Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-09 / 158. szám, kedd

1996. július 163 1. V EL EMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó I 5 ] SHAKESPEARE ES ESZENYI ENIKŐ AHOGY TETSZIK-JE A SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZBAN Játék a szabadságról Városi perifériák és falusi utcák lámpaosz­lopai alatt fóliasátrak állnak a színpadon. Két műanyag .vizeshordó, egy kéziperme­tező, talicska és szerszámok. Tárgyai a ki­semmizett Orlandónak, akiből Milan Mi­kulčík f.h. egészen helyre kis kertészt formál, akinek kiszolgáltatottságánál csak kemény elszántsága nagyobb az iránt, hogy változ­tasson sorsán. Gumicsizmája és rongyos kertésznadrágja akkor változik groteszk jel­mezzé, amikor az őt kisemmiző Oliver (Jozef Vajda) provokációjának engedve kiáll párvia­dalra a hatalmat bitorľó Frederick herceg (,Marián Labuda) birkózójával szemben. Ad­digra azonban már nyilvánválóvá válik, hogy ez az udvar, az ott élő emberek nevetsége­sen tragikus léte súlyosabb állapotú, mint ami a Bartha Andrea tervezte harsány színű, eklektikus formavilágú jelmezeket viselő, te­niszcipős udvaroncok viselkedéséből kitet­szik. Frederick hatalombitorlása eltorzította a környezetében élők lelkét, s maga a pank­rációként - tehát az akrobatikus elemekkel tarkított birkózás imitált erőszkosságával ­megjelenő párviadal eleve a testi erővel szemben a lélek erejével harcoló Orlando győzelmét sejteti. Ennek a látványstruktúrának a metafori­kussága igencsak felerősödik Célia (Danica Jurčová f.h.), a hatalmat bitorló herceg lányá­nak és Rosalinda, a száműzött herceg lányá­nak görkorcsolyázó jelenetében. Nyári sport­eszközzel a lábukon a műjégpályák hűtőtor­nyainak is beillő építmények előtt hancúroz­nak a lányok, igencsak téli formákat mutató ruhákban. A lelkük fázik ebben a világban. Aki még akkor sem vette észre Eszenyi Enikő metaforáját a Bartha Andrea tervezte jelmezek és Kentaur díszletei által elénk állí­tott, zavart értékrendű világunkkal rokon képiségben, akkor feltehetőleg más előadást nézett. Tehette, mert vannak en­nek az Eszenyi-féle Shakespeare-értelme­zésnek olyan rétegei is, amelyek más felé te­relik el az arra hajlamos néző figyelmét. Annyi azonban nyilvánvaló lehet mindenki számára, hogy az első rész groteszk látvány­világa a maga nevetségességében is tragi­kus társadalmi állapotokról beszél. A színlelt lojalitás, amiről a száműzetésbe készülőnek Le Beau udvaronc (Juraj Slezáček) úgy szól, mint amit majd egyszer talán ő is levethet magáról nevetségesen ordenáré ruhájával együtt. De addig is maradnak a nevetséges és harsány színű jelmezek meg a teniszcipő, amivel szánalmas, de ' szükséges zavart keltő egyenlőségjelet tett a rendező az ud­varban élők és a mai emberek közé. A hercegi udvarból elüldözött Orlando és a sorsában ugyancsak erre kárhoztatott, de szerelme után is epekedő Rosalinda szerelmi bújócskája az Eszenyi-féle értelmezésben másról is szól, mint a sors kikényszerítette tré­fáról. A szerelmes játszadozás közben mind­egyre fel-felsejlik a cselekvéseket megelőző döntések szabadságának tudatos vállalása. Diana Mórová Rosalindája férfit mímelve is hódító nő maradt, s ettől tetszik annyira virtu­óznak a játéka. Mellettük a többi szerelmes évődése is hozzáad néhány árnyalatot ehhez a sejtelmes álruhás játékhoz, amelyből Móro­vá az előadás epilógusában felszabadult ter­mészetességgel átlép a mai néző világába, s megtisztelve arccsókjától, akár a „magán" jelzőt is odaírhatnám a világ elé. Eszenyi Enikő rendezésének meggyőző összetettségét a szerelem változataiban és változatosságában az