Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-11 / 135. szám, kedd

1996. június 10. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 | Mit vétettem én, avagy mit is fájlal Tóth Mihály? Nem a rendszer, hanem a mozgalom A belügyminisztérium közigazgatási főosztályának a vezetője, Stanislav Bečica a múlt héten a ČTK-nak elmondta, hogy a minisztériumban folyik az új választási törvény kidolgozása. Szerinte a szakemberek három változaton munkálkodnak - arányoson, többségin és kombináltan. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy több választási típus nem is létezik. Más szóval: Bečica közzétette, hogy bár az új törvénynek szeptemberben a kormány elé kell kerülnie, megalkotói még júniusban sem tudják, hogy milyen változások várhatók. Ez is azt bizonyítja, hogy Szlovákiában nincs ok a választási törvény módosítására. Legalábbis ilyen okokat nem sorolt fel senki. Egy új parlamenti választási törvény minden demokratikus országban nagyon komoly társadalmi változást jelent. Főként azért, mert alapvetően befolyásolja a politikai palettát, ami kihat az ország fejlődésére, vagyis az emberek életére. Ilyen változásokra általában akkor kerül sor, amikor az előző választási törvénynek sújyos hibái vannak, amelyek krízishelyzeteket szülnek. Például amikor az arányos képviselet miatt túlságosan heterogén parlamentek állnak fel, amelyekben nem lehet erős kormányt alakítani. Emiatt változtatták meg nemrég az olasz választási rendszert. Ez azonban nyilvánvalóan nem érvényes Szlovákiára. Bár itt is tapasztalhattuk a kormányok cseréjét a megbízatási időszak vége előtt, ennek oka nem a parlamenti erők nagy számában, hanem belső bizonytalanságukban keresendő. A jelenlegi szlovák választási rendszer ellen még egyetlen komoly ellenérvet Sem hoztak fel, nem is beszélve valamiféle ebből eredő válságról. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a választási rendszer megváltoztatására vonatkozó javaslatok célja nem a politikai élet, hanem egyetlen mozgalom problémáinak a megoldása. A DSZM nem akarja megkockáztatni, hogy a következő választásokon elveszti a hatalmat. Illendő volna legalább formálisan - a polgárok számára feltüntetni valamiféle megbízhatónak tűnő indoklást, hogy miért is van szükség a választási rendszer megváltoztatására. Ha már nem lehet nyíltan beszélni a valódi okokról. ONDREJ DOSTÁL, Sme Már átutalta a vagyonalap a lakásokra szánt 1 milliárdot A Nemzeti Vagyonalap már három hete átutalta az építésügyi minisztériumnak a befejezetlen lakásokra szánt egymilliárd koronát. Dagmar Beláková, a minisztérium szóvivője szerint ebből körülbelül ötezer lakás fejezhető be. A támogatást kérő községek ezekben a napokban juttatják el kérvényeiket a minisztériumba. Ennek része az is, hogy egy külön számlán elhelyezik a befejezéshez szükséges összeg saját forrásból biztosított húsz százalékát. Eddig 50 község jelentkezett, de várhatóan számuk megháromszorozódik. Nový Čas (Rövidítve) Régi igazság, hogy az elfogultság, a rosszindulat a legtöbb esetben dilettantizmussal és ostobasággal párosul. Ennek valamennyien tudatában vagyunk, én azonban ennek ellenére nagyon szeretném remélni, hogy Tóth Mihálynak, az év újságírójának ellenem írt s személyemet bizony eléggé sértő módon elmarasztaló cikkét nem az elfogultság és a rosszindulat diktálta. Több mint fél évszázados magyar nyomorúságunk visszaköszönését vélem fölfedezni jeles újságírónk indulatoktól hevített, helyenként fortyogó, de mindenképpen figyelmet érdemlő magánszámában. De miről is van szó tulajdonképpen? A Szabad Újság felkérésének eleget téve írtam egy ismeretterjesztő cikket Jaross Andorról, a két világháború közötti évek neves felvidéki magyar politikusáról, parlamenti képviselőről, az Egyesült Magyar Párt országos elnökéről, miközben vázlatosan a visszacsatolásunk utáni életútjáról is szóltam, egyáltalán nem hallgatva el a dicstelen