ezer líra zsebpénz dukál nekik. DUSZA ISTVÁN Ők mindig találnak a pincelejárat lépcsőjén tartott kosárban néhány almát, a konyhai mérleg réztányérjában tavalyi diót. Tegnapelőtt, tegnap, de holnapután is. Úgy tesznek, mintha évszázadok óta közöttünk élnének, s ha vendégként érkezünk hozzájuk, végtelen balladát mondanak életükről. Egyetlen túlélői férjeik, de sokszor gyerekeik elmúlt életének is. Nemcsak a háborús nemzedék férfiait temetik már el, de a modernnek mondott kor betegségeiben meghalt fiúkat is. Nincs falu, ahol ne élnének évtizedek óta: ők a temetőkben sírdogáló ezredvégi Máriák. Köszvényes ujjaival óvatosan kisimítja a ráncokat az oltárterítőn. A kőasztalra támaszkodva lassan letérdel. A félrebillent feszület előtt némán keresztet vet, feláll, s mintha a kápolna gazdasszonyaként az alig észrevehető rendetlenség miatt mentegetőzne: „Már nem bírom idehozni a létrát, hogy megigazítsam a keresztet. Nem tudom, mikor billent meg, talán akkor lehetett, amikor a tisztelendő atyát eltemettük. Lehet annak már húsz éve is. Az uramat már idegen pap temette, s ez azóta is így folyik. Soha nem volt népes falu a mienk. Mondogatták Mondogatták is az öregek: szegény falunak koldus a papja. is az öregek: szegény falunak koldus a papja. De Károly atya kitartott mellettünk. Nagyon öreg volt, már nem bírt állni a lábán, de misézett. Tőle tanultam meg, hogy a templomszolga egy rossz papot is helyettesíteni tud. Ehhez tartom magamat. Háromszor-négyszer évente, búcsúkor, karácsonykor meg húsvétkor még eljön egy fiatal papocska, de mindig más, mert áthelyezgetik őket. Melyik lesz közülük olyan, mint Károly atya volt, aki ötvennyolc évig imádkozott értünk, esketett, keresztelt meg temetett? Pedig ide mindig jöhetnének, csak a plébánia szobáit kell kiszellőztetni, újra megtömni a szalmazsákot, friss ágyneműt húzni. Mert nemcsak a templomot tartom rendben, hanem a házat is. Nem lepték el az egerek, nem penészesedtek be a falak. Olyan, mintha Károly atya tegnap költözött volna el. De a templom is olyan állapotban van, hogy bármikor misézhet benne a pap. Nekem az a dolgom, hogy rendben tartsam. Bolondnak is mond érte a két lányom, pedig az egyetlen fiúunokám a nyáron még a tetőre is felmászott, hogy megigazítsa a cserepet. Mert sokszor csak ennyit kellene tenni, hogy öt év alatt ne ázzon szét a plafon, a fal. A polgármester azt mondta, hogy segélyekre kell a pénz, nem az üres templom szépítgetésére. Tavaszra mégiscsak ígért oltott meszet, s nyár elején az unokámmal legalább kívülről lemeszeljük. Belülről nem szabad hozzányúlni, mert Károly atya talált néhány falfestményt, amit azóta állami tulajdonba vettek. De igazából nem törődik itt senki semmivel." Körbehordozza a tekintetét a kápolnányinak tetsző templom falain. Tisztaság, rend, csak a sarkak félhomályában máshol mindig megülepedő tömjénfüst hiányzik. Pókháló is csak a félrebillent feszület tetején lengedez. Valószínűleg oda nem ér fel a partvis, s nincs férfiember, aki a nagylétrát becipelje. Talán majd nyáron az unokája. Magányát az ima enyhíti. így kapcsol egybe nappalt éjszakával, éjszakát nappallal. Mióta az embere elment, aludni képtelen. így mondja: „Az emberem." Nem „férjem", nem „társam", de még csak „uram" sem. Neki mindenben embere volt a társa. Gyerekük nem született. Beszélik róluk, hogy amikor még fiatalok voltak, kivettek a lelencből egy háborús árvát, akinek az apja aztán előkerült az orosz gulágokról, s visszaperelte tőlük a fiúcskát. A gyerek alig volt hároméves, tőlük tanulta az első szavakat, ott kezdett iskolába járni. Hihetetlennek tűnik, hogy amikor felnőttként mégis meglátogatta őket, az udvarukra se engedték be. Nem akar beszélni róla: „Ha erről van szó, úgy érzem, mindig szembefordulok Istennel. Ha ő úgy adta, hogy ne lehessen gyerekünk, akkor nem szabad perlekedni vele. Most persze jó lenne, bár az emberem mindig azt mondogatta: az se boldogabb, akinek van. Az is megismeri a boldogtalanságot, ha magára hagyják. Látom a velem egyko„Volt egy Krisztus, szenteltessék meg a neve, jaj, de ide millió Krisztus kellene." (Olosz Lajos: Igy várom az estét) (Méry Gábor felvételei) rúak sorsát. Szültek kettőt, némelyek még hármat is. Most meg vagy feléjük se néznek, vagy ha tennék és akarnák a gyerekeik, akik távol kerültek a háztól, olyan mintha nem is lennének. Ameddig éltek az embereik, más volt a helyzetük. Amelyik nem szokta meg, hogy egyedül is lehet élni, mert Istentől való ajándék az élet, az özvegységre jutva igen hamar elhagyja magát. Pedig a mindennapi dolgaim ugyanazok. Ha aludni nem is tudok, fel kell kelni. Megetetem ezt a pár tyúkot, a nyulaknak felaprítom a marharépát, enni adok a kutyának, tejet öntök a macskának, s aztán megreggelizem. Mindig azt, ami estéről maradt. Este meg azt, ami délről maradt. Beosztom, hogy naponta csak egyszer kelljen főzni. Önmagammal szemben is vannak kötelességeim. Nem halhatok meg úgy, mint a hajléktalanok, akik az utcán várják a könyörületet. Isten akkor könyörül meg rajtam, ha magam is elébe sietek. Nem tiltja, sőt elvárja, hogy felebarátaimat úgy szeressem, mint önmagamat. Akkor magammal „Uram, segíts! E kísértet-időben hozzád imádkozom. Hajótörött vagyok - segíts! Úttalan járok emberbozótban." (Bartalis János: Ima) ugyanúgy kell kezdeni valamit, mint azokkal, akik igénylik a szeretetet. Igazából nem is tudom, valójában igénylik-e. Valakinek össze kell tartania a gyülekezetet, ha a lelkészünk nem itt lakik. Meg amúgy is, öt vagy hat faluban istentiszteleteket tartani lehet, meg kell is, de így nem leszünk gondolkodásban, cselekedetben is egyek. A református hitben egyek vagyunk, hiszen a keresztséget ugyanabban a templomban kaptuk szüléinktől. Mégis annyira különbözünk egymásNéhány fenyőfagallyat most is feldíszítek. tói. Még karácsonykor is. Tudok olyat, aki úgy tesz, mintha nem is lenne ünnep a megváltó születése. Néhány fenyőfagallyat most is feldíszítek. Már megsütöttem a mézeseket. Egy kosárka piros almát is felhozok a pincéből. Áldozáshoz én adom a kenyeret és a bort, amit jó borosgazdától vettem. Ha belegondolok, talán a istentisztelet utáni vacsorám lesz kicsit szomorúbb. Aztán a zsoltárok, az imádságok átsegítenek a magányos órákon. Aki Jézus nevében Istennel van, sokadmagával van a hitben." Szavai csendesek, akárcsak mozdulatai, amelyekkel vendégét kínálja. Sorolhatóak sorsok, elmesélhetőek életek, múltból és jelenből. Mégis: mintha halhatatlanok lennének, pedig csupán a Sors ismétli önmagát. Szakadatlanul, még abban is, hogy nem szülnek lányokat, akik majd túlélhetnék őket. Fétjeik vagy a háborúban, vagy az ott szerzett nyavalyákban halnak meg. Fiaikkal autóbaleset, rák, szívinfarktus vagy agyvérzés végez, így hát maguk maradnak. Ha meg lányok sírtak fel valahol az éjszakában, a kor változásai sodorják el őket főiskolára, egyetemre. Pedig az enyvesvászonnal letakart asztal fiókjában mindig van a szomszéd gyerekeknek egy szem savanyú cukorka, s ilyentájt, adventi szomszédolásukkor mézes sütemény terem kötényük zsebében.