Új Szó, 1996. szeptember (49. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-03 / 205. szám, kedd

1996. szeptember 6. BELFÖLD ÚJ SZ

Ó 1 2127 | MILAN KUNDÉRA MAR FRANCIAUL IR Az élet Párizsban van A bizalmatlanság hátteréről A kulturális minisztérium szóvivője - Marta Podhradská - múlt keddi sajtótájékoztatóján sokadszor! csodálkozásának adott hangot, amiért az érintettek és a sajtó bizalmatlanul, sőt ellenérzésekkel fogadja a szféra irányításának átszervezését. Szerinte ennek az az oka, hogy ebből mindig csak egyegy részletet emelnek ki, s azokról az illető újságírók képviselte csoportok érdekei mentén elemezve tájékoztatnak a lapok. Ezeket hallva növekedett meg bensőmben a „nagy" etikus, s határoztam el, megteszem, amit állítólag eddig nem tettem meg. Közreadom a kulturális szféra transzformációjának mondott adminisztratív irányítási modellt. Azt a modellt, amit magam is csak kisejtek a minisztériumi hivatalnokok és a Podhradská asszony által nagyon töredezetten, szelektíven és időbeli késleltetésekkel közreadott információkból (mert egy összegző írásbeli tájékoztatót mind a mai napig nem kaptunk). I. Tények: 1. Vannak kulturális-művészeti jellegű módszertani intézmények (Nemzeti Népművelési Központ Národné osvetové stredisko; Nemzeti Irodalmi Központ - Národné literárne centrum; Szlovák Nemzeti Múzeum - Slovenské národné múzeum; Nemzeti Színházi Központ Národné divadelné centrum; stb.). Ezek feladata a tudományos kutatáson és dokumentáláson kívül a nevükben is jelzett tevékenységi kör (népművelés-amatőr mozgalom, irodalomtudomány, színházművészet) minisztériummal egyeztetett módszertani irányítása. Ez azt jelenti, hogy pl. a színházak dramaturgiai tervekre szabott költségvetését a Nemzeti Színházi Központ irányította színházigazgatói tanács ülésein fogadják majd el tartalmas és hosszadalmas vita folyamán, melyben minden színigazgató résztvesz. 2. Léteznek közvetlenül a minisztérium irányítása alá tartozó kulturális intézmények. (Ilyen pl. a Szlovák Nemzeti Színház, a Kelet-szlovákiai Színház és a Közép-szlovákiai Színház, de ilyen a Pozsonyi Egyetemi Könyvtár is) 3. 1996. július 1-ei hatállyal a tárca létrehozta a 39 regionális kulturális centrumot, s ezek élére állami intendánsokat nevezett ki. (A Duna Menti Kulturális Központ alá rendelte a Komáromi Jókai Színházat, valamint az Abaúji Kulturális Központhoz csatolta a Kassai Thália Színházat.) Ezekhez a regionális kulturális központokhoz tartoznak a múzeumok, könyvtárak, regionális (régebben: járási) kulturális központok, galériák, stb. 4. Meghagyták jogalanyiságukat azoknak a színházaknak (turóc szentmártoni Sznf Színház, nyitrai Bagar Színház, Nagyszombati Színház, Zsolnai Városi Színház, Nyitrai Bábszínház), amelyek az új közigazgatási elrendezés alapján az új kerületi székhelyeken működnek. Ezek az intézmények az új kerületi hivatalok gazdasági irányítása alá tartoznak majd. 5. Létrejöhetnek új, községi költségvetésből fenntartott kulturális intézmények, ha az önkormányzatoknakjut pénzük ezekre. 6. Továbbra is működhetnek a magángalériák, magánmúzeumok és magánszínházak, amelyeket tulajdonosaik, mecénások és különböző alapítványok finanszíroznak majd. II. Tényszerűségek: I. A színházak (mivel a szlovákiai magyarság kultúrája számára ez az egyik létkérdés, az irányítási modell működését ezen próbálom meg érzékeltetni) működését (a minisztérium szóbeli ígéretei szerint) az igazgató, a művészeti vezetés, vagyis maga a társulat határozza meg. Azt azonban, hogy az esedékes évadra elkészített dramaturgiai terv megvalósításához szükséges költségvetési összeget is megadja-e a minisztérium, azt a már említett Nemzeti Színházi Központ (NDC) és a színigazgatók tanácsa együtt dönti el, természetesen a színházaknak abban az évben kijelölt költségvetési összeg nagyságának a függvényében. 2. Az állami intendatúrák és az állami intendáns szerepe az egyes regionális kulturális központok élén - Podhradská szerint - csupán az egyes intézményeknél fenntartott alszámlákra kiutalt összegek felhasználásának ellenőrzésére és a gazdasági, adminisztratív és műszaki szervizelés megszervezésére korlátozódik. Nincs jogkörükben pl. a színház személyzeti munkájának az irányítása, ez a mindenkori igazgató feladatköre. Ugyanakkor az igazgatói helyre kiírt pályázat nyertesét az intendáns javaslatára a miniszter nevezi ki. 3. Nem történik változás a két színház esetében a játszási körzetek nagyságában (országos) az eddigi működési szabályzatban leírtakhoz képest. III. Ellentmondások, amelyek a bizalmatlanság okozói: A transzformációs modell szerint betagozódott színházak - a Kassai Bábszínház, az eperjesi Duchnovics Ruszin-Ukrán Színház, a kassai Romatan, a Kassai Thália Színház és a Komáromi Jókai Színház kivételével - , még a kerületi székhelyeken működők is, színházi jogalanyiságuk birtokában maradtak. A felsorolásból kilóg ugyan a Kassai Bábszínház, de nincs kizárva, hogy mire az írásom megjelenik, már a Kelet-szlovákiai Színház része lesz. Mindegyre azt hajtogatják a minisztérium hivatalnokai, hogy a modell nem végleges, nem lezárt, hanem nyitott. Ha ez így van, akkor miért nem lehetett előre közreadni, s megvitatni, kinek, milyen működtetés felelne meg a legjobban. A többi kulturális intézménynek bizonyára javára válik, ha tízévenként megjavítják a tetőt, kifestik az épületet, hiszen az intendáns feltételezhetően műszaki-gazdasági szakértelmével jól keveri majd a kártyát. Egyik évben a könytár állományát nem gyarapítják majd, a másik évben a műtárgyvásárlást szüneteltetik. De mit szüneteltetnek egy színházban, ahol, ha nincs bemutatókra pénz, akkor nemcsak az a gond, hogy előadások maradnak el, hanem fokozatosan leépül, megszűnik a repertoár - megszűnik a színházi intézmény lényege, fenntartásának értelme. Ha meg nincs éppen pénz üzemanyagra, egyszerűen nem tájol majd a színház? Egyáltalán tájolhat-e még itt magyar színház a régión kívül, amikor a Duna Menti Kulturális Központ alapítólevelében a feladatát fehéren-feketén így határozza meg: „...a régió polgárai legszélesebb kulturális érdekeinek és lelki szükségleteinek céltudatos kielégítése"? Arról egy árva szó nincs benne, hogy mettől meddig terjed ez a régió. Ha csupán a Komáromi járást öleli fel, akkor miért nem kivétel ez alól a Jókai Színház? Háromszor nagyobb terjedelmű cikk sem lenne elég a bizalmatlanság, a kétkedés, a gyanakvás kiváltó okainak a felsorolására. Végül csupán még egyet: Ha már mindenáron ehhez a transzformációs modellhez ragaszkodott a minisztérium, miért nem a színházakhoz sorolta a nemzetiségi színházakat is? Miért nem hozta létre a Nyugatszlovákiai Színház nevű vezérigazgatóságot, amely alá rendelhette volna a nyitrai, a nagyszombati és a komáromi színházakat? Lehet-e itt bizalommal fordulni a minisztériumhoz, amikor minden intézkedésében diszkriminatív hátsó szándékba ütközik a Szlovák Köztársaság magyar nemzetiségű állampolgára? DUSZA ISTVÁN Zeneszerzőnek készült, így minden regényét egyfajta zenei alkotásnak tekinti. Első négy opusát (Tréfa, Nevetséges szerelmek, Az élet másutt van, Búcsúkeringő) még csehszlovák állampolgárként írta, következő négy regénye (A nevetés és felejtés könyve, A lét elviselhetetlen könnyűsége, Halhatatlanság, Lassúság) azonban már Párizsban született. Dupla sikert a nyolcadik opusszal aratott. A Lassúság voltaképpen irodalmi hőstett. Milan Kundéra, a mindenben kételkedő robbanékony realista ugyanis franciául írta meg legújabb remekét. Nem csehül, ahogy eddig, hanem fordítóit megkerülve, kerek húsz évvel azután, hogy Prágából Párizsba költözött, Louis Aragon nyelvén. Aki szerint a Tréfa,, ahogy azt a mű első francia kiadásának előszavában állítja: „a század egyik legnagyobb regénye". Milan Kundéra ez idő tájt Izlandon dolgozik kilencedik opuszán. Kiadója, a Gallimard novemberben kapja meg a kéziratot. A regény címe egyelőre ismeretlen. Most még Kundéra sem tudja, mit ír majd a legelső lapra. Azt a leadás előtti utolsó napon szokta eldönteni. S amíg ő „komponál", a világ legtekintélyesebb irodalomkritikusai a svájci Ľ Hebdo hasábjain közzétették, kit tartanak a ma élő írók közül a három legnagyobbnak. Az első helyen Márquez, a másodikon Kundéra, a harmadikon pedig Umberto Eco neve áll. Azóta, hogy 1984-ben Brünnben meghalt az édesanyja, Kundéra ritkán fordul meg Csehországban. De megszólalt nemrég a prágai Vltava Rádió hullámhosszán. „Néha sikerül megszöknöm a kétkedéseim elől - mondta felszabadultan. - Ilyenkor úgy nevetek, mint Rabelais, vagy Nietzsche, vagy ahogy Gombrowicz nevetett." Arról, hogy milyen érzés számára franciául írni, a következőket nyilatkozta: „Én magam is csodálkozom, hogy már itt tartok. Húsz év után természetes is lehetne, de ne gondolja senki, hogy franciául beszélni ugyanazt jelenti számomra, mint az anyanyelvemen megszólalni. Ha csehül társalgók, erőfeszítés nélkül jönnek a nyelvemre a szavak, és nem is ellenőrzöm magamat, sőt talán még a lelkem sincs igazán jelen. Franciául megszólalnom nem ennyire könnyű, ott semmiféle nyelvi automatizmus nem segít. Minden mondat küzdelmet, rátermettséget, töprengést, leleményességet, kalandot, felfedezést, meglepetést jelent, és minden szófordulat teljes lélekjelenlétet kíván. A francia nyelv sohasem pótolja az anyanyelvemet. Számomra a szenvedéllyel azonos. Valahogy olyan S kapcsolatom vele, mint egy reménytelenül szerelmes, tizennéhány éves fiú viszonya Greta Garbóval. Odalép hozzá és bevallja neki, mit érez iránta, milyen csillapíthatatlan vágyat. »Én magával szeretnék lefeküdni, senki mással. Nem próbáljuk meg? Csak egy kicsit..." Greta Garbó egyre hangosabban nevet. »En? Veled? Szóba sem jöhet..." Az elutasítás azonban erősíti a vágyat. Ezt élem meg írás közben is. Minél kevésbé érzem, hogy a francia nyelv szeret engem, én annál inkább rajogok érte." ••• Csehországhoz már nem fűzi olyan szoros kapcsolat, mint korábban. Sem Brünn, sem Prága nem vonzza annyira, hogy évente legalább egyszer szükségét érezze a hazalátogatásnak. „Két, három vagy öt év után általában könnyebb a visszatérés. Húsz év nagy idő. Az már az élet negyed része, vagy a felnőttkor fele. Új kapcsolatok, új barátságok születnek, a válaszott országból új haza lesz, ahol jól érzi magát az ember. Az egykori komA kilencedik regény előtt munista országok ismert emigránsai közül tulajdonképpen senki sem tért vissza egykori hazájába. Legalábbis nem örökre. A lengyelek közül Czeslaw Miloszra, Leszek Kolakowskira és Kazimierz Brandysra gondolok. De az oroszokat is említhetném. Szinyavszkij, Zinovjev, Brodszkij hasonlóképpen gondolkozik. Talán csak Szolzsenyicin tért haza, de nem úgy tűnik, hogy ez szerencsés döntés volt. Az albán Kadaré továbbra is Párizsban él. Škvorecký, Lustig, Liem, Formán, Passer és a többi cseh mindannyian kint maradtak. Lelki okok nehezítik a visszatérést. Elég furcsa érzés ugyanis húsz év után találkozni azokkal, akikkel korábban naponta találkoztunk. Ilyen esetben már az a kérdés is felvetődik, hogy megismerjük-e egymást. Hogy folytatni tudjuk-e a félbeszakított párbeszédet. Ha két ember között, akik ugyanazon városban élnek, félreértés történik, még aznap tisztázhatják a dolgokat. De ha nem találkozhatnak, a (Miloš Fikejz felvétele) félreértések nem oszlanak el, sőt egyre magasabb fal emelkedik köztük. A hivatalos meghívásokat el se fogadom. Csehországba én már csak magánemberként utazom." ••• Franciaországi évei során Kundéra természetesen nemcsak regényeket írt. Különböző újságokban megjelent cikkei a hatvanas-hetvenes évek Csehszlovákiájáról, a szovjetek által megszállt „ismeretlen" országról szólnak. Chamberlain Münchenben elhangzott szavait azóta is gyakran idézi. „Veszélyes dolog ismeretlen országban élni. Chamberlain biztosan tudta, miért használta ezt a jelzőt. Egy ismeretlen országra senki sem figyel oda. Annak idején, amikor kezdtem gyökeret ereszteni Franciaországban, elég gyakran találkoztam egy neves filmrendezővel. Aláírt minden petíciót, amely Csehszlovákia javát szolgálta, de egy nap rádöbbentem, hogy azt hiszi, pravoszlávok vagyunk és azbukával írunk. És nem ő volt az egyetlen, aki tévhitben élt. Csehország ugyanis nem Kelet-Európa, hanem a nyugati civilizáció része. Ha mindenáron valami nemzeti egységhez akarjuk sorolni, akkor Közép-Európához soroljuk. Az pedig semmiféle hidat nem alkot Kelet és Nyugat között, hanem egyértelműen nyugathoz tartozik. Csehország voltaképpen a modern nyugati kultúra bölcsője. Itt született meg a pszichoanalízis. Musil, Broch, Kafka és Gombrowiz alkotásaiban a modern regény esztétikája. Janáöek és Bartók itt alkottak modern zenét. Másképp, mint Sztravinszkij vagy Schönberg, de ugyanolyan értékeset. A hatvanas évek kulturális téren hatalmas változást hoztak Csehország életébe. Furcsa mód erre már Franciaországban jöttem rá. Itt vált világossá számomra, hogy már soha nem látok olyan szép és olyan modern előadásokat, mint amilyeneket például a Činoherní klubban. De abban az időben még nem érdekelte a világot Csehország. Talán csak a filmjeinket ismerték. Azokra ma is emlékeznek. Bár 1989 őszén, röviddel a csehszlovákiai események után Menzei gyönyörű filmjét, a Pacsirták cérnaszálont a feleségemmel együtt ketten néztük csak egy párizsi moziban. Naivan azt képzeltük, hogy a prágai forradalom miatt tülekedni fognak a moziban. Nem ez történt. Autóbuszok és repülők vitték a francia turisták ezreit, mert a prágai Orloj jobban vonzotta őket. Pedig Menzei filmje ezerszer fontosabb a cseh kultúra számára, mint azok a turisták, akik a Károly-hidat tapossák és lakhatatlanná teszik Prágát." ••• Esszéit már tíz évvel ezelőtt is franciául írta Kundéra. Regényeit illetően tavaly „váltott". Ezután bizonyára gyorsabban jut majd új opuszokhoz a Gallimard kiadó. Csak a csehek nyugtalankodnak. Úgy érzik, félig elveszítették világhírű írójukat. „Negyvenöt évesen új életet kezdeni, ráadásul egy idegen országban, nagyon sok erőbe telik. Ilyen helyzetben gyorsan kell dönteni. Két kultúrában, teljes odaadással, aligha élhet az ember. A feleségemmel ugyan csehül beszélünk, de a könyvtáram tetemes része francia kötetekből áll. Csehül az elmúlt évek alatt nagyon keveset olvastam. Hogy már a regényeimet is franciául írom,- ez engem is meglep. De hát attól a pillanattól, hogy elhagytam Csehországot, csupa meglepő dolog történt velem. Nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy egyszer majd újra csehül folytatom. Annyi mindent hozhat még az élet...!" írta és fordította: SZABÓ G. LÁSZLÓ