érzelem természeté­vel annyira összefüggő szabadságérzés csak fokozza. Ennek máslényegű megjelenési he­lye magában a száműzöttek ardennes-i erdőbeli élete, amelynek világát a száműzött Herceget is játszó Marián Labuda játékának színészi telítettsége dúsította fel szabad­lelkűséggel. A rendkívül látványos, s ebből adódóan már-már idillikusnak tetsző Kenta­ur-díszlet barlangjában mégiscsak felfedez­hető volt a két autóajtó közé szorított ágy, ahol nemcsak Próbakő, a bolond ( Richard Stanke) és a parasztlány ( Helena Krajčiová f.h) tartott pásztorórát, hanem a nézőtér nagy meglepetésére az ardennes-i száműzöttek két férfiúja is. Persze, ízlés dol­ga, hogy az effajta rendezői extravaganciá­kat ki hogyan fogadja, de ebben a színpadi változatban dramaturgiai funkciója is van a dolognak, mert az álruhás férfi-Rozalinda, te­hát Ganymedes és Orlando szerelemről le­szoktató „férficsókos" jelenetét ez akár el­lensúlyozhatja is némi toleranciával. Ennek a változatosságnak a különösségét fokozta a Sylviust játszó Vladimír Obšil és a szerel­meként megjelenő Phoebe, Ingrid Timková megformálásában, akik közül az utóbbi le­ányként beleszeret a Ganymedesként fe­szítő „Rozalindába". A szerelem bolondossá­gát jelzi, hogy kétmondatos szerepében kivá­ló Kassai Csongor f.h. Vilmosa semmivel sem bolondabb, mint a tőle az eléggé csúf­nak látszó Ancsát elcsábító Kaszakő, az ud­vari bolond, akiről ilyetén csak a vaksága nem derül ki. Nemcsak Shakespeare meséje, hanem az Eszenyi groteszk szemléletén is átsütő érzel­mi sokszínűség és a látvány elemi pontossá­ga is magával ragadja a nézőt. Mindaz, ami a bitorolt hercegi udvar látványának ellentéte­ként az ardennes-i erdő világában megjele­nik, a látható világból átkerült a láthatatlan, érzelmi világba. Ennek legeklatánsabb bizo­nyítéka a Stano Dančiak megformálta Jacqu­es, aki száműzetésben is száműzi magát mentalitásával és gondolkodásmódjával. A legtöbbet idézett Shakespeare-monológot az élet nagy színházáról, s a benne játszó nőkről és férfiakról, a szokványos ér­zelgősség, a közhelyes filozófikusság, a túlfűtött drámaiság vagy a lemondó szkep­szis helyett a manapság oly ritka öniróniával átitatva mondta el. Shakespeare Ahogy tetszik-jének Eszenyi Enikő rendezte előadása a szabadság öniró­niájának fontosságát fogalmazta meg. Nél­küle lehetetlenség szabadon élni, mert óha­tatlanul az ardennes-i erdő idilljét hazudjuk magunk köré. Márpedig akkor Jacques le­mondó szkepszise lesz eluralkodó eszme- és lelkiállapota a mai értelmiségnek. Nem be­szélve a szerelemről, amelynek akár az a szájszag is lehet a megrontója, amiről a már férfigúnyájából kibújt Rozalinda a híres epiló­gusban a nézőkhöz, azok közül is elsősorban a férfiakhoz fordulva szól. DUSZA ISTVÁN RECENZIO NAGY JÓZSEF KIALLITASA DUNASZERDAHELYEN Örömök útján Csoda, állították azok, akik eljöttek Nagy József szüle­tésnapi kiállítására Dunaszerdahelyen a Kortárs Magyar Galériába. Csoda, hogy egy hetvenéves művész jubileumi bemutatkozásán csupa új alkotással lepi meg a közönsé­gét. Mondták ezt pályatársak - fiatalok és idősek -, mondta a művészettörténész, Kubiőko Kucsera Klára, aki a kiállítást rendezte és megnyitotta. Csoda, tényleg az! Hogy hetvenéves művész rövid időegymásutánban két kiállítással is jelentkezik. Igaz, az előző, az április végén, május elején Pozsonypüspökiben tartott bemutató inkább visszatekintő volt: a bejárt utak­ról adott képet. Arról, milyen sokrétű alkotó is Nagy Jó­zsef. Tankönyvek, meséskönyvek, katekizmusok, ima­könyvek, újságok őrzik rajzait, illusztrációit Templom­belsőkettervezett, oltárképeket festett. És e pozsonypüs­pöki kiállításán nyilvánosság elé tárt szőnyegterveivel és megszőtt faliszőnyegeivel azt is megmutatta, hogy nem­csak a ceruzával, hanem a fonallal, a színekkel is értő művészként bánik. Hívok mindenkit csodálni a csodát. Amely végül is nem más, mint a jóság, szeretet és alázat, ami Nagy József em­beri magatartásából és művészetéből árad. Itt Dunaszer­dahelyen a hittel és fegyelemmel megrajzolt két új soroza­tából, az Öröm útjából és az Angyalokból. Erőt lehet belőlük meríteni, hogy mindenféle sértettségünket félreté­ve, tudjunk jók lenni, szeretni és hátrahagyni valamit. Be­mutatott anyagával ezt is üzeni Nagy József. S talán nincs is más, nincs is több, ami e gyűlölködő világunkban re­ményt adhat. Ezért aztán itt és most nagyobb szükségünk van ezekre a csodákra, mint bármikor. Arra a csodára, ami ott van mindegyikünkben. Ezért is kellene felmutatni: sze­retetbenjóságban és tehetségben, ahogy Nagy József tet­Drapériás angyal az Angyalok sorozatból te. És akkor bejárhatjuk akár a az Öröm útját is, nemcsak a szenvedését. Nem mindennapi dolog, hogy a művészet­történész, Kubičko Kucsera Klára, aki jól ismeri, hiszen vé­gigkísérte a művész pályáját, azt írhatja a hetvenedik szü­letésnapra kiadott katalógus előszavában: „Az elmúlt években készült játékos, szakmailag nagy tökélyű ceruza­rajzai és a 72 angyal sorozata azt jelzik, hogy Nagy József emberi és szakmai útja felfelé halad." Ha úgy tetszik, az Öröm útján. TALLÓSI BÉLA Elhunyt Barsi Imre Barsi Imre, a szlováki­ai magyar újságírás do­yenje 1910. szeptember 21-én született Garam­lökön, de az ifjúságát, gyermekkorát Léván él­te. Az érettségi után ke­reskedelmi, hivatalnoki pályán indult. Az írói, új­ságírói munkássága a második világégés után bontakozott ki. Kezdetben az Új Szónál dolgozott, majd a Fáklya főszerkesztője lett. Pályája a Hétnél foly­tatódott - főszerkesztői tisztségben is -, cikkei és különösen képzőművészeti, művészettörté­neti tanulmányai megjelentek más lapokban is. Három könyvet írt: Barangolás a holnap or­szágában - 1960, Tegnap és holnap között ­1964, és az Emberek, akikkel talákoztam címűt, amely 1972-ben jelent meg. Barsi Imre a hatvannyolcas események után Prágába költözött, ahonnan állandóan küldte tudósításait az Új Szónak, de hosszabb léleg­zetű írásai, riportjai a Vasárnapban is megjelen­tek. Az igazság viszont az, hogy fokozatosan a magyar újságírás perifériájára került, egyre ke­vesebbet publikált és visszavonultan, magányo­san töltötte napjait... Az utolsó hónapokat szanatóriumban, orvosi felügyelet alatt töltötte. Barátai néha-néha fel­keresték, és ezeknek a látogatásoknak nagyon örült. Barsi Imre - akinek neve egykoron ott sze­repelt a szlovákiai magyar lapok oldalain -, 1996 júniusának végén hunyt el. Rendkívül bí­zott az emberekben, és hitt abban, hogy min­den emberben legalább egy szikrányi megtalál­ható a reneszánsz universalisból. Prágában pj­hennek hamvai. M. Á. FELHÍVÁS OZSVALD ARPAD: EMLEKEK UTJÁN Literatúránk gyöngyszemei... Örömmel üdvözölhetjük, ha egy hazai kiadó jelentet meg ma­gyar irodalomtörténetet, hiszen ez rendkívüli segítség szellemi ér­tékeink (újra)megismertetése te­rén. Révész Bertalan igen találó­an írja egy helyütt, hogy „Az iroda­lomtörténet tanúsága szerint egy korszak irodalmának a jellegét a maga esztétikai, műfaji, poétikai sokrétűségében nemcsak a zse­niális alkotók adják vissza. (...) - A konkrét történelmi korhoz és tér­hez sokkal inkább a derékhad, a másodvonalbeli írók tapadnak! ők tükrözik részleteiben is hűen az adott történelmi valóságot, ők prezentálják maradéktalanul egy­egy korstílus jellegzetességeit, következésképpen: életművük méltán tarthat igényt a művelt utókor érdeklődésére." Az imént elmondottak szelle­mében jelenhetett meg a pozso­nyi Microgramma Kiadó gondozá­sában-(1995) a közismert szlová­kiai magyar költő és író, Ozsvald Árpád: Emlékek útján című köny­ve. A 118 oldalas, fejezetcímek nélküli, ízléses kiállítású Ozsvald­mű, pontosan negyven (40) hosszabb-rövidebb írást tartal­maz. Könyvünk műfaji meghatá­rozása nem könnyű feladat. Sza­bálytalan irodalomtörténeti?), kis­monográfia-antológia(?), játékos irodalmi olvasókönyv(?), könyvé­szeti barangolőf?), szépliteratúrai kuriózum-gyűjtemény(?) vagy ne­tán kis irodalom- és sajtótörténeti kézikönyv(?). De kár minden igye­kezetért, mert ennek a könyvnek a műneme-tartalma definiálhatat­lan, de azért körvonalazható! s a szerző mondanivalója önmagáért beszél. Ozsvald Árpád A könyvek varázsa c. írásában (71. old.) a kö­vetkezőket veti papírra: „Amióta csak az eszemet tudom, mindig szerettem a könyveket. (...) Az én szándékom, álmom az volt - (...) ­hogy a régi magyar és világiroda­lomból összegyűjtsem mindazt, ami jelentőségénél, eredetiségé­nél fogva hozzájárult kulturális életünk gazdagításához. (...) A könyv az igazi, megszállott gyűjtő számára nem divatcikk, nem üz­let, nem katalógusszám, hanem élő valóság, lelkének a tartozéka." Mindebből következik, hogy nem lenne helyénvaló e kötettől új kutatási eredményeket számon kérni, de az- viszont igaz; egy ilyen jellegű kötet a legalkalmasabb fó­rum, hogy a megszállott és ta­pasztalt bibliofil egy-egy régi íróról, könyvről, vagy akár sajtóter­mékről közreadja a potenciális ol­vasó szemét, figyelmét és ér­deklődési körét el- és megkerülő érdekességeket (élőbeszédeket, bejegyzéseket, dátumokat, kézira­tos munkákat, verstöredékeket, stb.). Ozsvald Árpád tehát ezzel az új könyvével a régi és régebbi ma­gyar literatúra (könyvészet és saj­tó) színes kistükrét adja a kezünk­be. A néhány flekk terjedelmű dol­gozatok lexikális tömörséggel fog­lalják össze a legfontosabb tudni­valókat, majd közérthető, olvas­mányos stílusban rögzítik a szerző könyvritkaságokban felfedezett „originális leleteit". Ozsvald egy végeláthatatlan fo­nalra fűzi fel a magyar irodalom „aranyrögöcskéit", amelyek az ol­vasó számára megérinthetetle­nek, de eme könyv-tükör lapjairól nagyon is leolvashatók. Megjelennek előttünk a „kö­zépkori hivatásos énekmondók", továbbá Tinódi, Szkhárosi, Bor­nemissza, Balassi, Szenczi Mol­nár, Rimay János, Petrőczy Kata Szidónia, Gyöngyösi István, Gva­dányi, Amadé László, Faludi Fe­renc, Baráti Szabó Dávid, Ka­zinczy, Csokonai, Madách, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Krúdy, József Attila, Vámbéry és a vágsellyei születésű parasztíró, Sellyei Jó­zsef. Majd elérkezvén a szerző önvallomásos írásához, A köny­vek varázsa címűhöz: a további ti­zenhat (16) mikrotanulmány igen szerencsés besorolása valódi csemegét nyújt az olvasónak. Az egymást sűrűn követő írásokban („A magyar hírmondó", „Mi volt a kalendáriumban", „Szóholmi, A „Legszebb magyar népviselet 1996" vábbá az 1. ás a 4. kategória győztesei 6 napos magyaror­szági üdülést, a 3. helyezettek és az utóbbi két csoport tagjai 2 napos budapesti kirándu­lást nyernek. Minden kategória győztese elnyeri a „Legszebb magyar népviselet 1996" kitüntető cí­met és a serleget. (A verseny valamennyi résztvevőjéről vi­deofelvétel és fotó készül.) Az előzsűrizést 12 tagú szakmai bizottság végzi. A döntőn másik, de ugyancsak 12 tagú zsűri ítéli oda a díja­kat. A versenyen való részvétel költségeit mindenki saját ma­ga fedezi. Nevezni írásban vagy faxon: névvel, pontos címmel, rövid leírással lehet a következő cí­men: JÁKÓ VERA ALAPÍTVÁNY, 1300 Budapest, Pf. 14. Nevezési határidő: 1996. július 20. Minden jelentkező visszaigazolást kap. (A hatá­ron túlról érkezők részére szál­lást és étkezést az alapítvány biztosít.) Részletesebb felvilágosítás telefonon: (1) 269-7482, vagy a teljes kiírást a fenti címre küldött válaszborítékban a rendezőség megküldi. zonnyal "a szöveg magja - a szerző - olvasási tapasztalataiból alakult ki, ez késztet(het)te arra, hogy a hagyományos módsze­rektől eltérő, egyszemélyes kis irodalomtörénetet írjon mindazok számára, akik a magyar irodalom jelentéktelenebb? rezdüléseire is képesek és alkalmasak ráhango­lódni! (Zárójelben jegyzem meg: csak sajnálni lehet, hogy szerzőnk nem vette fel kötetébe, a tájainkon, Kamocsán született ifjúsági író és költő, Lukács Pál ­1803-1873 - nyelvújítási kísérle­teiről írt pompás kis dolgozatát.) De Ozsvald Árpád: Emlékek út­jain c. könyvétől, - egy kis kedv­csinálóval a leendő könyvgyűjtőknek és az olvasók­nak - búcsúzzunk az őáltala idé­zett (74. old.), bölcs Kosztolányi­sorokkal: „A könyv, mely által megismerjük elődeinket, hírt ka­punk a múltból s nélküle szellemi sehonnaik volnánk, bitang jött­mentek, akikre nézve nem is lé­teznék az, amit előttünk járó test­véreink tapasztalatak és láttak. A könyv, melynek segítségével utódjainkkal érintkezünk és üze­nünk a jövendőnek." (Microgramm Kiadó, 1995) VÖRÖS PÉTER A Jákó Vera Alapítvány ver­senyt hirdet a fenti cím elnye­résére az alábbi kategóriák­ban: 1. Gyermek (leány vagy fiú) 2. Felnőtt (nő vagy férfi 16 éves kortól) 3. Menyasszony és vőlegény 4. Idősek (nő vagy férfi) Az első magyarországi nép­viseleti bemutatót Jákó Vera műsorával rendezték 1985. augusztus 6-án a Budapest Kongresszusi Központban. Az akkori bemutató csoportos verseny volt. A mostani meg­hirdetés az egyéni bemutatást kívánja díjazni. A versenyre 1996. augusz­tus 4-én (vasárnap) kerül sor Budapesten a Budai Parkszín­padon, de. 10.00 órai kezdet­tel. A bemutatkozásokból ka­tegóriánként 5-5 fő kerül a dél­utáni, illetve az esti döntőbe, melyre a „Kék a búzavirág" című műsor keretében kerül sor a Budai Parkszínpad 2300 fős közönsége előtt. A versenyre bárki nevezhet úgy a határainkon belülről, mint azon túlról. A 2. és 3. kategóriában fel­sorolt győztesek 1996 novem­berében 7 napos amerikai utazást, a 2. helyezettek, to­szótakarmány", „Széchenyi Ist­ván könyvtára", „Falusi csőszök kátéja", „Vándorlókönyv - mun­kakönyv", „A vizsgák rendje", „A szabadságharc Közlönye", „Érti a csíziót", „Mi van a hegykönyv­ben?", „Egy cseh kalendárium és a magyar szabadságharc" címek alatt) Ozsvald Árpád mindig szol­gál valami meglepetéssel, tud újat mondani, ráirányítja a figyel­münket valamire. Könyvének egyik legnagyobb érdeme, hogy a könyv megszerettetésére ösztö­nöz, s olvasásra biztat. Megtanít arra, hogy miként és miért gyűjtsünk könyvet. Rádöbbent ar­ra, hogy egy-egy könyvrégiség megsárgult lapjai, - a kinyomta­tott szövegen kívül - hordozhat­nak a mának szóló, fontos és hasznosítható üzenetet. A szerző átismétli velünk az ismerteket és bőven gyarapítja ismereteinket. Aki „eraviszkuszként" járja be a Duna-medencét, s teszi a dolgát; aki jótollú és élesszemű krónikás­ként, egy rendhagyó irodalomtör­téneti olvasókönyvet tett/tesz le az asztalunkra. Most a legfontosabb kérdés persze az: kinek szánta, s milyen céllal írta Ozsvald Árpád ezt a művet? Elő- és utószó tájékozta­tást nem ad erről: minden bi­*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents