Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-13 / 188. szám, kedd

KULTURA 1996. augusztus 13. HIZSNYAI ZOLTÁN: A STIGMA KRÁTERE „A csupasz arc poétikája" ÚJ SZ

Ó 7 | KÉKEDI LÁSZLÓ. A NÉPMŰVÉSZET IFJÚ MESTERE Kéreg és múlt majd folytatták egy kéregedénnyel. Utána csináltak nádsípot, hogy megismerjék az egyszerű hangszerek világát is. Annak idején ő maga szinte már szobrászi igénnyel nyúlt a fához, hiszen egy tatár fejet faragott ki. Aztán a mostani kéregedényeitől még merőben különböző szobrokat, játszótéri játékokat készített. Lakóhelyében, Kisgyőrben is áll több alkotása, de hívják sokfelé Magyarországon. Négy-öt éve kezdte el a kéregtárgyak készítését, ami szinte egy elfeledett mesterség újjáélesztését jelentette a számára. Finnországtól Franciaországon át, Erdélyig sok helyen csináltak fakéregből használati tárgyakat. Nemcsak a háncsfonatok, hanem a különböző vastagságú fatörzsekről lefordított kérgek edénnyé alakítása is széleskörű volt. Nemcsak alkalmi jelleggel az erdőn készültek ilyenek, ha gombát, málnát, epret szedtek, hanem otthoni használatra is. Lisztet, fűszereket, hüvelyeseket tároltak benne, de Erdélyben túrócsöpögtetésre is használták, (dusza) Kékedi László Valamikor a hetvenes években A magyar népművészet című, szinte a teljességre törekvő kötetben láttam először azokhoz hasonló kéregedényeket, mint amilyeneket Kékedi László kisgyőri (Magyarország, Borsod-Abaúj-Zemplén megye) népművész készít. A népművészetet és a népi mesterségeket megismertető gímesi táborban egy tucatnyi gyereket igyekezett bevezetni a kéregedények készítésének az alapjaiba. Tette ezt azzal a tudattal, hogy a kézügyességgel együtt a magyarság ősi eszközei készítésének a titkaiba is bevezeti őket. Mint általában a népi fafaragók, Kékedi László is a kezdetekkor, alig tizennégy évesen játékkészítéssel kezdte. Az okoz örömet a gyereknek, annak a funkcionalitása sejteti meg a népművészet kettősségének lényegét, amit mégiscsak a célszerűség, a használati érték határoz meg. Ugyanakkor elmaradhatatlan kísérője a díszítés, a készítő mesterember lelkivilága. Elsőnek a táborban egy diópörgettyűt készítettek, ami közben már a gyerekek a kezükbe vették a kést, Egy kéregedény, ami a gímesi táborban született meg a népművészet ifjú mesterének keze között. (Somogyi Tibor felvételei) KIÁLLÍTÁSI KALAUZ Felvételünkön Koloman Sokol 1930-ból származó fametszete, Az elítélt asszony látható, amely a Huszadik századi Apokalipszis című tárlaton szerepel. A kassai Jakoby Gyula Galéria a névadó, Jakoby Gyula életművét felvonultató állandó bemutatóján kívül augusztusban is több időszakos kiállítással várja a látogatókat. A szlovák avantgarde kelet-szlovákiai képviselőinek alkotásaiból válogatott A XX. századi apokalipszis című tárlat rendezője. Az anyagot előbb a prágai közönség láthatta, a cseh fővárosból került haza, Kassára. A Jakoby Galéria a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola növendékeinek munkáit bemutató tárlatával a legfiatalabb nemzedéknek adott teret, illetve nyújtott lehetőséget a bemutatkozásra. Andrej Dobo š a kelet-szlovákiai régió festője. Földművesek életébe bekukkantó zsánerképeiből, portréiból és tájképeiből állított össze bemutatót a galéria munkatársa. Kassához kötődik Nadá Ždiňáková művészete is, hiszen a város festője. Az ő életművére visszatekintő kiállítást is ebben a hónapban nyitotta meg a galéria. Aki pedig vásárolni akar, az a Rembrandt Szalonban válogathat Vojtech Borecký munkáiból. Ebben a hónapban is működik a Galéria Filmklub. A műsorára tűzött művészfilmek között szerepel például a Carmina Burana című csehszlovák-francia együttműködéssel készült mozgóképes alkotás. (t-sl) KIÁLLÍTÁS A BECSI TORTENELMI MUZEUMBAN Millennium osztrák módra Hizsnyai Zoltán új verskötetének címe - A stigma krátere - rejtjelezett metaforája sok mindent eszünkbe juttathat.' Ha maszkok viselését nem is, de egyfajta sokarcúságot mindénképp feltételez. Fiatal poétánk címadóvá emelt versében a költészet sokjelentésű rétegeit kívánja megcélozni mint írja - „Ezeregy félelem. Senki. Majd valaki, / ki rozoga hitem bástyáját öleli. / Átbújunk a ködön, két kőkemény vagány, •/ árnyék lobog rólunk, mint szőrös kacagány." Az imént idézett sorok (a verscímmel együtt) elemi erővel aktivizálják képzeletünket és meghökkentően újszerű kérdések sokasága fogalmazódik meg bennünk. De vajon kicsoda ez a Hizsnyai - aki hisz a költői késztetés öntörvényűségében és a poézis erőfeszítéseinek önzetlenebbé válásában? Hizsnyai Zoltán 1959-ben született Rimaszécsen. A kassai gépipariban érettségizett, majd színész lett. De volt vasgyári munkás, fényképész és raktáros is. 1980 óta publikál rendszeresen. Alapító tagja és egyik szellemi vezére volt az érsekújvári Iródia-csoportnak (1983-1986). Verseivel szerepelt á Próbaút (1986), a Tűzpalota (1990), a Szélén az országútnak (1990) és az Iródia (1994) című antológiákban. 1987-ben Rondó, a bársonyos forradalom. évében (1989) pedig Te látás címmel adták ki verseit. Mindkét kötetét - ha szűkszavúan is, de - könyvtipográfiai szempontból is remeklésnek számító kötete követte. A stigma krátere (1994) borítóján id. Jan Brueghel (1568-1625) Noé bárkája című festményével, a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó jóvoltából néz(het) szembe az olvasóval. E kötet, négy ciklusba sorolt 44 versének közel háromezer sorából egy XX. századvégi magyar költő (garabonciás), szerkesztő (irodalomszervező), esszéíró (a Fábry-revizió szülőatyja és Tsúszókutató), műfordító (akit szlovákra fordítanak) és a megrögzött (javíthatatlan, de mindig megújulásra képes) „fenegyerek" szól hozzánk, š invitál Noé bárkájára. A Film Színház Muzsika legenda. Izgalmas történetek a kulisszák mögül, előadásokhoz kedvet csináló riportok, gördülékenyen megírt kritikák. Megalakulása óta azt sugallta a lap, hogy a film, a színház, a kultúra mindekié, bárki csipegethet belőle szellemi táplálékot magának, felkészültsége, érdeklődése szerint. Fontos lehet a kultúra, fontos egy kulturális lap, cikkei beszédtémává válhatnak, utcasarkon, irodákban, kozmetikusnál, színházi öltözőkben. Lassan hat éve is annak, hogy megszűnt a Film Színház Muzsika. Senki nem hitte, hogy ez megtörténhet. Ám hozzá kellett szoknunk, hogy nem számítanak a tradíciók, nem nagyon számít a kultúra sem. Tollvonással lehet elintézni jelentős orgánumokat, rövid idő alatt létbizonytalanságba taszítani és megszüntetni kultúrális intézményeket, nem véletlen, hogy a Film Színház Muzsika is a laptemetőben végezte. Nosztalgiáztak miatta sokan. Megszűnése pillanatában a volt szerkesztőség néhány tagja megalapította a Film-Színház Alapítványt a Film Színház Muzsika feltámasztásáért. Déryné-díjat hoztak létre színészeknek, átadásakor élesztgették a tüzet. El-elhíresztelték, hogy sikerült valamit elérniük, talán nemsokára újraindul a Film Színház Muzsika. Két éwel ezelőtt kinyomtak egy próbaszámot. Tovább nem jutottak, a lapot kiadó üzletasszony visszalépett. Tán a próbasžám csapnivaló tördelése riasztotta vissza tán anyagilag „Térben és időben egyaránt messzire látni." - vallja és állítja költőnk, mindezt most abban az időszakban, „(...) amikor az irodalom - de különösen a költészet kikerült végre a reflektorfényből, s a líra morális tartományainak mítosza megkopott." Hizsnyai Zoltán, eme új felismerések birtokbavételével búcsút int régi jó tanítómestereinek, fittyet hány az izmusokra és fityiszt mutat a modernkedőknek. Költőnk, Noé képzeletbeli bárkáján behajózta a weöresi, fuillevici, celani és tőzséri örökséget, s a kereső és kutató poéta elszántságával kievezett „Az inspiráció vadázsmezői"-nek határtalanul sok lehetőséget és megszámlálhatatlanul temérdek variánst magában rejtegető végtelenjébe. Legutóbbi jelentése szerint, most A stigma kráteré-nél horgonyzott leMostani, új kötetének első ciklusa a Früstök a füstben - s annak tíz verse - még felvillant néhány halványabb képet költőnk korábbi arcaiból. Gyerekkor, emlékezések, pillanatképek és visszatekintések követik sorjában egymást, hogy az Ugyanitt című kis opuszában rákérdezhessen: „Ugyan itt vagy-e, vagy csupán emléked / - az mivé. leszel, mint mindannyiunk - / köszön előre mindmegannyi unt / létező közül?... Az ember elképed,". A második fejezet címe: Kiegészítések a szürrealizmus kivonatos szótárához. Huszonhárom verse alfabetikus rendben követi egymást: filozófiai ihletésű reflexiók bámulatos biztonsággal megírt versbefoglalása ez. Egyszerre van itt jelen a tárgyak légneműsítése („a szellem szerkezete") és az elvont tárgyiasítása (az „elvont tárgyiasság"). Poétánk kötetének harmadik könyve a Danse macabra, az Ite missa est! című sodró erejű verssel indul, amelyben legnagyobb és mindenkor vállalható példaképének, Weöres Sándornak állít emléket „a röpke maradandóságban". Annak a költőnek, ,Aki már külső életében megtanult befelé/ születni", s mint Hizsnyai írja -: „Egy csendes percet álljunk meg nem látta beválni számításit, talán maga sem gondolta végig, mit akar, mindenesetre a lap kiadási joga nála maradt. Amikor januárban egy újabb szerkesztőgárdával, Soltész Rezső kiadásában megjelent a Film Színház Muzsika - bár csak a havilapként -, azért került a közismert cím mellé kis betűkkel a Televízió szócska, mert így már új lapnak számított, nem érintette az üzletasszonynál lévő jogot. Az első számot fél nap alatt elkapkodták. Az utóbbiakból sok maradt a standokon. Valószínűleg nem sikerült eltalálni a lap hangját, keveseket érdeklő témákról voltak benne hosszas, száraz elemzések, amelyeknek hangvétele élesen elütött a hogyan játszadozik a híres színész a kaszinóban típusú könnyedségektől. Persze hogy sokszínű kell legyen a lap, de valamilyen stílust, a színvonal bizonyos egységességét, az olvasmányosság bizonyos szintjét képviselnie kell. Nyilván hiba volt az is, hogy alig reklámozták a lapot. És nyilván az olvasói, moziba, színházba járási szokások is változtak. A Jálics Kinga vezette szerkesztőség és a kiadó, Soltész Rezső között éles feszültség keletkezett. Mindkét fél úgy érezte, hogy nem lát a másik kártyáiba. A szerkesztőség nem enged beleszólni a lap koncepciójába, Soltész nem mondja el, mennyi pénze van a lapra, mennyi idő múlva kell nyereségessé válnia, mennyit kockáztathatnak. A szerződések nem tartalmazták azt sem, kinek mennyit fizet ez szóbeli megállapodás tárgya volt. Amikor bajba érette, / lelke húrja ne fogjon semmi neszt.../

S most menjetek már!... Ite, missa est! E ciklus további hét verse (Verslélektan, A halál szabásmintája, Iszákosok fohásza, Profán zsoltár, Alkonyi metamorfózis, Danse macabre és a Megtérés a reményhez címmel) - a költő meghatározása szerint olyan hosszúversek, próza-és szabadversek, melyekben „nem valamiről, hanem valamit beszél". Ez a legkényesebb kritikai igényeket »is« kielégítő, egyenletes színvonalú verscsokor a címadó verssel zárul (A stigma krátere, 98. o.), amelyben ismét visszatér a korábbi Hizsnyai-versek gyakori „farmotívuma: „Falak. Kívül falak. / Belül falak. Falak. / Keresztül-kas ul járja / őket egy árny-alak." A kötetzáró (negyedik), egyetlen hosszú versfolyamból álló ciklus, Hemicrania (szvit férfihangra) címmel és (alcímmel) egy olyan modern kompozíció - a létről és nemlétről többhangon megszólaló „anti-eposz", amely már költőnk újabb és „szebbik" arcait mutatja. Ebben a - most már - tipikusan hizsnyais versszvitben „Monoton morgássá meszesednek a zajok; súlyos / pihén-puha pörölyével a csönd átszakítja a/ képzelet falait. / Mögötte az amorf szögletes morfiuma / gomolyog vak párák áttetsző sóhajaként. / Lomha bodrain átvigyorog/

s testes sejtjeit széthúzza vörös körmeivel a Semmi.„ Nem kis teljesítmény hogy Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című kinyilatkoztatásszerű regényéből vett vendégszövegek tökéletesen beépültek a Hizsnyai-műbe. Nem kiegészítve, megtámogatva, vagy felerősítve egymást, hanem újra megtalálva és továbbgomolyítva a világversfonalát. Összegzésül elmondhatjuk, hogy Hizsnyai Zoltán az utóbbi évek egyik legjobb magyar verseskötetét komponálta meg, és tette le közös asztalunkra. Mert ő mára már tudja, érzi és érti, hogy „Az ihletettség lassacskán újból a korszerűség fokmérőjévé válik, a korszerűség fogalma pedig minőségjelzőjévé válik, a korszerűség fe galma pedig minőségjelzővé ne mesúl". Hizsnyai tehát egy korszerűi!) költő, akiről már most elmondható, hogy „Voltam valaki köztetek"... és Madách-díjas. VÖRÖS PÉTER került a lap, a szerkesztőség elmondása szerint Soltész azt indítványozta, hogy hozzanak ők is anyagi áldozatot, szóba került, hogy dolgozzanak ingyen, majd az is, hogy egyharmad honoráriumért. Erre a szerkesztők fellázadtak, úgy érezték, Soltész szabadulni akar tőlük. Soltész szerint viszont ő törekedett a további együttműködésre, a szerkesztők kárt okoztak neki azzal, hogy faképnél hagyták, visszavonták a lap kiadói jogát. Különben is nem kívánta, hogy ingyen dolgozzanak, csak szerényebb honoráriumért, kéthavi járandóságukat az okozott kár miatt nem fizette ki. Mivel a Film-Színház Alapítvány megvonta tőle a kiadói jogot, Soltész a minisztériumhoz fordult, ahol elutasították. Ezért bejegyeztetett egy új lapot, Film Színház Muzsika Kultúra címmel és hasonló külsővel, más újságírói gárdával, némileg megkésve kirukkolt egy júliusi számmal. A két fél azóta nincs beszélő viszonyban. A szerkesztőség sajtótájékoztatót tart majd a történtekről. Erre „elfelejtették" meghívni Soltészt, igaz, ő sem kötötte az orrukra, hogy új lappal jelenik meg a piacon. Szép történet. Perpatvarok, hiányzó és megszegett szerződések, megcsalások és megcsalatások, összeveszések, különféleképpen elmesélt események, örök harag, botrányok. Amelyek fontosabbá váltak, mint a film a színház, a muzsika; mint maga a művészet. Kívánjuk, hogy megéljünk olyan időszakokat, amikor megint egy jól szerkesztett kulturális hetilap lesz beszédtéma utcasarkon, közértben egyaránt. Lehet ez akár a Film Színház Muzsika valamelyik variációja is. BÓTA GÁBOR Sok százéves együttélés ide vagy oda, elég egy-egy nagyobb évforduló, amely komolyabb ünnepség megrendezésére ad módot, hogy kiderüljön: a két nép egészen hasonló alkalmakat is a legkülönbözőbb módon tud megünnepelni. Ez persze nem jelenti, hogy az emlékezés egyik módját helyesnek, a másikat helytelennek érezné az ember. Az országok eltérő anyagi helyzetéből következően más nagyságrendű összegek állnak a szervezők rendelkezésére. Míg a magyar millecentenáriumra inkább a befelé fordulás, a visszafogottság a jellemző, az osztrákok mértéktartó, mégis gazdag, változatos eseménysorozattal emlékeznek rá, hogy egy oklevélben ezer évvel ezelőtt írták le az ország nevét: Ostarrichi. A rendezvénysorozat egyik legjelesebb eseménye, a bécsi Történelmi Múzeumban rendezett A Duna, 1000 év Ausztria - utazás című kiállítás arra (is) figyelmeztet, hogy az ünnepi alkalommal se álljunk meg a népeket, országokat, kultúrákat elválasztó határvonalaknál. A rendezők az osztrák történelmet, társadalmat európai összefüggéseivel együtt mutatják be. Mi lenne alkalmasabb módja ennek, mint a Duna 2888 kilométeres folyását követni? A középkori Benedek-rendi apátság, a Schottenstift önmagában is izgalmas élményt kínáló pincesorában megelevenedik a folyó állatvilága, festmények, szobrok, iparművészeti remekek idézik meg a jeles történelmi személyeket, eseményeket. A mindennapi élet tárgyai és az osztrák művészet legnagyobbjainak alkotásai, a dunai borkultúra emlékeinek együttese és Ausztria mítosza kerül egymás mellé, fonódik egymásba, ahogyan az ezer év történelme alatt eltéphetetlenül erős szövedéket képeztek a valóságban is. A tárlat anyaga a Feketeerdőtől indulva a Fekete-tengerig haladva villantja fel a Duna menti népek múltjának és jelenének eseményeit. Halljuk József Attila A Dunánál című versének sorait, látjuk a műholdas felvételt, amely Budapestet ábrázolja, olyan élességgel, hogy néhány százméteres pontossággal saját lakóhelyünket is bejelölhetnénk rajta. P. SZABÓ ERNŐ Film, színház és?