Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-18 / 166. szám, csütörtök

[ 61 ÚJ SZÓ KULTURA 1996. július 18. Párhuzamok, európaiul Állsz az utca forgatagában és elmélázol: de jó is nagymúltú nemzet fiának. lenni. Olyannak, amely minden hányattatás ellenére ezerszáz éve Európa közepén él, s amelynek volt egy-két érvényes tette, szava a világban. Amelynek voltak nagy fiai, s a bukások ellenére főnixmadárként mindig felkelt a porból. Amely adott ennek a planétának tucatnyi Nobel-díjas tudóst, sok jó festőt, zenészt, filmest, sportolót. Amely évszázadokon keresztül alakította Európa politikáját és műveltségét, védte a kereszténységet, diplomáciájával dacolt a fasizmusnak, igazságszeretetével lázadt a kommunizmus ellen. Amely Európa egyik első alkotmányát adta, s az orosz sovinizmus térhódításáig egyik záloga volt a közép-európai biztonságnak. Amely... Barcelona szép város. Mozgalmas, telített, és mégis nyugodt. Közhely, de így érzed, ha mindössze pár órát is töltesz a katalán fővárosban. Üldögélsz a város közp'ontjában, elnézed a vakációzó színinövendékeket, akik szobrosdit játszanak az árnyas fák alatt. Hidra, klasszikus görög szobor, gall rézkakas, abszolút élethűen, mozdulatlanul. Csak ha centiméterekre hajolsz hozzájuk, derül ki, élő emberek. Aprópénz csörren a kalapban, a szobor megmozdul, csavarint egyet magán, s új alakban szobrozik tovább. Utcai zenészek, kintornás öreg, mellette hűséges kutyus. Valahol a kikötő táján Kolumbusz égbe nyúló szobra, kinyújtott keze a nyílt tengerre mutat. Csak a mutatóujja félméternyi. A szobor alatt nyolc bronzoroszlán, hátuk, fenekük fényesre koptatva hülye turisták ülepétől. Valahol a Katalán Demokrata Párt székháza és a színművészeti főiskola között. S miközben remeg alattad az aszfalt a naponta húszmillió embert szállító metró halk robajától, úgy érzed, mintha Párizsban, Bécsben, Rómában vagy Brüsszelben ülnél. Valahol Európában. S valami furcsa, nagy nyugalom önt el, valamiféle fatális biztonságérzet, mint mindig, ha civilizált környezetben ejtőzöl. A fák alatt, amelyek úgy lepik el a várost, mint egy hatalmas, zöld tüdő minden utcát végigfodrozó hörgői. Körös-körül katalán bankok, katalán rendszámtáblájú autók, katalán feliratok, katalán Hrabal a könyvesbolt kirakatában. Katalán Miró, katalán Gaudí, Picasso, Casals, Bunuel, s ki tudja, kik még, akik nem jutnak hirtelen eszedbe. Hát igen, a kultúra. Amely lépten-nyomon ott van, házfalon, kirakatban, utcán, a levegőben. Aztán eszedbe jut, hiszen Budapesten is vannak oroszlánok a Lánchídon, van Mátyás-templom és Hősök tere, van Citadella és néhány múzeum és minden egyéb. S van Pozsonyban is, bármennyire szétdúlta a század történelmi udvarsöprése. S ha a Sagrada Familiát figyelmesebben nézed, úgy tűnik, Gaudí lehetett volna akár Lechner Ödön tanítványa is. A szétrepedezett Európa hajszálgyökerei áthálóznak minden zugot, hiába a szögesdrótok ölelése, aknazárak és uszító ideológiák habzó gyűlölete, ífc áí Aztán hazajössz és orrbavág a kiábrándító jelen. A médiák harsonái arról, hogy lehet, nem is lesz millecentenáriumi ünnepség Budapesten a Dunán. Millió forintokról esik szó, s arról, Jancsó lemondott a rendezésről. A tévé kifarolt a buliból, rendező káeftéék habognak valamit, amit