véget, a népbírósági ítéletet és a kivégzőosztagot. írásomat tényés tárgyszerű ismertetésnek szántam. Elvégre Jaross Andorról mint két világháború közötti felvidéki magyar politikusról tájainkon 1945 óta még csak pisszenni sem volt ildomos. így kívánta meg ezt a győztesek iránt táplált „előzékenységünk", a politikai illem és az emberi megalkuvás. A „háborús bűnösökké" nyilvánított felvidéki magyar politikusainknak, gróf Esterházy Jánosnak, gróf Csáky Mihálynak, Jaross Andornak, valamint több, a Szovjetunióba elhurcolt testvérünknek még a nevét sem volt tanácsos kiejtenünk. A hallgatás falán 1990-ben keletkeztek az első repedések. Először suttogva, majd egyre hangosabban mondtuk ki gróf Esterházy János nevét, aztán gróf Csáky Mihályét, Szüllő Gézáét, SzentIvány Józsefét, Neumann Tiborét, Jabloniczky Jánosét, Stelczer Lajosét, Aixinger Lászlóét stb. Jaross Andor neve azonban szinte napjainkig tabu maradt a még mindig reánk nehezedő külső, de nem utolsósorban belső korlátok miatt. Ezt a résnyi repedést próbálta meg tehát tovább tágítani a Szabad Újság szerkesztősége, amikor felkért, hogy írjak lapjuknak néhány oldalnyi tényfeltáró jellegű, ismertető cikket Jaross Andorról, a két világháború közötti első kisebbségi életünknek e mégiscsak jelentős alakjáról. Nos, a cikk az említett lap 1996. május 22-i, valamint május 29-i számában valóban meg is jelent. Ezrek olvasták, és tényként megemlíthetem, hogy azóta igencsak sok pozitív visszajelzés érkezett el hozzám ennek kapcsán. Legnagyobb sajnálatomra azonban Tóth Mihálynak ezzel a témával kapcsolatban egészen rendhagyó eszmetársítási tünetei támadtak. Az ő igazán karakán egysíkú és sommás konklúziója a következő: „(...) Vnukék szlovák nyelven próbálják mennybe meneszteni a fasiszta korszak főszereplőit, Popély Gyula pedig magyarul hirdeti ugyanazt az igét." Nem mondom, ez egészen meghökkentő megállapítás, annál is inkább, mivel egyáltalán nem igaz. Jaross Andort ugyanis senki nem próbálta „mennybe meneszteni", és egyáltalán nem irigyeltem meg - mint ahogy arra bírálóm következtet - némely szlovák kollégák „szerecsenmosdatási sikereit". Pusztán arról van szó, hogy tényszerűen ismertettem nemzetrészünk e mindenképpen jelentős kisebbségi politikusa életpályájának néhány mozzanatát és fordulópontját. Ezt az ismertetést annál is inkább szükségesnek láttam, hogy az e téren tájékozatlan közmagyarnak Jaross neve hallatára ne csupán annyi „ugorjon be", mint amennyi Tóth Mihálynak szokott. Cikkem bírálója, sajnos, egyetlen Járassál kapcsolatos megállapításomat sem cáfolja, de úgy tűnik, ez nem is célja. Tudjuk, a felelőtlen kádenciázás mindig könnyebb, mint a tárgyszerű oknyomozás. Tóth Mihállyal nekem ilyen körülmények között voltaképpen nincs is min vitáznom. írásában mindössze egy helyen téved a tények mezejére, akkor is mindjárt megnyilvánul fölényes tudatlansága. „ Nem kell ahhoz tanult történésznek lenni, hogy az ember tudja, mi voit a tétje az 1935 végén az elnökválasztásnak: vagy Beneš lesz az államfő, vagy olyan elnöke lesz az országnak, ki kész engedményeket tenni Hitler csehszlovákiai emberé nek. Ezzel bármelyik mezei magyar képviselő tisztában volt... Vagy vicinális politikus volt, vagy csak »hormonjaitól« vezérelve politizált" - írja Tóth Mihály bírálólag a Beneš köztársasági elnökségét 1935. december 18-án nem támogató Jaross képviselő rovására. Amit erről a hamis állításról az alábbiakban elmondok, azt nem Tóth Mihály miatt teszem, hanem az olvasók iránti tiszteletből, mivel nem szeretném, ha véletlenül hitelt adnának bírálóm tudatlan, mindazonáltal kioktató hangvételű okoskodásának. Nos, mi is volt a tétje az 1935. december 18-i szavazásnak? Az égadta világon semmi. Nézzük azonban szép sorjában a tényeket. A Csehszlovák Köztársaság addigi elnöke, a 85 éves Tomáš Garrigue Masaryk 1935. december 15-én magas korára való hivatkozással megvált tisztségétől. A megüresedett államfői posztra két jelölt pályázott, Edvard Beneš külügyminiszter mint a szocialista pártok blokkjának és a Cseh Néppártnak a jelöltje, valamint Bohumil Némec egyetemi tanár a Csehszlovák Agrárpárt és a többi koalíciós kormánypárt jelöltjeként. A két elnökjelölt esélyei kezdetben csaknem azonosaknak látszottak. Beneš ezért ravaszkodva a magyar ellenzéki pártok felé is tapogatózni kezdett, és 1935. december 17-én délután az irodájába kérette a két magyar pártelnököt, Jarosst és Esterházy grófot, valamint Szüllő Gézát, a két párt közös parlamenti klubjának az elnökét, és különféle ígérgetésekkel megpróbálta rávenni őket, hogy a magyar képviselők az ő jelölését támogassák. A december 17-éről 18-ára virradó éjszakán azonban a helyzet teljesen új fordulatot vett. Némec államfői jelölését ugyanis visszavonták, s ennek következtében Beneš ellenjelölt nélkül maradt. A számításba jöhető 14 magyar szavazat Beneš számára ezek után már teljesen fölöslegessé vált, s ezt irodája táviratilag - igaz, udvarias formában azonnal közölte is a magyar képviselők klubjával. Az 1935. december 18-i délutáni parlamenti szavazáson Benešt nagy szótöbbséggel valóban államelnökké választották. A 14 ellenzéki magyar honatyából végül is 11-en voksoltak Benešre. Ketten - Füssy Kálmán és Törköly József - kitértek a szavazási procedúra elől, Jaross Andor pedig üres lappal szavazott. Persze nem a „hormonjai" által vezérelve tartózkodott igennel szavazni Benešre, hanem azért, mert világosan látta, hogy a felvidéki magyarság a jövőben sem várhat tőle semmi jót, ellenben a magyar képviselők részéről megnyilvánuló támogatást a cseh propaganda ügyesen fogja kamatoztatni a saját hasznára. Jaross figyelmeztető előrejelzése ebben a vonatkozásban, sajnos, nagyon is helytállónak bizonyult. Ezért igazán nem volt érdemes Tóth Mihálynak elélcelődgetnie Jaross Andor képviselő állítólagos „vicinális" politikusi mivolta felett, az a bizonyos hormonhasonlat pedig semmiképpen sem találó. Szerintem sokkal okosabban tette volna, ha inkább szakmailag tájékozódik a témában, mint hogy ilyen képtelen „eredetieskedésen" töri a fejét. Egyéb tényszerű helyreigazítást nem tehetek, mivel Tóth Mihály ezt a számára fölöttébb bizonytalan területet messzire elkerülte, vagy ügyesen körülsasszézta. Bevallom, bírálóm ellenem intézett kirohanása nem szolgált örömömre, de azért nem szegte kedvemet. A dolgok mélyére nézve, valahol talán még köszönettel is tartozom az ilyenfajta „bírálatokért" és elmarasztalásokért, mert ezek újból és újból arról győznek meg, hogy lám, mily sok még a teendő, mennyi homályt és ködöt kell még szétoszlatni az emberi fejekben és szívekben. Feltételezem, hogy továbbra is módomban lesz a nyilvánosság elé lépni, és bemutatni múltunk néhány kevésbé ismert vagy teljesen ismeretlen fehér foltját. Nagy szükségünk van ugyanis múltunk tényszerű feltárására és objektív megismerésére, de kerülnünk kell az egyoldalú ítélkezést, a túlhajtott önostorozást, mivel azok csak egy állandósuló szorongásos magyar bűntudat természetellenes kialakítását eredményeznék. Nem tagadom, hogy én kissé másképpen, talán némileg árnyaltabban látom az 1938 és 1945 közötti évek magyar sorsküzdelmeit, reményeit, aggodalmait és tragédiáit, mint ahogy azok Tóth Mihály fejében összekövültek. „Még sokan élnek azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták például a csendőrök terrorját és az anyaországból jött hivatalnokok arroganciáját" - szisszen ki a gyűlölet bírálóm soraiból. Aki azonban csak ennyit képes érzékelni a harmincas évek végének és a negyvenes évek első felének magyar világából, annak vagy történelmi csőlátása van, vagy csaló, esetleg egyszerűen csak tájékozatlan. Végezetül pedig ismételten leszögezem, hogy a Szabad Újságban megjelent írásomban én Jarosst nem menesztettem a mennybe, igaz, pokolra sem küldtem. Nem is érzem magam sem elhivatottnak, sem a[kalmasnak az ilyen feladatokra. Meg aztán az ilyesmire amúgy is mindig találtatik elég önkéntes vállalkozó, talán több is a kelleténél. Azt a megállapításomat pedig, hogy Jaross Andor a két világháború közötti évek kiemelkedő és népszerű felvidéki magyar politikai vezetője volt, továbbra is fenntartom. Nekem az a dolgom, hogy felkutassam a tényeket, megtaláljam az ok és az okozat közötti összefüggéseket, majd az így megszerzett ismeretek birtokában megpróbáljak hű, torzításmentes tükröt tartani nemzeti közösségünk elé. Ámbár azt sem tagadom, hogy eddigi kutatásaim eredménye alapján sokkal inkább pozitív kép alakult ki bennem felvidéki magyar nemzetközösségünk elkötelezetten nemzeti és keresztény vezetőiről, mint az idegen többségi hatalom felé szervilisen hajbókoló, saját önös érdekükben mindig és mindenfajta árulásra kész egykori „aktivista" magyarjaink, az úgynevezett Beneš-huszárok, majd későbbi „osztályharcos" kommunista karrieristáink, illetve mostani hivatásos magyar talpnyalóink irányában. És itt máris helyben vagyunk, mert ezzel a válasz is megszületett a címben felvetett kérdésre. Semmi kétség, ez az én vétkem! Ezért váltam újból célpontjává Tóth Mihály szúrós tollának. Mindennek ellenére én nem táplálok ellenszenvet Tóth Mihálynak sem személye, sem meggyőződése iránt. Nemcsak azért, mert nem kenyerem a gyűlölködés, de szerintem valójában nem is ő a hibás sokszor bizony meggondolatlan kirohanásaiért. Vajon ki szoktatta volna rá őt a tényszerű önálló gondolkodásra és mikor, vajon nyílt-e lehetőség számára, hogy ne csak felületes információk, kétes hitelű brossúraszövegek tanulmányozása alapján szerezze társadalomtudományi értesüléseit? Mind az ő kárára, mind a mi kárunkra erre, sajnos, soha nem volt alkalma. Kissé talán lehangoló, hogy valószínűleg ezután sem lesz. POPÉLY GYULA A szerkesztőség megjegyzése: Munkatársunk, Tóth Mihály írásában azt az utóbbi években mind gyakrabban visszatérő politikai és erkölcsi kérdést vetette föl, hogy kiemelkedő politikusnak tekinthető-e az a személy, akit végül háborús főbűnösként halálra ítéltek. S a mai politikai helyzetetben célszerú-e ezt a problémakört elemezni. Popély Gyula viszont a történész szempontjait érvényesítette, akinek elsőrendű feladata a valós tények és összefüggések feltárása, különösen olyan helyzetben, amikor a több évtizedes ideológiai diktatúra a történelemtudományban is súlyos szakmai károkat okozott. E kétfajta szemlélet közötti ellentét feloldása nem a napilap feladata, ezért az eszmecserét és a tisztázó vitát valamelyik szakfolyóiratban kellene folytatni. KOMMENTÁRUNK Gordiuszi csomó - mézesmadzagokból ^lll Végül is bekövetkezett, amiről az oroszországi helyzetet ismerők kezdettől fogva beszéltek: hiába indul 11 jelölt a vasárnapi elnökválasztás első fordulójában, lényegében már most is Jelcin-Zjuganov párbaj lesz, a többiek csak asszisztálni fognak nekik. Öt jelölt egyszerűen szóra sem érdemes: l-l százaléknyi szavazatra számíthat a kommunisták „tartaléka", Aman Tulejev és a szovjet exelnök, Mihail Gorbacsov, a maradék három még ennyire sem. Ők tehát még azzal sem tudnak lényegesen beleszólni a játszmába, ha a héten visszalépnek valamelyik „nagy" javára. Az elmúlt héten az is eldőlt, hogy az. úgynevezett harmadik erő mégsem áll fel. Pedig a liberális közgazdász, Grigorij Javlinszkij és a mérsékletesen nacionalista, nyugalmazott tábornok, Alekszandr Lebegy 6-6 százaléka a világhírű szemsebész,- Szvjatoszlav Fjodorov várhatóan 3 százalékával néhány héttel ezelőtt, amikor Jelcin még Zjuganov mögött állt, esélyes második befutónak tűnt - együtt. Ám a szépen körvonalazódó szövetség nem jött létre, lévén szó három nagyon is erős egyéniségről. Akiről semmiképpen sem ajánlatos megfeledkezni, az a szélsőségesen nacionalista Vlagyimir Zsirinovszkij. Ha valaki, hát éppen ő az, aki még megkeverheti a kártyákat, különösen a biztosnak látszó második fordulóban, bár a felmérések szerint a voksoknak mindöszsze 5 százalékára számíthat. A nagy kérdés, hogy kire hagyja örökül ezeket a szavazatokat - Jelcinre vagy Zjuganovra? Még csak sejteni sem lehet, mit fog lépni. Hiszen az egyik nap azt nyilatkozza, hogy számára Jelcin sokkal elfogadhatóbb, mint a kommunista pártvezér, másnap viszont Lebegynek ajánlgat szövetséget, hogy aztán együtt támogathassák Zjuganovot, aki így már az első fordulóból győztesként kerülhetne ki. S bár Lebegy nemet mondott neki - ugyanígy Javlinszkij és Fjodorov is azért egy hete találkozott és tárgyalt Zjuganovval. Hivatalosan sok mindenről szó volt köztük, kivéve a szövetséget... Látni kell viszont, hogy ez a találkozó nem annyira Zsirinovszkijnak, sokkal inkább Zjuganovnak volt fontos. Bár az orosz választási felmérések - reprezentatív, az egész országot felölelő közvélemény-kutatásokról szó nincs - immár legendásan megbízhatatlanok, az látható, hogy Borisz Jelcin rengeteget ledolgozott kezdeti hátrányából a kommunisták jelöltjével szemben. Egyes felmérések szerint a két esélyes 36-36 százalékkal fej fej mellett halad, más irodák 35-24, illetve 32,6-19,7 arányról beszélnek - mégpedig Jelcin javára. A második fordulóra 46-30, illetve 47,9-27,6 a jóslat - ugyancsak Jelcin javára. Zjuganov magabiztossága alaposan megsínylette ezt a változást, s nyilván ezzel magyarázható, hogy a napokban már polgárháborús veszélyről kezdett beszélni, s azt pedzegette, hogy 30-40 millió választója aligha fogja tétlenül nézni, ha Jelcin meghamisítja az, eredményeket, nem fogja tűrni, hogy figyelmen kívül hagyják álláspontját. Csakhogy az a biztos 30-40 millió szavazat nem az abszolút többség, hiszen Oroszországnak 105 millió választásra jogosult állampolgára van. Nem is szólva arról, hogy állítólag 88 százalékuk már szilárdan eldöntötte: elmegy szavazni. A múlt szerdai krasznojarszki utcai verekedések, amelyeket bizonyítottan az ott kampányoló Zjuganov hívei kezdtek Jelcin ellene tüntető támogatóival szemben, vagy annak az öregasszonynak az esete, aki súlyos sérüléseket szenvedett őszintesége miatt, mivel Zjuganovék választási gyűlésén bevallotta: ő bizony Jelcinre fog szavazni, jelzik a veszélyt. Mindehhez már csak enyhén humoros adalék, hogy a homoszexuálisok és a leszbikusok is Jelcint támogatják, hiszen attól tartanak, hogy a kommunisták ismételt hatalomra jutása után újra törvényen kívül helyezik őket. A gyakorlatilag fasiszta Pamjaty mozgalom Jelcin melletti indoka: hagyja, hogy nyíltan bírálják őt. Igazi csemege Dudajev özvegyének kiállása az elnök mellett, aki szerint a csecsenföldi háború kirobbantója igenis a demokrácia és szabadság záloga. Egyébként a csecsenek többsége is így vélekedik. Inkább meg tudják bocsátani Jelcinnek a friss halottakat, mint a kommunistáknak a sztálini idők deportálását, emberirtását. Mindezek azonban csak jelentéktelen részletkérdések volnának, ha nem Oroszországról volna szó. Csakhogy a posztszovjet évek rövidségük ellenére is bebizonyították: sokkal nagyobb szerepük van az indulatoknak, a múlt sérelmeinek, mint a mai realitásoknak és a jelöltek programjanak. Már csak azért is, mert nincs lényeges különbség a programok között. A demokrácia fejlesztése a vegyes gazdaság mellett bizonyos ágazatok állami ellenőrzése, a szociális helyzet javítása, a csecsen háború befejezése, Oroszország nagyhatalmi státusának megszilárdítása - ezt szajkózza minden jelölt. Arról pedig mélyen hallgatnak, illetve csak homályosan jelzik, hogy ezt hogyan, mikorra, kikkel és főleg milyen forrásokból akarják elérni. Választópolgár legyen a talpán, aki képes kibogozni ezt a mézesmadzagokból szőtt gordiuszi csomót, így aztán marad az Oroszországban szokásos módszer: van, aki előretekint és bizakodik, s van, aki inkább a múltat sírja vissza. A kérdés tehát már az első fordulóban is így hangzik: Jelcin vagy Zjuganov?