Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-09 / 107. szám, csütörtök

[ 8] ÚJ SZ Ó KÖZÉ PIS KO LÁSOK OLD ALA 1996. május 1090 . Őszinte részvényem avagy: részvénytársasági forma a mezőgazdasági termelésben A rendszerváltást követően a mezőgazdasági szövetkeze­tek jelentős átalakuláson men­tek keresztül. A legtöbb helyen új, tulajdonosi szövetkezetek jöttek létre, de - kevés kivé­teltől eltekintve - a szövetke­zeti forma megmaradt. A kivé­telek közé tartozik az Agríerté Ebed, részvénytársaság. Igazgatójával, Könözsi László mérnökkel beszélgettünk. - Miért pont részvénytársa­ságot hoztak létre? Mi az előnye a szövetkezettel szem­ben? - Kilencvenben a volt ebed­muzslaL szövetkezet a transz­formáció sorá/i különvált, és két jogi személy, két önálló szövetkezet jött létre. Mégpe­dig mindkét helyen agrárvállal­kozók szövetkezete: a furcsa név arra utalt, hogy traktoris­táínk magánvállalkozóként dol­goztak, tulajonképpen szolgál­tatásokat nyújtottak. Én már öt évvel ezelőtt is javasoltam, hogy szövetkezet helyett rész­vénytársaságot hozzunk létre, de akkor egyedül maradtam el­képzelésemmel. Tavaly azon­ban megérett a helyzet a rész­vénytársaság megalakítására. Sokan azt állítják, hogy a részvénytársasági forma a mezőgazdaságban nem megfe­lelő, hiszen Nyugaton is sok a szövetkezet. Ez igaz, viszont Nyugaton feldolgozó, beszerző, értékesítő, szolgáltató szövet­kezetek jönnek létre, tehát olyanok, ahol nem alapterme­lés folyik. A farmer továbbra is magának dolgozik. Honi szövetkezeteinkben ha­gyományos vállalati struktúra érvényesül: van igazgató, köny­velő traktoros, portás, tehát a belső munkamegosztás ugya­nolyan, mint egy gyárban vagy más vállalatoknál. Ebből az kö­vetkezik, hogy a mezőgazda­ságban is olyan társasági for­mát, vezetési struktúrát kell bevezetni, mint az iparban, te­hát vagy részvénytársaságot, káeftét,- és így tovább. A rész­vénytársaság legfőbb előnye a szövetkezettel szemben: a va­gyoni stabilitás. Ugyanis a szö­vetkezetből a vagyon kivonha­tó, viszont a részvénytársaság működő tőkéje nem áramolhat ki a mezőgazdaságból. - Azt hiszem, ez bővebb ma­gyarázatra szorul. - Elméletileg, sőt gyakorlati­lag is elképzelhető, hogy a szö­vetkezeti tagok tömegesen ki­lépnek a szövetkezetből. Mert esetleg úgy látják, hogy a mezőgazdaságba fektetett va­gyonuk kisebb nyereséget hoz, mint ha bankban kamatoztat­nák pénzüket. Elkezdődhet egy jelentős kilépési hullám, és a szövetkezet köteles kiadni va­gyonrészüket. Azoknak a tulaj­donosoknak pedig, akik nem tagjai a szövetkezetnek - a transzformációs törvény értel­mében - hét év után kell kiad­ni vagyonrészüket. Ez a hété­ves határidő bizony vészesen közeledik. A nagymértékű tőkekiáramlás pedig teljesen tönkreteheti a szövetkezete­ket. Igaz ugyan, hogy a transz­formációs törvény módosítása, vagyis a vagyonjegyek beveze­tése részben változtatott a helyzeten, de ezt nem láthat­tuk előre. Másrészt a tagok ettől függetlenül kiléphetnek vagyonukkal együtt, és ki kell őket fizetni. A részvénytársasági forma egyes konkrét személyeknek, akik a kilépést fontolgatták, ta­lán nem a legmegfelelőbb, vi­szont a részvényeiket így is el­adhatják. Abba azonban, hogy kinek, a többi részvényesnek is van beleszólása. Elsőként a többi részvénytulajdonosnak kell felajánlaniuk, és ha köztük nincs érdeklődő - az igazga­tótanácsjóváhagyásával - ide­geneknek is felajánlhatják. Akadnak, akik szerint talán túl szigorú az alapszabályzatunk, de minden áron meg akarjuk akadályozni az ellenőrizetlen részvényforgalmat. A tagok túl­nyomó többsége azonban nem a kilépésen töri a fejét. To­vábbra is itt akarja működtetni vagyonát, itt akarja bérbe adni földjét, és hogy ez számára is előnyös legyen, ahhoz stabil céggé kell válnunk. Ennek pe­dig elengedhetetlen feltétele, hogy bizonyos kilépő csoportok a tőke kiáramoltatásával ne te­hessék tönkre a céget is a bent maradó tulajdonosokat. Ami a szövetkezetben könnyen előforduhat. - Kik alkotják a részvénye­seik körét? - Azok, akik a transzformá­ciót követően vagyonrészükkel szövetkezeti taggá váltak. Kü­lönösen fontosnak tartottuk, hogy az összes földtulajdonos is tag, majd részvényes legyen. Egyrészt azért, hogy az ő va­gyonrészük ne áramolhasson ki, másrészt pedig azért, hogy kedvező tulajdonosi struktúrát alakíthassunk ki. Nem szeren­csés dolog ugyanis, ha csupán a dolgozókból válnak tulajdo­nosok. Tapasztalatok bizonyít­ják, hogy az a gyár vagy üzem, amelyet munkáskollektívák vettek meg vagy privatizáltak, általában tönkrement. Rossz értelemben vett munkahelyi demokrácia alakult ki; a beosz­tottak választottak igazgatót, nem a tulajdonosok. Illetve a tulajdonosok, akik viszont be­osztottak is voltak egyben. Sikerült tehát bevonnunk a földtulajdonosokat is a tagság­ba. A tulajdonosok létrehozták az igazgatótanácsot, amely ki­nevezte az igazgatót. Száz­nyolcvan részvényesünk van, közülük tizenöt-húszan dolgoz­nak itt, a többi úgymond külső tulajdonos. És ez így van rend­jén. A részvénytársaságnak egyébként tizenöt alkalmazott­ja van - vezetők, könyvelők, portások, éjjeliőrök, és tizenö­ten - a traktoristák, műhelye­sek - vállalkozóként dolgoz­nak. - Váltsunk témát: mivel fog­lalkozik a részvénytársaság? Milyen a termelési struktúra? - Valószínűleg Szlovákia­-szerte nincs még egy ilyen mezőgazdasági üzem, amelyik ennyire szakosodott volna, (A szerző felvétele) mint a miénk. Ezerhetven hek­táros vestésterületünk kéthar­madát őszi búza, egyharmadát napraforgó teszi ki. így alkal­mazkodtunk az itteni száraz vi­szonyokhoz, a búza ugyanis ki­kerüli a szárazságot, a napra­forgó pedig szárazságtűrő nö­vény. Öntözéses területeink nin­csenek, a Duna melletti ned­ves, rossz minőségű talaj pedig nem megfelelő kukoricater­mesztésre. A kukoricatermesz­tés a szárazság miatt is veszte­séges volt, ezért felhagytunk vele. Állattenyésztéssel sem foglalkozunk. Az istállók, ame­lyeket a volt szövetkezettől örököltünk, igen leromlott álla­potban vannak, rendbetételük jelentős befektetést igényel. Tervezzük ugyan az állatte­nyésztés felújítását, de csak a sertéstenyésztést, mert a szá­lastakarmányt a már említett szárazság miatt nem tudjuk gazdaságosan kitermelni. - Visszatérve a növényter­mesztéshez: milyen összetétel mellett milyen vetésforgót al­kalmaznak? - Klasszikus vetésforgó sze­rintem csak a tankönyvekben létezik, én inkább vetésváltás­ról beszélnék. Igaz ugyan, a szakirodalom a napraforgó 6-7 évenkénti termesztését javasolja, de tapasztalataink azt bizonyítják, hogy megfelelő agrotechnikával hároméven­kénti vetésnél sem kell a be­tegségek elterjedésétől, az utód növény gyomosodásától tartani. Minimális talajművelé­si rendszert vezettünk be - se­kélyművelést, de nem direktve­tést. Négyévenként egyszer kö­zépmélylazítást végeztünk, amely olcsóbb, ugyanakkor ha­tékonyabb, mint a szántás. - Az idei tél az átlagosnál sokkal hosszabb volt, a szoká­sosnál jóval több csapadék hullott. Rányomta ez a bélye­gét a búza áttelelésére is? - Valószínűleg sokan meg­lepődnek, ha azt mondom, hogy az idén se hullott sokkal több csapadék, mint az előző években. Az értékcsalódást az okozta, hogy a hó sokáig meg­maradt a földeken, ezért tűnt úgy, mintha rengeteg lett volna a csapadék. A méréseink azon­ban mást mutatnak. Bár a ta­vasz késett, ez minket nem­igen érint, mert korai vetésű növényünk nincs, a napraforgó alá pedig jó elő tudjuk készíte­ni a talajt. Búzáinkat ősszel időben elvetettük, jól kikeltek, megfelelő kondícióban várták a telet és így nem volt gond az átteleléssel. A vegetáció késik egy kicsit, de aratásig még be­hozhatja a lemaradást. Búzánk 90 százalékát egyébként kenyérgabonaként értékesítjük, a sikértartalom növelése érdekében minőségi fejtrágyázást végzünk. A hek­tárhozamokkal is elégedettek lehetünk, két évvel ezelőtt 6,4 tonnás rekordtermést értünk el, tavaly a nagy szárazság el­lenére 5,5 tonnát. És ha már a hozamoknál tartunk, a napra­forgóval is eldicsekedhetünk, a 340 hektáron 24 mázsás hoza­mokat könyvelhettünk el. - Ez a két növény nyeresé­get jelent önöknek? - Amióta különváltunk a muzslai szövetkezettől, min­den évben nyereséggel zár­tunk. Csak az elmúlt két évet említemném: kilencvennégy­ben 2,8 millió, tavaly 1,4 millió koronás nyereségünk volt. En­nek egy részét, mintegy 300 ezret szétosztottunk a részvé­nyesek között. Jelentős beru­házásokat is végeztünk; gépe­ket vásároltunk, új gabonatá­rolót építettünk. A volt szövet­kezettől 20 hektár kiöregedett szőlő is ránk maradt, amelyet fokozatosan ki kell vágni. Táv­lati terveink közt szerepel az újratelepítése, de ez óriási be­ruházást igényel. Erre jelenleg nem futja. - Nem segítenek a dotációk sem? - Rögtön az elején le kell szögeznem, nem vagyok dotá­ciópárti. Szerintem a társada­lom kétféleképpen tarthatja el a mezőgazdaságot: vagy meg­felelő piaci árak lesznek, vagy dotációk. Az első mód eddig nem érvényesülhetett - és ezért volt válságban a mezőgazdaság -, bizonyos túltermelést örököltünk a szo­cializmusból. így az árak nem növekedhettek olyan mérték­ben, mint a bemenő költsé­gek. Mostanra ez nagyjából ki­egyenlítődött. A támogatás második módja a dotáció, amely viszont a protekciona­lizmus, a korrupció lehetősé­gét rejti magában. Megoldást jelentene, ha az állam a dotá­ciós újraelosztási rendszer he­lyett az elvonásokat csökken­tené. Ez mindenkire egyfor­mán vonatkozna, és teljes mértékben piaci megoldásnak tartanám. Jó példa erre a zöld gázolaj bevezetése. Ugyanak­kor a dotáció olyan, mint a szociális segély. Főleg a jelen­legi politikai helyzetben lát­szik, hogy mennyire befolyá­solható az odaítélése. A korábbi években mint egy félmillió korona támogatást kaptunk műtrágya vásárlására. Az idén, előzetes értesüléseink szerint, az Érsekújvári Területi Földügyi Információs Szolgálat ezt az összeget csaknem a ti­zedére csökkenti, ugyanis elsősorban gépek, berendezé­sek vásárlását támogatja. A hír elég kellemetlenül ért bennün­ket, mert számítottunk erre a pénzre. Ez valószínűleg a nye­reségünk rovására megy. Nem vitatom, hogy szükség volt a dotációk bizonyos fokú átcsoportosítására, gépek vá­sárlására, tartós növénykultú­rák telepítésére, de nem ilyen egyszeri, drasztikus módon. Nem tudom, hogy ez országos döntés-e, vagy csak járási sajá­tosság, mert ha az utóbbi, ak­kor a termelőkkel összefogva tiltakozni kívánunk ellene. V. KRASZNYICA MELITTA JUGOSZLAVIA ES A PÉNZNYOMTATÁS Egy pénzügyi szakember keservei Május hónapba lépve Jugoszlávia polgárait voltaképpen továbbra is egyetlen egy téma érdekli igazából: marad-e a helyén a dinár stabilitását szinte egyedül érző Avramovics bankkormányzó. Az idős pénzügyi szakember neve 1994 janurájában vált hirtelnében ismertté, amikor szinte egy nap alatt véget vetett a vi­lágszinten is aranyérmes hiperinflá­ciónak. A szuperdinár atyját nemzeti hősként ünnepelték, s a hatalom is mindent elkövetett népszerűségé­nek növelése érdekében. Most - épp oly gyorsasággal - terhessé vált a rendszer számára. A Jugoszláv Nem­zeti Bank kormányzójának egyetlen bűne: nem nyomtat ki újabb pénzt. Az ország jelenleg 315 millió dol­lárnyi devizatartalékkal rendelkezik, amely napról napra fogyatkozóban. Avramovics Párizsban a Nemzetközi Valutaalap képviselőivel már szinte megegyezett volna, hogy Kis-Jugo­szlávia teljesíti tartozását (104 millió dollár), s azon nyomban hitelt kap (120 millió dollár). Belgrád azonban közbelépett, s a tárgyalások kellős közepén feltételként szabta meg az ország jogfolytonosságának elisme­rését. Az ürügy persze mondvacsi­nált, hiszen a volt Jugoszlávia külföl­di adóssága jóval nagyobb, mint az idegen bankokban maradt pénz. Fel­tételezhető ugyan, hogy a durcás és büszke szerb hatalom inkább vállal­ná a teljes összeg visszafizetését, mintsem hogy ismét „sorba álljon" a nemzetközi elismertség ügyében. A dolog hátterében azonban mélyebb okok állnak, s hogy a kétfelé húzó társaság élén a francia fővárosban a nyugdíjkort jóval meghaladó agg bankkormányzó szégyenben maradt, csak epizódusa a belső forrongások­nak. Az IMF-szakenbereknek ugyanis szintén van egy komoly feltétele a hi­telnyújtáshoz: a privatizáció elkezdé­se. És éppen ez a bökkenő. Milosevi­cséknek halvány elképzelésük sincs a megoldásra, ami van, azzal pedig egyszerűen nem lehet mit kezdeni: csak a veszteséges nagyvállalatokat adnák magánkézbe, míg az életké­pes gyárakat megtartanák az úgyne­vezett társadalmi tulajdonban, s azok képeznék a továbbiakban a szo­cialista hatalom anyagi bázisát. Párizsból Avramovics csak a Crna Gora-i kormány által küldött különre­pülőgépen tudott hazatérni, itthon aztán tettek még vele egy-két kísérle­tet, hogy rávegyék a fedezetlen pénz­kibocsátásra. Hajthatatlansága nyo­mán főbűnössé lépett elő. A rá nehe­zedő nyomás óriási, hiszen a gyárak friss pénzt követelnek az újraindulás­hoz, a „dolgozókat" nincs miből fizet­ni, késnek a nyugdíjak. A mezőgazda­ságnak nincsenek már belső erőtar­talékai. Ez utóbbival kapcsolatban Avramovics ugyan emlékeztetni pró­bál, hogy a tavalyi búzát 25 centes áron vásárolták fel, s még ma sem le­het tudni, külföldön mennyiért érté­kesítték, ám ez esetben már - ma­gáncégeik révén - egyes kormányta­gok is azonnal gyanúba keveredné­nek. Nos, a szálak messzire vezetné­nek, marad a tény, hogy a nyerész­kedőknek most fedezet szükségeltet­ne, eltűntetni a korábbi harácsolások nyomait. Kis-Jugoszlávia szemmel látható­lag túl sok esztendőt töltött zárlat alatt, az embargós idők pedig a csa­lások és visszaélések olyan szilárd és zárt rendszerét hozták létre, ame­lyekből nem egyszerű a váltás, főként, ha sokak érdeke egészen mást diktál. Belgrád éveken át a há­borúval volt elfoglalva, a rendszervál­tásra nem készült fel, s most abban annak veszélyét látja, hogy kicsúsz­hat kezéből a hatalom. Avramovics professzor váltig hangsúlyozza, ki­tart, amíg el nem zavarják. Sorsáról rövid időn belül a szocialisták taktizá­lása dönt. SINKOVITS PÉTER

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents