Új Szó, 1996. november (49. évfolyam, 256-280. szám)

1996-11-29 / 279. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1996. NOVEMBER 29. KULTÚRA 9 Szuggesztív történet az angyalról és egy megfeneklett házasságról Valse triste nagy csendekkel Idegenek című tévéfilmjét 1993-ban Keszthelyen és Nagoyában díjazták. A Bán János főszereplésével ké­szült Albert, Albert Kanadá­ban került az év legjobb eu­rópai alkotásai közé. A nyá­ron forgatott Szomorú ke­ringő Jaro Rihák bemuta­tásra váró rendezése, amelyben Eszenyi Enikőt láthatják majd a nézők. SZABÓ G. LÁSZLÓ Első két tévéfilmje a férfiak vi­lágáról szól. A Valse triste, vagyis a Szomorú keringő hőse, talán mert a forgató­könyvet Jana Bodnárová jegy­zi: égy harminc év körüli von­zó, érzékeny nő, aki megfe­neklett 'házasságából mene­kül gyerekkora boldog hely­színeire. Be kell hogy valljam: engem a női sorsok sokkal jobban érde­kelnek, mint a férfiak világa. A nők útkeresése sokkal intenzí­vebbnek tűnik számomra, bár a gondolkodásuk, első megítélés­re, olykor bonyolultnak tűnik. A férfiak céltudatosabban, határo­zottabban élik az életüket, dön­téseikben, elutasításaikban is keményebbek. A nőkre más jel­lemző. Az ő nézeteik nem annyi­ra egyértelműek, hiszen a lelkük is jóval érzékenyebb. Ezért kap­nak több pofont az élettől, mint mi. Új filmem hőse, Pavla az an­gyalt keresi. Az angyalt, aki erővel, kedvvel, örömmel tölti fel. Mindannyian ilyenek va­gyunk. Ha kicsúszik valami az életünkből, ami nélkül minden perc nehezebb, vagy ha csak egyszerűen rosszul érezzük ma­gunkat, megyünk vissza azokra a helyekre, ahol lelki fogódzó­kat találunk, ahol régi énünk ál­tal új erőre kapunk. Pavla na­gyon sok megrázó helyzetet él meg a házasságában. Kislányá­val is rengeteg gondja van, hi­szen süketnéma. Budapesti né­nikéje az egyetlen ember az éle­tében, aki mellett felszabadul­tan érzi magát. Gyerekkora leg­hogy becsapták őket, minden hi­ába. És akkor a hajó részeges ka­pitánya, egy féllábú orosz rábe­széli mind a háromszáz zsidót, hogy vágjanak neki a háborgó tengernek, és folytassák az utat. Átjutnak a Boszporuszon, a Dar­danellákon, egy kis görög szi­getnél azonban hajótörést szen­vednek, és csak évek múlva jut­nak el Palesztinába. Ott azon­ban egyáltalán nem örülnek ne­kik, hiszen Palesztina brit fenn­v v Még a lépteiben ** is a nosztalgiát éreztem. /* « szebb nyarait töltötte nála, és most azt hiszi, az angyal is ott váija. Szuggesztív történet kevés szöveggel. Ehhez nagyon jó színész kell. Ezért választottam Eszenyi Enikőt. Számomra ő az a típusú színésznő, aki szavak nélkül is mindent el tud hitetni a nézővel. Aki a tekintetével, a gesztusai­val, a rezzenéseivel kommuni­kál. Akiből nagyon nagy belső erő árad. Aki az ilyen törékeny, szinte „észrevétlen" történetet is mélységes igazsággal tölti ki. Még a lépteiben is a nosztalgiát éreztem, ahogy végigment a pesti bérház körfolyosóján. Lát­tam az arcán, mire gondol. Érzé­keny játékával még azt is meg tudta fogalmazni, hogy minden, ami fontos lenne Pavla számára, homokként folyik ki az ujjai kö­zül. A kész filmben Táňa Ku­líšková hangján fog megszólal­ni, aki miután végzett a szinkro­nizálással, annyit mondott csu­pán: a lényeget nem kellett hoz­zátennem. Az nem a szövegben van, hanem Enikő arcán. Következő filmje, a Hajón mentek el nagyszabású, kop­rodukciós tévéfilm lesz. Igor Rusnákkal írjuk a forgató­könyvet azokról a fiatal zsidók­ról, akik 1940-ben egy lapátke­rekes, folyami gőzhajóval indul­tak el a Dunán, életüket mentve, Palesztinába. A folyó román szakaszán kellett volna átszáll­niuk egy nagy tengerjáró hajó­ra, hogy hamis paraguayi ví­zummal a zsebükben érkezze­nek meg Haifába. Romániában azonban rá kellett döbbenniük, hatóság alá tartozik, az angolok pedig nem szívesen látják az eu­rópai emigránsokat. Ami mód­felett érdekes a történetben: nem olyan, mint például a Schindler listája, és vér sem fo­lyik benne, a tragédiát, a zsidó viccekhez hasonlóan, szellemes humor oldja. S ami a legabszur­dabb ezzel kapcsolatosan: a nyáron, amikor Olaszországba utaztam a családommal, egy Amerikában élő, Szlovákiából elszármazott zsidó nő lakott a lakásunkban. Amikor hazajöt­tünk, már nem találkoztunk ve­le, addigra elutazott. De hagyott egy üzenetet. Hogy utólagos en­gedelmemmel elolvasta a forga­tókönyvet, és elnézést kér, hogy az egyik oldalát telesírta, de most tudta meg, mi várt volna rá az úton. Merthogy neki is meg­volt a helye a hajón, de a szülei az utolsó pillanatban mégis más irányt és biztonságosabb utat választottak számára. így került 1990 tavaszán Amerikába. Mikor kell leadnia a kész for­gatókönyvet? Januárban. A történet huszon­hét oldalas kivonatát már több helyre, több országba elküld­tem. Mindenütt érdeklődéssel fogadták, úgyhogy reményke­dem. És a lapátkerekes gőzhajó is megvan már. Ausztriában vár­ja, hogy elkezdjük a forgatást. Két kategóriában osztották ki a A legjobb formatervezés '96 nemzeti díjat Szép formák szlovákiai szemléje TALLÓSI BÉLA Pozsony. Akik szívükön viselik a hazai formatervezés sorsát, valamikor a kilencvenes évek elején úgy gondolták, a megvál­tozott gazdasági viszonyok, a pi­acgazdálkodás elképzelhetetlen a szlovákiai design fejlesztése nélkül. Csak hát hol lehetett egyáltalán számot adni a forma­tervezésről. A galériák szépmű­vészetet állítottak ki, az ipari vállalatok termeltek. Sokszor még ugyanabban a szellemben képzelve el a marketinget, mint a szocializmusban: ez van, ezt kajDod, ezt veszed. Csak hát be­tört a konkurencia, a Nyugat, és ezzel egy olyan fogalom is, mint a designmenedzsment. Enélkül ma nincs termelés. Erre harap­tak rá a hazai design szakembe­rei, és 1993-ban fórumot alkot­tak az ipari formatervezésnek. Ekkor rendezték meg először a Jó formatervezés elnevezésű ki­állítást, amely egyben verseny is volt, a formatervezett termékek versenye. Kilencvenötben már A legjobb formatervezés díja elne­vezéssel rendezték a szemlét. Aztán a bemutatók szervezője, a Szlovákiai Formatervező Köz­pont szakemberei úgy gondol­ták, nem állunk mi olyan jól az iparban megjelenő szép formák terén, hogy biennále jelleggel is­métlődjék a formák szlovákiai mustrája. Ez ugyanis azt jelente­né, hogy egy évig hallgatunk a formatervezésről. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunk­nak. És akkor jött az új ötlet: a formatervezést nemcsak érté­kelni kell, hanem támogatni is. Mégpedig olyan kiállítással, amely nem a termelésben elért eredményeknek, a termékekben megvalósított formáknak ad fó­rumot és elismerést, hanem azoknak a - termelőüzemekben, főiskolákon és más fórumokon Betört a konkurencia, a Nyugat, és ezzel egy olyan fogalom is, mint a design­menedzsment. dolgozó - szakembereknek, akik a formatervezéssel meg­erősített új termelői program stratégiáján dolgoznak, illetve a foramtervezést ilyen-olyan for­mában népszerűsítik. Legyen az tudományos munka, publicisz­tika, kiállítások, alkotótáborok vagy tudományos tanácskozá­sok szervezése stb. Tehát A leg­jobb formatervezés '96 nemzeti díjjal olyan szakembereket ju­talmaztak, akik nem a kivitele­zésben, vagyis az üzleti design­ban, hanem a hosszú távú terve­zésben és a designpropagandá­ban dolgoznak és érnek el ered­ményeket. Egyszerűbben szól­va: nem egy konkrét termék és a képzőművészet kapcsolatával, hanem az állandóan fejlődő ter­melés és az állandóan fejleszt­hető design kapcsolatával fog­lalkoznak. A díj nem jár anyagi jutalmazással, „mindössze" tisz­teletbeli elismerést jelent. Az ipari formatervezésnek ez a faj­ta elismerése külföldön, a fejlett ipari országokban már rég be­vált, gyümölcsöző gyakorlat. Aki megkapja, az nevet szerez magának a szakmában. Odafi­gyelnek rá a kereskedelmi kap­csolatokban. Még a kiosztásá­nak is megadják a módját: a ja­pánok a hercegtől, az angolok a királynőtől vehetik át. Nálunk a díjazottak a kulturális miniszté­rium alkalmazottjától vehették át A legjobb formatervezés '96 nemzeti díjat. Két kategóriában osztották ki. A designmenedzsment kategóriá­ban a Losonci NOVOP céget ju­talmazták, amely a NOVOPLAN C-12 SLOVAKIA típusú buszok megalkotásában jeleskedik. A designpropaganda kategóriá­ban pedig a kassai Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Kará­nak formatervezés tanszéke. E két fődíjon kívül elismerésben részesült a pöstyéni MOBILIER, Soňa Ďurecová a Ha a forma nincs összhangban a funkcióval című diplomamunkájáért, illet­ve a rózsahegyi Észak-szlovákiai Cellulóz- és Papírgyár. A díjátadással egy időben For­matervezés '96 címmel négyna­pos kiállítás nyílt a pozsonyi Technika Házában. Ma és hol­nap még megtekinthető. Cigányművészet a Kortárs Galériában Dunaszerdahely. Neves vendégei lesznek annak a rendez­vénynek, amelynek vasárnaptól a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria ad otthont. Ahogy Farkas Aladártól, a Duna­szerdahelyi Városi Hivatal hivatalvezetőjétől megtudtuk, va­sárnap tizenhét órakor nyitják meg Péli Ildikó búdapesti ci­gányfestő és grafikus kiállítását. Megnyitóbeszédet mond Kár­páthy Gyula József Attila-díjas irodalomkritikus. Az ünne­pélyes megnyitót irodalmi est követi, amelyen Rostás Farkas György és Ravasz József költők verseit ismertetik, (t-si) „Kétnyelvű" Találkozások Pozsony. Az Osztrák Nagykövetség és az Osztrák Kulturális Központ rendezésében az utóbbi székházában nyílik meg a szlovák fővárosban december 4-én az a Találkozások elneve­zésű kiállítás, melyen Gabriela Medved'ová szlovák és Jozef Süssenbacher osztrák képzőművész alkotásait tekinthetik meg az érdeklődők január 19-ig. (ú) SZÍNHÁZ SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: Diótörő (19) HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Becket (19) ASTORKA SZÍNHÁZ: A velencei kal­már (19.30) KELET-SZLOVÁKIAI SZÍNHÁZ: Örvény (19) KO­MÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ: Az aranyember (9.30,13.30) MOZI POZSON Y HVIEZDA: Jack (am.) 15.30, 18, 20.30 OBZOR: Sárkányszív (am.) 16, 18, 20 MLADOSŤ: Intim részletek (am.) 15, 17.30 20 CHARLIE CENTRUM: Kolja (cseh) 17, 19 Menekülés L.A.­ből (am.) 16.30, 18.30 A megszállott (am.) 20.30 Las vegas, végállomás (am.-ang.) 20.30 Caravaggio (ang.) 19 Amikor a csillagok vörösek voltak (szlov-fr.) 19.15 KASS A SLOVAN: Suzanne (szlov.-cseh) 15.30, 17.45, 20 DRUŽBA: Jack (am.) 15.30,17.45, 20 TATRA: Fehér vihar (am.) 15.30, 17.45, 20 CAPITOL: Doktor Moreau szigete (am.) 15.45, 18, 20.15 ÚSMEV: Menekülés L. A.-bői (am.) 16,18.15,20.30 IM­PULZ: Csók és aludj jól (am.) 16.15,19.15 Hetvenöt éve született Pilinszky János Elfogadni az elfogadhatatlant KÖVESDI KAROLY „A történelem mögül száműzött Isten időről-időre átvérzi a tör­ténelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, vala­ha is föl tudunk érni hozzá? Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt köte­lezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a végle­ges és tökéletes elnémulás koc­kázata árán is." Ars poetica helyett című rövid írásában - melyben a keresz­tény ihletésű költészet szere­péről, feladatáról vall - olvas­hatjuk a költőnek immár szállói­gévé, szinte a huszadik század költészeti hitvallásává nemese­dett gondolatát. Mert vajon iz­gathatott, foglalkoztathatott-e költőt, gondolkodó embert kín­zóbban és gyötrőbben más gon­dolat e században (kivéve a ját­szadozókat, a formaművészeket - ne feledjük, Isten játékos em­bertípusai legalább oly fonto­Reménytelenül, földig ro­gyasztóan súlyos üzenete fölemel és megtisztít. sak), mint hit és hitedenség, az ártatlanság és a bűnbeesés, a ki­szolgáltatottság és az uralkodás ellentétpárjai; a hallgatás felé noszogató, a csöndes (derűs?) belenyugvás kegyelmi állapota felé terelgető felismerés, a: „ki­mondhatatlan jól van, ami van"? Hogy addig vesztőhely, gyalázat, vér, bűn, reményte­lenség? Hisz' egyik század se volt jobb, szebb, s az emberi tör­ténelem lényegileg nem válto­zik, csak a formák „tökéletesed­nek" és lesznek rafináltabbak, egyszersmind vadabbak, ke­gyetlenebbek... És mégis, írja Pilinszky egy he­lyütt, Dosztojevszkijre utalva, el lehet jutni a lehetetlen elfoga­dásához. Az abszurdon túli ab­(Foto: archív) szurdhoz. Ami nem egyenlő a vakhittel, a formális, mondhatni verbális kereszténységgel. Ami­nek úgyszólván semmi köze egyházhoz, valláshoz, sőt hit­hez. Pilinszky János a lehetetlent, a leírhatatlant próbálta kimonda­ni, a „boldogságig lelassult pusztulást". Perzselő költésze­tét, mely aligha hagyhatott bár­kit is érintetlenül, manapság mégis alig hallani pódiumon, a múló divatok bugyrai, ráncai közül alig-alig bukkan elő ez a súlyos versvilág. Nem divatos, nem kényes, nem teátrális. Mélysége riasztó és egyben vi­gasztaló. Nyoma sincs benne a korunkban a költészeten szá­mon kért zagyva dialektikának, az „ellentéteiben ábrázolandó" világnak. Ez az oly szívesen a pesszimizmus kvázikategóriájá­ba utalt költészet, akár egy töre­dékes, világi biblia: az ember akkor veszi kézbe, amikor a re­ménytelenség súlya nehezedik rá. Mert Pilinszky reménytele­nül, földig rogyasztóan súlyos üzenete fölemel és megtisztít. Átível századokon - előre és visszafelé egyaránt. „Elhagylak akkor szép sivata­gom, / nem várhatom be ül­dözőimet!" Milyen kár, hogy az üldözők nem látják! Sibelius muzsikáját csak a mama (Eszenyi Enikő) hallja (Fotó: Élene Hronská) Formatervezett városi tricikli (Fotó: archív) Ípílhm •

Next

/
Thumbnails
Contents