Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-15 / 190. szám, csütörtök

1996. augusztus 15. PUBLICISZTIKA ÚJ SZ

Ó JA PÁRKÁNYI PAPIRGYAR Új társtulajdonosok, aggódó munkások EMBERI SORSOK A párkányi Dél-szlovákiai Cellulóz- és Papírgyár Részvénytársasága környék legtöbb alkalmazottat foglalkoztató vállalata. Jelenleg 2582 embernek ad munkát egy olyan vidéken, ahol a munkanélküliség a legfrissebb adatok szerint eléri a huszonhat százalékot. Érthető, hogy a Duna parti városban alaposan felborzolfa a kedélyeket a Nemzeti Vagyonalap legutóbbi döntése, melynek értelmében a Dél-szlovákiai Cellulózés Papírgyár Rt. vagyona la pi részvényeit egy teljesen ismeretlen cég, a bajmóci székhelyű KK PROFIN Kft. kapja. Hogy miért éppen ők és milyen feltételek mellett? Ezt a gyárban senki sem tudja, mint ahogy azt sem, hogy a Nemzeti Vagyonalap valójában a részvények hány százalékát adta el a bajmóci kft-nek. Meglepő döntés így jellemezte a Nemzeti Vagyonalap határozatát Kara/ Kundrák mérnök, a párkányi papírgyár vezérigazgatója titkárságának a vezetője. "Bár, mint mondta, a vagyonalapnak szíve joga bárkinek eladnia a tulajdonában levő részvényeket. Nem tagadja azonban, hogy ő személy szerint jobban örült volna annak, ha a papírgyári alkalmazottak által létrehozott SIMPAP Rt. kapja a gyár vagyonalapi részvényeit. - A papírgyár részvényeinek hatvanhét százaléka a vagyonjegyes privatizáció első hullámában elkelt. A maradék részvények a vagyonalap tulajdonába kerültek. Egészen pontosan: a részvények harminc százaléka került ide, három százalék pedig az ún. Kárpótlási Alapba, amelyet szintén a Nemzeti Vagyonalap felügyel - állítja Kundrák mérnök. A már eladott részvények közül 26,84 százalékot a GREWIN Üzleti Társaság, 20,03 százalékát pedig a JOOP HOLDING birtokol, rajtuk kívül a többi tulajdonos mindössze néhány százalék részvénnyel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a vagyonalap döntése után most már a papírgyári részvények többsége a KK PROFIN Kft. tulajdonát képezi. Csak munka és pénz legyen A gyár dolgozói nem titkolják aggodalmukat, hiszen az egykor csaknem négyezer alkalmazottat foglalkoztató vállalat mára jócskán karcsúsodott. S ilyenkor, amikor a részvények egy része új tulajdonos kezébe kerül, a munkások csak egyre gondolnak: az elbocsátásokra. - Nem értem, miért nem nekünk adták el a részvényeket? teszi fel a kérdést egy középkorú férfi, aki huszonhat éve a gyárban dolgozik. - Létrehoztuk a Simpap Részvénytársaságot, befiztettük a nyolcszázhatvan koronát, beadtuk a privatizációs tervünket és most meg azt halljuk, hogy a vagyonalap egy nemcsak számunkra ismeretlen cégnek adta el a gyár részvényeit. Pedig mi, akik már évek óta itt dolgozunk, mindenkinél jobban ismerjük a körülményeket szívügyünknek tekintjük a céget, szerintem az lett volna a logikus, ha részvényeket is kapunk. Állításával a körülötte állók is egyetértenek, ám véleményt nyilvánítani egyikük sem akar. Sőt, az egyik alkalmazott később, amikor már a gyár szakszervezeti elnökével beszélgettem, felhívott telefonon és a szakszervezeti vezető előtt kérte, hogy ne közöljem azt, amit nekem mondott. Holott, véleményem szerint, semmi olyat nem nyilatkozott, ami miatt később esetleg kellemetlenségei támadhatnának. Minenesetre ez a jelenet is jól tükrözi a párkányi papírgyár falain belül uralkodó állapotokat. A dolgozók véleménye a következő: most már minden mindegy, csak munka és pénz legyen. Az egyik munkás határozottan tudni véli, hogy a gyárban a közeljövőben az alkalmazottak hét százalékának felmondanak. Egyelőre nem lesznek elbocsátások Ezt Ziman György szakszervezeti vezető állítja, aki szintén hallott a 7 százalékos munkaerő-csökkentésről. - Ez csak szóbeszéd. Erről még hivatalosan semmilyen döntés nem született - szögezi le. A Nemzeti Vagyonalap döntését felháborítónak tartja. - Szomorú, hogy a vagyonalap egyáltalán nem veszi figyelembe az alkalmazottak véleményét mondja. - Az itt dolgoztok 79 százaléka megalakította a SIMPAP Részvénytársaságot azzal a szándékkal, hogy a Nemzeti Vagyonalaptól megvásároljuk a gyár részvényeit. Be is adtuk a privatizációs projektet, levelet írtunk Vladimír Mečiar kormányfőnek, a vagyonalapnak és kértük, hogy a részvények a SIMPAP tulajonába kerüljenek. De még csak válaszra sem méltattak! A szakszervezeti elnöktől megtudom, hogy a gyárban az átlagkereset 7499 korona. Az utóbbi évekre jellemző a folyamatos munkaerő-csökkentés. Bár eddig még olyan igazán nagy elbocsátásokra nem került sor. - 1993-ban, amikor egy részleg leégett, sokan kaptak felmondást, de nagy részüket fokozatosan visszavették - magyarázza. Mint mondja, bízik abban, hogy most sem kerül sor nagyarányú munkaerő-leépítésre. A gazdasági eredményekjók A Kontakty című üzemi újság arról számol be, hogy a vállalat a júniusi árutermelési tervet 100,8 százalékra teljesítette. Ugyanakkor arról is tájékoztat, hogy olyan termékek esetén, amelyek iránt kicsi a kereslet, 8,6 százalékos lemaradást könyveltek el. A gyár vezérigazgatója, Juraj Kučera már hét éve áll a vállalat élén és az alkalmazottak véleménye szerint érti a dolgát. Ezt támasztják alá a jó gazdasági eredmények is, bár az idén gondok vannak a megrendelésekkel. Talán ezen segít az a tény, amelyről Oravetz Ferenc, a gyár 04-es üzemének igazgatóhelyettese számol be. - Az idén elnyertük a budapesti Környezetbarát Termék Közhasznú Társaság által kiírt pályázatot a „Környezetbarát csomagolás" védjegy használati jogára. Az erről szóló okmányt július 25-én vettük fel. Ez azt jelenti, hogy ezzel a védjegy használatával megerősödik a helyzetünk a közismerten erős konkurenciaharcban. Magyarországon ugyanis a papíripari termékek forgalmazását környezetvédelmi illetékkel terhelik, s mi az illeték összegét kénytelenek voltunk a termék árába kalkulálni. Most viszont, hogy a védjegy használati joga az illeték 50 százalékos csökkentését teszi lehetővé, a piacon olcsóbban tudjuk kínálni termékeinket - állítja az üzem igazgatóhelyettese. A gyár 04-es részlegében évente 47 ezer tonna hullámpapír-lemezből készült kartont gyártanak, ennek harminc százalékát Magyarországra szállítják. Amint az az Oravetz Ferenc szavaiból kiderül: szilárdan hisznek abban, hogy miután a „Környezetbarát csomagolás" védjegy használati jogát elnyerték, ez a harminc százalék belátható időn belül emelkedni fog. így legyen, mondom búcsúzóul, és örülök annak, hogy a borús kedvű munkások után végre találtam valakit, aki derűlátóan tekint a jövőbe. KAMONCZA MÁRTA EGYTRILLIO MŰVELET MASODPERCENKENT Mesterséges szem 50 év múlva? Három éve Budapesten még csupán az új számítógép elvével ismertethette meg a szakembereket az amerikai Leon 0. Chue professzor és Roska Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia kutatóprofesszora. Azóta viszont az elv, legalábbis részben, az említett kutatók hathatós közreműködése révén megvalósult. Néhány napja ugyanis már az első működő chipet, egy vizuális processzort mutathatott be büszkén Chue professzor. A chip egyedülálló tulajdonsága hihetetlen gyorsasága, hiszen másodpercenként közel egytrillió művelet elvégzésére alkalmas. A lenyűgöző sebességgel fejlődő számítástechnikában ez nagyságrendi előrelépést jelent, hiszen a ma kísérletileg működő digitális mikroprocesszorok ennek a sebességnek „csupán" századrészére képesek, a kereskedelmi forgalomban kaphatók pedig alig az ezredrészére. A chip megalkotásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Roska Tamás professzor. A budapesti ismertetőn Chue profeszor láthatóan elégedetten dicsérte a vizuális mikroprocesszort. A kicsiny, gyors és energiatakarékos chip elsősorban kétdimenziós információk feldolgozására alkalmas, de speciális megoldásokkal térbeli adatokat is értékelhet, illetve színek felismerésére is alkalmassá tehető. A mikroprocesszor felhasználásával többek között hordozható videotelefon készülhet, de olyan robot megalkotása sem kizárt, amely az emberi szemnél jobb felbontóképességgel rendelkezik. A kutatók azonban óva intenek túlzott reményektől. A chip jó ideig nem pótolhatja az emberi látást. A tudomány ma még nem ismeri eléggé a fényérzékelésben részt vevő agyi területek működését, illetve összekapcsolásukat az agy többi részével. Ha mindenképpen jósolni kell, akkor Chue professzor szerint legkorábban fél évszázad múlva várható a mesterséges szemek megjelenése. N.G. Akit senki nem gyászol Kerek harminc éven át voltunk közvetlen szomszédok egy toronyházban. Míg a férj élt, gyakrabban elcsevegtünk. A jó kedélyű, nagyothalló Lajos bácsi mindig feltűnően hangosan beszélt, mintha beszélgető partnere hallana rosszul. Szenvedélyes vadászhoz illő hagyományossággal fölöttébb szerette a gyengéd nemet. Lajos bácsi már régen örök álmát alussza rézburokba zárva az urnaligetben és egykori beszélgetéseink emléke is csak özvegyének nemrég bekövetkezett halála után elevenedett fel bennem. Előbb csak a panelfalon áthallatszó öblös hangjára lettem figyelmes. Azt hittem, állandóan veszekszik. Magázódó házaspár Feleségével magázták egymást. S ha a hitvestársak közötti magázás régebbi felfogás szerint a kölcsönös tisztelet külső megnyilvánulása, akkor szomszédom beszédmodora ezt a feltevést eleve meghazudtolni látszott. Kiabálásnak tűnő „meghitt" csevegéskor is gyakran mordult feleségére ily módon: Kegyed bolond! Es a feleség kedvesen „visszabolondozta" őt. Mintha csak becézgették volna egymást. Csak hosszabb idő után jöttem rá, hogy a gyermektelen házaspár nem veszekszik, nem szidja egymást, csupán - bármilyen hihetetlenül is hangzik - ők ilyen modorban cseverésznek. Mihamar össze is melegedtünk a hangos szomszédokkal. Mert nagyothalló férjéhez idomulva a néni is emeltebb hangon beszélt. Szokásból már nem csak a férjével, hanem a szomszédokkal is. Ők ketten nagyon jól megértették egymást. Gyermektelenségük nem a természet rendellenességéből adódott. Lajos bácsi gyerekről hallani, se akart utódról. Rögeszméje volt, hogy a gyerekek hálátlanok, nem érdemlik meg a szülők gondoskodását. Úgy tűnt, a feleségnek is megfelelt a férj életfilozófiája, aki a világ minden kincséért se hagyta volna terhességgel elcsúfítani nejének nagyszerű alakját egy, szerinte hálátlan gyermekért, nem még hogy Méry Gábor illusztrációs felvétele éjszakákat is virrasszanak mellette. Az igazi ok természetesen más volt: e két ember valójában csak önmagát szerette. A férj szava kettejük kapcsolatában parancsnak számított. Ehhez a magázás csak a külső keretet adta. A feleségnek ez a patriarchális állapot bizonyára megfelelt, hisz Lajos bácsi minden gondot levett a válláról. Ő kezelte a pénzügyeket, ő döntött a háztartás, mindennemű bevásárlás dolgában. Hát lehet-e kényelmesebb élete egy asszonynak? Özvegyen és magányosan A vadászlesen töltött hűvös éjszakák és az azt követő mulatozások az erős fizikumú Lajos bácsi egészségét is kikezdték. A szomszéd néni korán magára maradt. A távoli rokonok is vidéken éltek, bár a férj halálát követően gyakrabban meglátogatták őt. Csupán emberségből vagy némi örökség reményében? Ki tudja? Mindenesetre a néni e látogatásokat nem is titkolt gyanakvással fogadta, így a rokonok lassan elmaradoztak. S lám, milyen az ember. A néni a hálátlan rokonokat elmarasztalta, amiért nem törődnek vele, csak a halálát várják a rájuk maradó vagyonka miatt. De hát rajta nem tesznek túl, mert hatálytalanította korábbi végrendeletét. Közben a házban is akadtak volna, akik gondját viselik. De hát csakhamar őket is gyanúba fogta, hogy gondoskodásuk puszta számításból történik. így a rokonok és a szomszédok is végleg elmaradtak. Csak a szociális nővér járt el hozzá naponta takarítani, bevásárolni, főzni. Ám az egész életében férje gondoskodásához szokott asszony természete egyre elviselhetetlenebbé vált. Idegenektől soha nem kaphatta meg azt, amit a férjétől megkapott. Nagyon szerencsétlennek érezte magát, és ezért környezetét okolta, amely nincs kellő megértéssel iránta. A szociális nővérek is gyakran váltakoztak, mert egyikük se bírta ki vele huzamosabb ideig. A férj halála után, támasz hiányában érezte csak igazán a valakihez tartozás szükségét, ám magatartásávaHassan mindenkit elriasztott maga mellől. Az ő szemében mindenki rossz volt. Az egész világra haragudott, haragjában, keserűségében odáig jutott, hogy már az is némi örömet szerzett számára, ha másoknak rosszat tehetett. A ház előtti parkolón séta közben áthaladva lakáskulcsával végigsértette a kocsikat. A szomszédok felháborodására csak a vállát vonogatta. Közvetlen környezete már nem is a nevén, csak „rossz néniként" emlegette. A találkozást is kerülték vele, mert mindenkinek csak panaszkodott, mintha ő lett volna a világ legszerencsétlenebb embere. S amikor már úgy tűnt, hogy mindenki elhagyta, honnan, honnan nem, megjelent egy jótevő, felajánlotta segítségét és végtelen megértéssel, türelemmel szolgálta a nénit. A szó valódi értelmében. Intézte ügyes-bajos dolgait, naponta kétszer is megjelent, hogy a gyengülő, lassan a látását is elvesztő nénit sétára kísérje a Duna-partra. Vajon ki ez a vasidegekkel megáldott jámbor ember, aki önként vállalt gyámoltjának szeszélyeit is mosolyogva tűrte? Olyannyira, hogy miután a bevásárolt húst a néni a falhoz vágta, ő a legnagyobb alázattal felemelte és újra átnyújtotta neki. S ha a hús ismét a falhoz repült, a jó ember ismét felvette. Egyetlen szó nélkül. Hát ilyen jóságos ember is létezik, aki ott szamaritánuskodik, ahonnan a fizetett gondozók is menekülnek? A kíváncsi szomszédok úgy értesültek, hogy kizárólag vallási elhivatottságból teszi, méghozzá úgyszintén ápolásra szoruló beteg felesége mellett, túlszárnyalva a felebaráti szeretet legékesebb bibliai példáit is. Lankadatlan gondoskodásával elviselhetőbbé tette a néni utolsó hónapjait, mert végigkísérte őt élete végállomásáig. Ismeretlen jótevő Az életében elkényeztetett, nagyobb megpróbáltatásokhoz nem szokott asszony nehezen viselte a betegségével jelentkező fájdalmakat és a vég közeledtének tudatát. Most magának kellett megvívnia utolsó nagy küzdelmét. Egy napon mentő szállította őt kórházba. A műtét után önkéntes gondozója ott is naponta látogatta. Talán kevés férj viselné úgy gondját feleségének, mint ez az idegen ember tette. A nénit a műtét után még hazahozták, de egy éjszaka nagy jajgatásra ébredtem. A panelfalon áthallatszottak a vele virrasztó férfi vigasztaló hangfoszlányai is. Nemsokára megérkezett a mentő. Hűvös nyári hajnal volt, a beteget takaróba burkolva rakták a kocsiba. Az erkélyről akkor láttam őt utoljára. Három napba se telt, megérkezett a halálhíre. Utolsó útjára a szomszédok a „rossz nénit" is elkísérték volna. Ám hűséges gondozója közölte végakaratát, hogy temetésén senki ne legyen, halálhírét se közölje senkivel. Az utolsó utat egyedül akarja megtenni. Ahogy élt, úgy távozott. Nem is sok maradt utána, még szép emlék sem. Gondozója továbbra is törődött az elhagyott lakással, amíg a végrendeletet fel nem nyitották. Egyet s mást elvitt onnan. A szomszédok megértéssel biztatták, vigye, aminek hasznát veheti, nehogy olyan valaki jusson hozzá, aki igazán nem érdemelné meg. Ez a legkevesebb, amit szinte emberfeletti gondoskodásáért elenyésző kárpótlásul kaphatott. Ez így természetes. Ám, ha erre a furcsa történetre gondolok, valami mintha szüntelenül azt súgná, hogy azért mégsincs teljesen önzetlen felebaráti szeretet ezen a világon... Ki tudja, talán igazságtalan vagyok. ZSILKA LÁSZLÓ V