Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-30 / 125. szám, csütörtök

1] tu szó OLVASOINK OLDALA 1996. május 30. Tisztelt szerkesztőség! Május legszebb ünnepén, anyák napján, a Nagykéri Községi Hivatal és a kulturális központ ünnepélyt rendezett az édesanyák részére. A polgármester ünnepi beszédét kultúrműsor követte. Goda Marika művésznő szórakoztatta az'édesanyákat, aki operetteket, népdalokat és cigánydalokat énekelt. Vidám dalaival emlékezetessé tette minden édesanya számára ezt a napot. Nemes gesztus volt ez a polgármesteri hivatal és a művelődési központ részéről. Akik az ünnepélyen jelen voltak, kellemesen szórakoztak. Köszönet érte a rendezőknek. MALI KATALIN Nagykér A bevásárlást félbeszakítottam a könyvesboltban. Ahogy néztem a sorba rakott könyveket, pillantásom egy nagyon régen látott könyvre esett, nagymamám és édesanyám egyetlen, hűséges, féltve őrzött Váncza süteményesköriyvére. „Haladjon ön is a korral, süssön Váncza sütőporral!" - derengett fel bennem a régi reklámszlogen. Érdekes, nosztalgikus receptkönyv, ugyanakkor egyszerre szól a kezdő, illetve a rutinos háziasszonyokhoz. Számtalan hasznos tanács olvasható benne, például mit csináljunk, hogy a torta tésztája könnyű és magas, és a család hétvégi kuglófja finom legyen. Ha az ügyes háziasszony a díszítéshez a legegyszerűbb elemeket használja, a torták, sütemények megújulnak és különlegesebbek lesznek. Napjainkban egyre több család tér vissza a sütemények vásárlása helyett az otthoni előállítására. Hogy miért? Egyszerűen takarékossági szempontok miatt. Az említett süteményeskönyv 246 oldalán csak erre törekszik. A rég elfelejtett receptek, az ünnepi almáspite, finom cseresznyéslepény, karácsonyi habkarikák, mákoskürt és még sok más finomság mindmind gyermekkorunk kedvencei. Talán ezért is örültem ennek a Váncza könyvnek. OROSZ ERIKA Povoda Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket TÉNYLEG GYORSÍTOTT TEMPÓBAN ÚJ SZÓ. 1996. V. 9. Szabályok - előírások - törvények Bathó Hubert úr a hozzáértésére hivatkozott, míg Pauer Györgyi beismerte hozzá nem értését. Ezért merészkedem mindkettőjüknek néhány sorban felvilágosítást, magyarázatot adni. 1. Amennyiben egyházi temetést óhajtottak, teljesíteniük kellett volna az egyház szabályait és előírásait, melyekről Önök megfeledkeztek. 2. Meg tetszettek feledkezni arról, hogy az úgynevezett „BÚCSÚZTATÁST" soha nem a pap végezte, hanem a kántor - annak idején - amit a II. Vatikáni Zsinat 30 évvel ezelőtt beszüntetett. Azóta ezt sem nálunk Szlovákiában, sem szerte a világon nem alkalmazza az egyház, az „egyházi törvény". 3. Bárki is végezte a szertartást, ELŐTTE kell szólni, hogy a sírnál, és CSAKIS a sírnál szeretnénk néhány szót szólni. Tapasztalataim szerint eddig ennek soha semmi akadálya nem volt. Ez a rendje-módja a szabályoknak, előírásoknak és az egyházi törvényeknek megfelelően, melyeket még egy pap sem változtathat meg! 4. A „Krisztusban kedves Testvéreim!" megszólítás miért maradt el? Mert ennek sokféle változata is van: „Kedves gyászoló család" mivel ez esetben ők a legnagyobb fájdalmat viselők. Ezt a megszólítást meg lehet toldani rokonság, ismerősök, munkatársak, végtiszteletet adók, stb. kifejezésekkel, mert a temetésen a pap nem prédikál, nem is szentséget szolgál ki - hanem csak egy szertartást végez az előírásoknak és szabályoknak megfelelően. 5. „Miért nem volt a római katolikus hitvallás szerint előírtak alapján tömjénes füstölés, amely az elhunyt koporsójától az ördög elűzését jelenti?" Azért, mert a tömjénes füstölés a temetés szertartásában nem szerepel, nincs előírva, még kevésbé törvény. Kérdem én: miből kellett volna kiűzni az ördögöt? A fakoporsóból, a tisztelt halottunk földi maradványaiból? 6. Mint hívő emlékeznie kellene a Három bölcs (Király) adományaira, melyek közül a tömjén Isten tiszteletére és dicsőítésére szolgál, semmiképpen sem ördögűzésre. Tömjént az élő Isten tiszteletére vitték, és nem Jézus sírjához, mivel a füst fölfelé száll, nem le a sírba. 7. Az elhunytak anyakönyve nem regényírásra szolgál. A szabályok szerint abban rubrikák vannak, ezeket kell és lehet kitölteni - ez előírás! BOSNYÁK ISTVÁN Komárom Fontos a szertartás, de... Mélyen gondolkodóba ejtett egyes emberek egyoldalú hozzáállása, véleménye a temetési szertartásokról. Inkább az iparszerűen gondolkodó világhoz alkalmazkodik a temetési szertartás, amely bennem is kételyeket kelt, de ezért nem csak a papokat kell elítélni. A megszűnőben lévő temetési torokért kit fog kérdőre vonni legközelebb? Egyszer részt vettem egy négygyermekes anya temetésén, ott a pap meleg szavakkal kezdte elmélkedését („Ma annál is inkább szomorúbb nap van, mert egy anyát temetünk", nem kell mondanom, hulltak a könnyek. Mit ad Isten, egyik ismerősöm még 15 év után is azért haragszik a papra, mert akkor a család nagy fájdalmát még egy lapáttal megtoldotta. Halottnak meg kell adni a végtiszteletet, én örülnék a legjobban, ha a rokonokkal való búcsúztató visszakerülne a szertartásba, amelyet a kántor énekelt meghatottan réges-régen. Végezetül még egy gondolat: sokaknak milyen fontos a temetési szertartás, de azon már senki sem gondolkodik el, hogy ha az illető házassága napján látta utoljára belülről a templomot, és senki sem lepődik meg azon, hogy milyen nehéz kimondani temetése napján a papnak azt a pár szót, amely így szól: Megpróbálta Istenbe vetett hitben leélni életét. VOJAKOVICS LÁSZLÓ Makranc A papok nem búcsúztatnak, hanem vígasztalnak Én csak annak a hozzászólónak a megjegyzéséhez szeretnék valamit hozzáfűzni, aki kifogásolta, hogy Komáromban nincs búcsúztató. Nemrég beszéltem e témával kapcsolatban az egyik komáromi atyával, aki azt mondta, hogy ők nem búcsúztatnak, hanem vigasztalnak. A búcsúztatókat a Katolikus Egyház püspökei a legtöbb helyen már évtizedekkel ezelőtt, még a szocialista rendszer előtt betiltották a visszaélések miatt. Persze, a tilalom ellenére itt-ott szokásban maradt, főleg olyan helyeken, ahol a lelkipásztor gyönge kezű volt és a kántor nem volt hajlandó lemondani egyik jövedelmi forrásáról, vagy ahol a nép nem engedett. A temetés istentiszteleti cselekmény és egyúttal tiszteletadás az elhunyt személyének. Sajnos, a búcsúztatók nem egyszer ellenkeztek a keresztény temetés e kettős feladatával. Valahol, vagy egy fél évszázada temettek egy férfit, aki italmérgezésben halt meg és köztudott volt róla, hogy házastársát gyakran megcsalta. Nos, a búcsúztató hűséges, példás férjként jellemezte a jelenlevők egy részének mulattatására, más részének botránykozására. Ekkora hazugság ellene volt az istentiszteletnek, de nem szolgálta az elhunyt iránti tiszteletet sem. A kántorokat a búcsúztató verseinek száma szerint fizették. így nem ritkán a hűséges Bodri kutyától is búcsúztattak. Az is előfordult, hogy valamelyik családtagot készakan/a kihagyták, s emiatt harag támadt. Vagy hogyan búcsúztatták volna az apát attól a lányától, akit az apa utolsó kívánsága szerint látni sem akart a koporsójánál? Kifogásolták, hogy nincs tömjénezés. Az előírás szerint nem kötelező, csak a szenteltvízzel való meghintés. Sokfelé nem tömjéneznek, mert problémát jelent a tűz elkészítése. Persze, az nem megengedhető, hogy egyik temetésen tömjéneznek, másikon meg nem. Soha nem szerettem a hosszú temetéseket, de azokat sem, amelyeket pár perc alatt elintéznek. Sajnos, a városokban gyakori az az eset, hogy megszabják, meddig tarthat egy temetés, hiszen egymás után sok van. A futószalagon végzett temetések, szentmisék nem méltók a feladatukhoz, az emberi lélek fölemeléséhez, megerősítéséhez. Aki a keresztény temetésben csak a külsőséget keresi, jobb, ha nem is kívánja. PAXY LÁSZLÓ Egyházfa Izgató igazgatónők Meggyőződésem, hogy Helena Lehotská, a komáromi Duna Menti Múzeum igazgatónője és az Építők utcai Középfokú Szaktanintézet igazgatónője, Eva Gajdáčová, lélekben egymás vállát veregetik, hiszen mindketten kiki a maga munkahelyén a jelenlegi szlovák kormánypolitikai elvárásoknak tőlük telhetően eredményesen eleget tettek a „Na Slovensku po slovensky" (Szlovákiában szlovákul) magyarellenes célok elérése érdekében. Az egyik eltávolítja a magyar nyelvű magyarázó szövegeket a Duna Menti Múzeumból, a másik meg elvhűen szlovák osztályokba terelgeti a magyar gyerekeket a közös igazgatású szakmunkásképzőjében. A tények bizonyítják, hogy ezek az emberek és a hozzájuk hasonlók saját karrierjük érdekében micsoda törvényellenes, erkölcstelen cselekedetekre vetemedtek, amelyeket lehetőségük szerint még fokoznak is, hiszen jellemükben fogyatékos emberek mindig hajlandóak voltak adandó alkalmakkor bármily gonosz tettre. Tehetik ezt egyelőre felelősségrevonás, tehát büntetés nélkül. Sőt, biztos, hogy „jól végzett munkájukért" dicséretet, talán még jutalmat is kapnak az azones és a hasonló gondolkodású és cselekvő feletteseiktől. Hogy ez nem szolgálja a jó emberi kapcsolatokat, a békés és baráti kapcsolatok kibontakozását, Szlovákia belföldi és külföldi pozitív megítélését, azt mindenkinek tudatosítania kellene. Egyelőre szerintük minél rosszabb másoknak, annál jobb nekik. A hatalmukkal visszaélő jogtipró oligarchák azt tartják, hogy nekik most mindent lehet, mert ott a jog, ahol a hatalom. Élnek is vele rendszeresen, nem törődve azzal, hogy ennek milyen negatív következményei vannak és lesznek számunkra. Nem a bűnfeltárókat kellene hibáztatni, hanem az önkényeskedő jogtipró bűnösöket. Ne csak akargatva akarjuk a demokráciát, hanem tegyünk is érdekében mindannyiunk javára! Ne hallgassuk el a törvénysértéseket, hiszen vétkesek közt cinkos, aki néma! KOVÁCS JÁNOS Komárom Gólyaíészek a villanypóznán Apró örömeink és bánataink Már előre örültem, hogy a magyar asztalitenisz-válogatott Pozsonyban indul az Európa-bajnokságon. Lelkesedésem csak fokozódott Bátorfiék sikeres szereplésekor. Nosza, "fezedtem is a sátorfámat és átvedlettem keménytorkú, kérgeskezű szurkolóvá. Majd az idegtépő csapatmérkőzés után a döntőben nem álltam meg, hogy ne váltsak néhány vigasztaló szót Csillával és Tóth Krisztinával. Ám az örömömbe sajnos egyszerre két üröm is vegyült: egyrészt, a szlovák közönséget is figyelve, azt kellett megállapítanom, hogy nemcsak az ellenfél minden nyert labdáját, hanem a magyarok vesztett labdáit is tapsviharral jutalmazta! (No comment). Másrészt, nem értem, hol volt a magyar szurkolótábor? A hazai magyarnak bizony ott lett volna a helye! Mégha szólít is a fólia, drága a jegy, és nem mindenkinek vonzó játék a pingpong. Mert szent meggyőződésem, hogy kiadós szurkolás segítségével a női csapat is fölléphetett volna a dobogó legmagasabb fokára. Más. Szinte könnybe lábadt a szemem, amikor Szabó G. László írásában (A megszállottak erejével - Új Szó, 1996. május 3.) Marián Labuda színészt idézi, amint Eszenyi Enikő magyar színésznőről nyilatkozik. Érdemes a szavait újra ízlelgetni: „Enikő előtt percenként megemelném a kalapom, de most már egyre inkább zavar, hogy csak pár szót tudok magyarul. Őt hallgatva ugyanis az az érzésem: a magyar nyelv szebb, mint az angol. A zenéjével, a ritmusával már közelebb áll hozzám... Ha újraszületnék és nemzetiséget választhatnék, könyörögve kérném az Istent, tegye lehetővé, hogy inkább magyar legyek." Hát nem gyönyörű! Megjegyzem, Marián Labuda mindig is szívből beszélt, sosem rejtette véka alá „eretnek" véleményét. így volt ez '89 fordulóján is, amikor igazi demokrataként szólt tízezrekhez a főtéri pulpitusról. Persze, nem sejthette, hogy a dolgok „kissé" más fordulatot vesznek. így hát neki sem marad más hátra, mint az olyan „apró" örömökkel beérni, mint amilyenekkel Eszenyi Enikő, a pesti színész-rendező szolgált. BOHUNICZKY LÁSZLÓ Pozsony Megalapozott a felár? A minap egy nagyobbnak számító gömöri faluban szomorú kötelességem hivatalos dolgait intéztem, és egy fénymásolatra volt szükségem a további teendőimmel kapcsolatban. A hivatalnoknő kedvesen felhívta a figyelmem erre a szükségszerűségre, mire megkérdeztem, lehet-e náluk fénymásolatot készíteni. Megmondta, hogy melyik helyiségben lehet, ahol a négy hölgy egyike eleget tett kérésemnek. Megkérdeztem, mennyit fizetek a két oldalért, s döbbenten hallottam, hogy hat koronát. Vagyis egy oldalért három koronát. Életemben nem először vettem igénybe hasonló szolgáltatást, áttekintésem tehát van az árakról. Vagy abban a nagyobb faluban ez az egyetlen fénymásológép (így nincs konkurencia), és akinek nem tetszik, mehet a járási székhelyre, vagy ne hagyjon magának másolatot? Azon a vidéken igen magas a munkanélküliség. Vagy talán ezért a drágítás? Elismervényt a hat koronáról nem kaptam... IVAN BORBÁLA Kassa Millecentenárium és közöny Jeles esemény színhelye volt 1996. május 11-én a királyhelmeci Petőfi Sándor Művelődési Központ nagyterme. A millecentenárium évfodulója tiszteletére szervezett királyhelmeci ünnepségsorozat részeként az MKDM Királyhelmeci Területi Választmánya kitűnő előadókat felvonultató nemzetközi szimpóziumot rendezett. Elsőként Pásztor István, Királyhelmec polgármestere lépett a pódiumra, hogy a kedves vendégeknek bemutassa a város múltját és jelenét. Ezután a szlovákiai magyarok lakta tájain már jól ismert tihanyi apát, dr. Korzenszky Richárd következett, aki Magyarság és kereszténység a Kárpát-medencében címmel tartott előadást. Az apát úr többek között leszögezte: ne feledjük el, hogy letelepedésünk 1100 éves történetével párhuzamosan egy 1000 éves keresztény kultúrára is visszatekinthetünk. A kereszténység kizár minden kirekesztettséget. Ami magyarságunkat illeti, közös múltunk vállalása emberi tisztesség kérdése. Fontos, hogy mindenki tartozzék valahová, és az együvé tartozás érzését ne az idegen hatalmakkal való szembenállás határozza meg. Dobay Béla, a sárospataki Árpád Vezér Gimnázium tanára honfoglalásunk stratégiáját vázolta fel a hallgatóságnak. Popély Gyula előadását két fontos kérdés köré szervezte: Mi az oka megfogyatkozásunknak, ill. megvannak-e megmaradásunk feltételei? Elénk tárta a magyarok számarányának alakulását 1910-től napjainkig. Utolsóként Gábor Bertalan nagykaposi esperes kapott szót. Gondolatait egy újabb, mindannyiunkat érzékenyen érintő kérdés köré csoportosította. Van-e remény számunkra beteg társadalmunkban? Majd igazi lelkipásztorhoz méltó módon, Jézus sebeire utalva bizonyította: Az életben nincsenek elviselhetetlen kudarcok, csapások. Lelki műhelyekre, szellemi központokra lenne szükségünk gyógyulásunkhoz! Aki május 11én lelki feltöltődésre áldozta napját, aligha csalódott. Kitűnő előadókat hallhatott, történelmi információkkal egyaránt gazdagodhatott. Milyen kár, hogy legföljebb ha kilencvenen voltunk. ZSEBIK ILDIKÓ Királyhelmec Gyermekkorunk megcsodált madara a réteken, mezőkön peckesen sétáló gólyamadár. Ráadásul nagyon közelről engedi magához a cseperedő emberkéket, csak a szemtelenkedő suhancok elől kap szárnyra, hogy nyújtott nyakkal, hátrafeszített lábakkal néhány méterrel odébb szálljon. A gólyák tisztelete megmarad bennünk egészen a felnőtt korunkban is, szívesen gyönyörködünk a gólyákban, hiszen fészküket közelünkben rakják; magasabb kéményekre, magányos, öreg fákra és villanyoszlopokra. A gólya tehát bevonult életünkbe, sőt tudtuk, és vallottuk: „Nem szabad bántani a gólyát, mert ő hozza a kisgyermeket!" Szól is róluk sok-sok legenda, dal és nagyon komoly, mély érzelmű költemény, közülük Tompa Mihály: A gólyához című versét említeném... Ám a gólyák, költöző madaraink életfeltételei nagyban megváltoztak, egyre nagyobbak a táplálékszerzési gondok, az életterük beszűkült. A minap azonban ennek ellenére gólyafészeknek voltam a szemtanúja Felsőszecsén; közel, a Lévára vezető forgalmas útvonalhoz az egyik villanypóznán fészket raktak a gólyák. Az első fészekrakás sikerült, a gólyák az áprilisi, májusi viharok ellenére is keményen dolgoztak. Kíváncsian várjuk az eredményt, hogy majd hány pici gólya cseperedik fel és vág neki - ha eljön az ideje - a vándorúinak. MOTESIKY ÁRPÁD Verebély