az isten sem ért. Mintha magyar kormány nem is lenne a világon, vagy a nemzeti ünnep nem az ő ünnepe lenne. Csoportok, érdekeltségek, még negyven nap, csak nyugi, talán mégis lesz valami a dologból, talán a Hősök terén, talán a Hűvösvölgyben, de az is lehet, hogy Pestlőrincen vagy Káposztásmegyeren. Esetleg Vácott. Leninvárosban. Ötvenmillió, százmillió, háromszázmillió... Európa legdrágább műútjáról mesél a rádió, amely úgy rentábilis, hogy nem használja a kutya sem. Valakinek ez is jó. De mi jó a magyar népnek, azt is jó lenne tudni egyszer. Hogy minek épül valami, ha épül. Hogy minek az ünnep, ha nem akaródzik ünnepelni. Hogy mire legyen büszke egy nép, ha nem a nagyjaira. A művészeire, tudósaira, ahelyett, hogy kufárok alkudozásait kelljen hallgatnia. Pedig hát, ez nem petárdák kérdése és kivagyiságé. Az ezerszáz évben ott zeng Bartók és Liszt zenéje, ott vibrál Csontváry és Munkácsy festészete, ott vannak a corvinák és a freskók, az oltárok és a várfalak, a harangszó és a kopjafák. Többszörösen ezerszáz tárgyi és szellemi emlék, amelyeken úgysem tesznek túl görögtüzek, lézerzenék, ünnepi harsányság. ^ ^ S visszagondolsz Barcelonára, amelyet ugyanúgy megviselt a történelem, a betörések, a földig rombolások, a polgárháború, a tengeri viharok, a hol ide, hol oda tartozás, a mórok, a fasiszták. S mégis. Nem kell sokat töprengeni fölötte, mitől más, mitől szebb, holott nem is biztos, hogy szebb. Csak ott azt tapasztaltad, hogy megbecsülik a kultúrájukat, s lefordítják a mindennapi élet nyelvére annak üzenetét. Gaudí, Miró, Dali és Picasso értékeihez igyekszik felkapaszkodni minden, a városrendezéstől az utcai boltos apró cégtáblájáig. A szatócsnak Dali a mérce, s nem fordítva, Dalínak a szatócs. Ilyen egyszerű ez. KÖVESDI KAROLY Makk Károly új filmje Makk Károly legújabb filmjét Dosztojevszkij A játékos című regénye alapján készíti. Az angol-holland-magyar koprodukció forgatását június végén kezdték, és várhatóan augusztus közepéig befejezik - tájékoztatta a TMA Film KFT., a gyártó cég az MTI-t. A film a szenvedélyes szerencsejátékos Dosztojevszkijről szól. Az író .az adósságok miatt mindenét elzálogosítja, kölcsönöket vesz fel. A játékos című regényét is kölcsönpénz fejében írja. A műnek két hét alatt el kell készülnie, ezért felfogad egy gyorsírónőt, Annát. A tizenkilenc éves Anna és a negyvenkét éves író között szerelem szövődik. Dosztojevszkij alakját Michael Gambon formálja meg, a további szerepeket Johdi May és Polly Walker alakítja. A szereplők között van a nyolcvanhat éves Louise Rainer, akit a harmincas években Hollywoodban az „új Garbóként" emlegettek. A színésznő 1943 óta nem állt kamera előtt, most egy gazdag nagymamát játszik. A díszlettervező a holland Ben van Os, a producer Marc Vlessing. (MTI) Elton John - másképp Ki ne ismerné a dalait, csodálatos hangját, bohócos kinézetét Elton Johnnak, a brit popzene egyik legsikeresebb követének? Immár negyedszázada szerepelnek szerzeményei a slágerlistákon, jóllehet zeneszerzői és énekesi pályafutását már 1969-ben megkezdte. Bernie Taupin szövegíróval nagyszerű kettőst alkotott, a hetvenes évek első felében az Abba termelékenységéhez mérhető „hit machine", azaz slágergyár volt az övéké. Első átütő sikerüket (Your Song) tucatnyi fülbemászó, kemény ritmusú (Crocodile Rock, Saturday Night Is Alright For Fighting) vagy éppen lírai (Skyline Pigeon, Rocket Man) dal követte. A világsajtó kíváncsiságának köszönhetően a rajongók nyomban értesültek az énekes házasságáról és válásáról éppúgy, mint hajátültetési próbálkozásairól és saját focicsapatának, a Watford FC-nek sikereiről és pénzügyi válságáról. Válságban neki is volt része: egy időben mértéktelenül ivott, és a kábítószert sem vetette meg. Szerencsére sikerült kilábalnia a gödörből, s ezt nem kis részben barátjának, George Michael nek köszönhette. A görög származású brit popsztár meghívta a Don't Let The Sun Go Down On Me című dal élő felvételére, s kettejük pazar duettje heteken át listavezető volt Angliában. Nemrég a brit tévénézők meghökkentő portréfilmet láthattak a negyvenkilenc éves Elton Johnról. David Furnish egy éven keresztül filmezte barátja jó és rossz napjait, s az eredménnyel az énekes roppant elégedett volt. A filmben John, családja, barátai és munkatársai beszélnek a popsztárról, annak erősségeiről és gyöngéiről. A kamera megörökítette az énekes dührohamát is, amelyet az váltott ki, hogy egy videoklip forgatásához későn érkeztek meg ruhadarabjai. Arra a kérdésre, miért gurult be, így válaszolt: „Az egész a külsőmből fakad. Nem tetszik, ahogyan kinézek. Nem vagyok Madonna, nem vagyok George Michael. Bárcsak másképp néznék ki!" Furnish elmondja, hogy Elton John nem szereti, ha az operatőrök be akarják fogni az arcát. Pszichológusa véleménye szerint az énekes „megszállott, kényszerek hatása alatt álló" ember. A harmincperces filmben előkelő helyet foglal el annak részletezése, hogy John nagyfokú önbizalomhiányban szenved. A rendező nemcsak „kínos" oldalát mutatja be az énekesnek. Igen megható volt az a jelenet, amely nagymamájával lezajlott utolsó találkozását rögzítette. Az idős hölgy volt az, aki a kisfiút (akit akkor még Reginald Kenneth Dwightnak hívtak)-hároméves korában zongorázásra ösztönözte. A sztár édesanyja sem hiányzik a filmből. Sírva panaszkodott a kamera előtt, amikor fia alkohol- és drogproblémája került szóba: „Rettenetes volt. Azt hittem, hogy meg fog halni." John torka is elszorul, amikor arról beszél, hogyAIDS-ben meghalt számos barátját ugyanúgy nem láthatja soha többé, mint egykori feleségét, Renata Blaue

It. Az asszonyról nagy tisztelettel beszél a filmben; mint mondja, Renata „egyike volt az általam ismert legnagyszerűbb embereknek". (MTI) RECENZIÓ JUHASZ KATALIN: GEREZDEK Egy verspiramis első darabjai Olvasok egy verskötetet. Egy elsőkötetes költő verseit olvasom. A szerző, Juhász Katalin 1969-ben született Rimaszombatban. Gerezdek című versfüzete a pozsonyi AB-ART Kiadó Start könyvek sorozata első köteteként, 1994-ben látta meg a napvilágot. Harminc meghökkentően jó vers került ki a fiatal költő tolla alól. Ebben a kötetben nincs egyetlenegy rossz vers sem. Ennek ellenére biztosra veszem, hogy Juhász Katalin írt már rossz verset is legalább harmincat? -, csakhogy szerzőnk a költői mesterséghez már hozzátanult egyet s mást, rövid pályája során. Juhász Katalin tudja, hogy csak jó és rossz vers van. Igen, van. A rossz vers már csírájában elhal. Igen, elhal. A kettő között pedig a nagy semmi. Igen, a nagy semmi. A nagy semmit a dilettánsok írják, de a bűn rossz vers megírásához is kell némi tehetség, s a jó vers önmagát írja meg. Ettől lesz jó a költő: a vers meg szép, híres, olykor időtálló mű. Vigyázat olvasóm! E recenzió második, mondatában szereplő jelző - az „elsőkötetes" - nem minősítés, csupán puszta tény. Mert ez a költő már „kötetlenül" is itt volt, most csak a névjegyét adta le. Hiszen ezidáig nem szerepelt antológiában, nem tagja írói csoportosulásnak, nemzedékét pedig nem meghaladta, hanem túlnőtte. Egyik versében (Tíz tubarózsa) írja, hogy: „Műértően összemérjük ruhácskáinkat/ lakkozott tincseinket", mert a vers sehol; mondom én. Mert egyenversek tucatjait írják a költőpalánták, s ezt az izzadtságszagú versengést sikerült elkerülnie Juhász Katalinnak. Ez a mostani szép kiállítású kötet is-bizonyítja, hogy nem elég csupán ráérezni egy saját maga választotta út irányára, hanem fontosabb annál annak járhatósága, s ennek függvényeként a benne rejlő lehetőségek művészi megmunkálása. Még akkor is, ha „A fésületlen fák kérdőjelekké görbülnek az út két szélén." (Búcsú). Az egyik pályatárs, Csehy Zoltán, kritikusi erényeket csillogtatva érez rá Juhász költészetének egyik lehetséges olvasatára. „Verseit kiforrott képalkotás és nőiesen eredeti világszemlélet jellemzi. A Juhász-vers egyik mozgatórugójának tűnő könnyedség, játékosság egyetlen hatalmas szemként néz vissza az olvasóra. Melegséget, erőt sugároz felé, majd kacéran kacsint egyet" - írja a fiatal költő. Az egyszerű, nem hivalkodó kötetcím - Gerezdek - nem leleplez, inkább eltakar. Egy rejtőzködő költőt sejtet, aki ugyan megmutatja egy majdani vers-piramis első darabját/darabjait, de sok mindent nyitva hagy: nem beszél az építőanyagról, a technológiáról, nem beszél „átadásról", sem az épülő műről, mert tudja, hogy sok minden közbeszólhat. Ő maga mondja a Számtan című versében, hogy „nem hiszem, hogy tudod, mi ez/ azt hiszem, nem tudod, mi ez". A kritikus pediglen, mert nem tehet másként, próbálja megfejteni a titkot (mert ő csak ilyen!?), s bizonyítani a Juhászverspiramis létjogosultságát, azt a „hatalmas szem"-építményt, amelynek első darabja/darabjai fekszenek a vizsgálódás asztalán. Mert valljuk meg, Juhász Katalin nem kis vállalkozásba kezdett. Önbizalma is fontos, de még fontosabb az a felvértezettség, amelyhez az élő szlovákiai magyar költők egyik legnagyobbika, Tőzsér Árpád segítette hozzá, atyai jó tanácsaival. Az eredmény nem maradt el. Juhász Katalin mindössze néhány - de kemény - tanulóévvel maga mögött, a vers-házat már megtervezte és megépítette. „A házat úgy képzelem el, / hogy négyzet alakban/taposom a havat" - írja a nyolc verset magába építő Gerezdek című versciklusának második kis opuszában. A segédből kezdő építőmesterré lett költő újabb álmokat szövöget: új ötleteket, más kötőanyagot, merész idomokat próbál beépíteni épülő/készülő művébe. Mondom újfent, merész és figyelemre méltó vállalkozás a Juhász Kataliné. Annál is inkább, mert nem azok közé tartozik, „(...) akiket líránk hagyományos, fő vonulata segített fölszállni." Költőnk, a még csak készülő, de körvonalaiban már kirajzolódó versobjektumát a homo ludensi játékossággal, ugyanakkor gondos mívességgel megmunkált, „hatalmas szemként" visszatekintő verspiramis építményét szabálytalan alakú gerezdekből idomítja egymáshoz. Nem kis virtuozitással, de belülről építkezik, mégpedig úgy, hogy egyazon időben kívülről is látja s láttatja önmagát, és cselekvése célját, a készülő művet. A maga tervezte s alkotta gerezdeket először hámjaira bontja, majd szabálytalan ötletekkel, ős-„édeni egységekké" ismét összeilleszti és az így kapott, kész gerezd-elemeket - a résnyire kihagyott munkanyíláson át, ki-bejárva (hordja) - beépíti a piramis-versfalba: amely nem más, mint maga a Juhász-vers. Juhász Katalinnak nem kell megelőlegeznünk a bizalmat, hiszen nyugodt lelkiismerettel leírhatjuk - kész költővel van dolgunk. Második, s majd harmadik verskötetét (igaz) nyugtalan türelmetlenséggel várjuk, de ne(m) azért, hogy számonkérjük rajta/tőle az elvárásainkat. Nem tudom, mikor tette meg ezt előttem és utoljára kritikus, de én most a fiatal költő minden egyes verscímét (szám szerint harmincat) idemásolom, mert minden egyes verse jó(!): Tíz tubarózsa, Margarita, Lánnyá válik, Csendélet, New York, Jump off, Krejzihorsz, Hoffmann meséi, Víznász, Az időjárásról, Finomszem, Mondóka, A gravitáció angyalai, Számtan, Dunnám fölött, Déja vu, Románc II, Remény telem, Ilyen szín, Illusztráció, rógépre és pehelyre, Arc poétika, Bő, Körbevitt a troli megint, bezonyáml, Pincelakás, Búcsú, Majd legközelebb, Mellékelt ábra és a címadó Gerezdek, amelyet nagy kíváncsiságukban máris körüllebegnek „A gravitáció angyalai". Mert Juhász Katalin verselnem az emlékekből táplálkoznak. Ő a pillanat történéseit önti formába: „Leereszti a redőnyt/ surrogó zsinórokon", vagy így szól, „Nyereg-kezed a hátamon lapulvagy, „most kényes kőkockákon taposok", vagy, „Velencében üvegkönnyet törtem/ szét a járdán". Igazándiból verseinek belső logikája adja az élményt. Több verse komoran indul, „Egyformára pofozott éjszakák/ nehéz, meleg szobákban.", vagy „Félbarát itt hagytál engem félberágva", azt sejteti, hogy a költő a lét pillanatnyi drámáját éli meg a versben. Gazdag költői eszköztára: modern versbeszéde, metaforái, ötletes szókapcsolatai, szó-tördelő leleményessége, valamint (ön)ironizáló készsége alkalmassá teszik arra, hogy vers-gömbpiramisának belülről kifelé tágító - terjeszkedő gerezdjeit (opuszait) erőtadó optimizmussal, pozitív végkicsengéssel ruházza fel. „Angyalok számolnak minket/ angyalok mérnek minket", mondja és állítja a Számtan című versében költőnk. Nos, az effajta szigorú megmérettetést nemzedék-, sors-, és kortársai közül bizony talán csak Szűcs Enikő, Zalaba ZsuJuhász Katalin GEREZDEK zsa, Csehy Zoltán és Z. Németh István képesek kiállni. Juhász Katalin pályája nyitott, cselekvő elmozdulásai, és kísérletező hajlamának értékteremtő eredményei egyre teljesebbé tehetik a már korábban emlegetett vers-Művet és változó irodalmunkat egyaránt. De azért legyünk óvatosak - mondanám - mert Kis Pintér Imre szavaival élve, „(...) az igazi tehetség minden potenciális erejével és hatalmával együtt is a világ egyik legvédtelenebb és leginkább sebezhető alakzata. Kibontakozására nincs semmi feltétlen biztosíték, s ha valami egyáltalán hathatósan segítheti: az bizonyosan nem a vállon veregetés, de az értő és okos visszhang, ami önismeretre szorít". VÖRÖS PÉTER