Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-21 / 117. szám, kedd

1996. május 27. BELFOLD - KÜLFÖLD ÚJ SZ

Ó 7 | BESZÉLGETÉS KOLÁR PÉTERREL. A CSEMADOK OV FŐTITKÁRÁVAL „A helyzet nem könnyű, de..." - Néhány hete befejeződtek a Csemadok helyi szervezeteinek az évzáró gyűlései, s elkezdődtek az országos és regionális rendezvények, amelyek szervezésében azonban az ún. központ alig vagy csak részben vesz részt. Nincs pénz, ám rendezvények vannak. Milyennek látja ezt az állapotot? - Az állapot és a helyzet nem könnyű, de nem szeretnénk eleve feladni egyetlen olyan rendezvényt sem, amely a túlélést és a jövőt szolgálja. Lehet, hogy kicsit túlzok, de ezeket a fesztiválokat megelőzően regionális és helyi szinteken szinte az egész szlovákiai magyarság részese, támogatója mindannak, amit a kultúránkban prezentálni tudunk. Ezért is tartom én fontosnak a rendezvények megőrzését, mert azok csupán a jéghegy csúcsát képezik. Például a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny döntőjének a résztvevői családokat, iskolákat, faluközösségeket, sőt egész régiókat képviseltek. Ha másra nem, akkor a napisajtóban megjelent eredményre odafigyeltek az emberek. Ezeknek tudati hatásuk van, s az itteni magyarságnak a nemzeti tudatát erősíti. - Ugyanekkor a területi konferenciák többségén úgy döntöttek, hogy ne tartsák meg a rendkívüli országos közgyűlést, ami az eredeti elgondolás szerint az új helyzethez megoldásokat lett volna hivatott keresni. - A mai napig érvényes alapszabályzat szerint a területi konferenciák kétharmadának kellett volna a rendkívüli közgyűlés összehívása mellett dönteni. Ez nem így történt, ezért a jövőre már amúgy is esedékes rendes közgyűlésig elegendő felkészülési időnk van a kialakult áldatlan pénzügyi helyzet orvoslására, és a teljes szerkezeti átalakítás alapszabályban is rögzíthető megoldásainak kimunkálására. - Sok emberben él még a reflex, hogy az a jó, amit valamely felsőbbségről érkező levélben elvárnak. Beavatottak tudni vélik, hogy ennek elmaradása okozta azt, hogy a helyi szervezeteknek csupán a kétharmadában tartották meg az évzáró taggyűléseket. - Különösebb szervezés, utasítgatás nélkül legalább ugyanannyi alapszervezet tagsága érezte szükségét, hogy számot vessen saját helyzetével, mint amikor körlevelekkel utasították őket. Ami nem jelent mást, mint a Csemadok sorsának szabad alakítását. Ezt ugyanis senki más nem végzi el helyettük - helyettünk. Ahol van két-három felelősséget érző ember, ott az évközben folyó gazdag kulturális munkának csupán ünnepélyes betetőzése volt az évzáró taggyűlés. - Mennyiben érzékelhető, hogy helyi szinteken is tudatosították már a szemléletváltás szükségességét, hogy nincsenek szabványosított dolgok, nincsenek utasítások, magunknak kell cselekednünk? - Legtöbb helyen tudatosították azt, hogy a jelenlegi politikai környezetben nem várható javu lás a magyar nemzeti kisebbség kultúrájának az állami támogatásában. Amennyiben a kormányzat ezen a gyakorlaton nem változtat, csak a helyi önkormányzatok tudnak valamelyest segíteni. Ők is annyiban, amennyiben a polgárok, a szlovákiai magyar emberek igénylik ezt a támogatást. Manapság már senkire sem lehet ráerőszakolni egyes kulturális aktivitásokat. Vagy igényli azt, és maga is maximálisan segít, részt vesz mondjuk egy éneklőcsoport munkájában, vagy nem. Az is természetes, ha egy önkormányzat felé ezek a körök, amatőr együttesek, egyletek támogatásért fordulnak. A jelenlegi helyzetben ugyanis halvány esélyünk van arra, hogy az állami költségvetésből megkapjuk a minket jogosan megillető támogatást. - Megtartották az évzáró taggyűléseket, területi konferenciákat, rengeteg ötlet, elképzelés, javaslat született, de nem lesz rendkívüli országos közgyűlés. Milyen gyakorlat következik most, milyen folyamatok, irányított és spontán kezdeményezések lökik előre a kátyúba jutott szekeret? - Van mit tennünk. Egyrészt az eddiginél jobban meg kell szervezni a szlovákiai magyarság kulturális életét. Hansúlyozom: nem csupán a Csemadokra gondolok... - Felmerült-e, hogy a Csemadok erjesztője, fóruma legyen a ma már rétegszervezetekben, felekezeti társaságokban észrevehetően új aktivitásokkal működő kulturális csoportok koordinált együttműködésének? - Mindenki felfogta, hogy az eddigiektől eltérően kell dolgozni. Az viszont természetes, hogy ezeket a kapcsolatokat néhány nap alatt nem lehet kialakítani, s ehhez nem elég a Csemadok. Az egymásrautaltságot és az egymásmellettiséget kellene mindenkinek felismernie. A következő néhány hónapban ennek kellene megteremtenie az alapjait. Elsősorban azokra a szakmai társaságokra gondolok, amelyek eddig is pótolhatatlan munkát végeztek, ugyanakkor az .értelmiségünk egyes rétegei más, újonnan alakult szervezetekben sokkal aktívabbak. Ki kell mondanunk, hogy a Csemadoknak sokat kell tennie, hogy ne öregedjen ki a tagsága, hanem megújuljon korban, gondolkodásban is. - Kétségbevonhatatlan tény, hogy a mai Csemadokot még úgy-ahogy mozgató emberek már középkorúaknak sem mondhatók. Viszont az egyes együttesekben, csoportokban olyan fiatalok dolgoznak szívvel-lélekkel, akik számára igazából semmit nem mond, megfoghatatlan és elaggott nosztalgia objektuma a Csemadok. Nem lenne itt a megfelelő idő arra, hogy egy teljesen más alapokon, más reflexek szerint működő szervezet jöjjön létre? - Csak az lehet a stratégia, hogy ezeket az önállóan működő csoportokat, társaságokat valamilyen módon egymás felé közelítsük. Ha másképpen nem megy, akkor legalább valamifajta uniós jelleggel működő szövetség keretében. Nagyon sok ilyen rétegkultúrát, már-már szubkultúrát ápoló társaság létezik, akik természetes önállóságukból és fiatalságukból következő alkalmazkodóképességgel rendelkeznek, ugyanakkor sebezhetőbbek is, éppen kicsiségük miatt. Gondoljunk csak az ifjúsági szervezeteinkre, akik egymás ellenében nagy vehemenciával működtek, s tudomásom szerint ma már szűk csoportokká, alapítványokká zsugorodtak, talán a Diákhálózat kivételével. - Nem támadt a három hónap alatt olyan benyomása, hogy aki valójában akar valamit tenni, az azt a Csemadoktól függetlenül saját csapatával is megvalósítja? - Igen, mert pénzt nem tudunk adni, hiszen nincs, támogatókat keresni meg regionális és szakmai érvekkel talán könnyebb, mint az eleve koldusnak látszó Csemadok nevében. így aztán egyre többen vannak, akik nekiveselkednek és a magyar kultúrát igyekeznek működtetni. Legtöbbször azonban ezek az emberek csupán a még kisebb kommersz sikereket hozó dolgokat válogatják ki: budapesti művészek haknijai, nótaest, popkoncert, kabaré. Viszont megmaradt nekünk az amatőr művészeti mozgalom néptáncostul, színházastul, népdalostul, versmondóstul, kórusostul. Ezzel is kell kezdenünk valamit. - A Csemadok vezetőinek a mozgalomban kialakult és megrögződött eddigi szemléletével aligha sikerül ezt az összefogást kialakítani. - Ez a szemlélet azzal együtt változik, ahogy változik az állam viszonyulása a szlovákiai magyar kultúrához. A Csemadokot egyfajta tehetetlenségi nyomaték - a bekövetkezett változások ellenére is - úgy vitte tovább, ahogyan az elmúlt néhány évtizedben működött. Ebbe én nemcsak a személyi adottságokat sorolom, hanem az állam rendszerváltás után is egy ideig még gyakorolt paternalista támogatását is. Ami összegszerűen mindig csökkent, de lehetett hozzá a bizonyosság esélyével alkalmazkodni. Az éppen most jogalanyiságra kényszerülő területi titkárságok többsége számára is kényelmesebb volt kivárásra alapozni. Ahelyett, hogy azt keresték volna, milyen megoldások mutatkoznak lehetségesnek a rendszerváltás kezdetén már megmutatkozó nemzetállami reagálások nyomán. - Beszélgetésünk kezdete előtt ért véget a területi titkárok értekezlete. Milyen képet vázoltak fel helyzetükről? - Néhány helyen nem tudták olyan mértékben feltalálni magukat, ahogyan azt igazából szerettük volna. Még mindig az az óhaj, hogy álljon vissza az ismert alárendeltségi modell. Nos, ami a támogatást illeti: az államot valamilyen módon és formában rá kell kényszeríteni, hogy a nemzetiségi kultúrákkal foglalkozzon és biztosítsa az anyagi feltételeket. De nem úgy, ahogyan azt a legutóbbi két évben tette. A pályázati rendszert elvben nem tartom rossznak, amennyiben az nem elfogult pénzosztogatáson alapszik. Ha ténylegesen figyelembe veszik, mire van szükségünk, s konkrét dolgokra reális összegeket és nem alamizsnát adnak, akkor ez is működhet. Kiemelve, hogy mindezt a tervezetek megvalósulása előtt hetekkel kellene tudnunk. - Mindent egybevetve: az állam párialétbe kényszerítette a szlovákiai magyar kultúrát. Be kell-e, érdemes-e a hosszú éhezésre berendezkedni, vagy radikális lépések következnek? Létrehozhatók-e valamifajta lelki, szellemi, kulturális ellenállást folytató értelmiségi csoportok, hiszen a politikai ellenállásban teljesen kimerítettük a demokrácia valamennyi eszköztárát? - A legmeggyőzőbb ellenállás az, ha megvalósítjuk mindazt, amit eltervezünk, ami megtartandó értékünk, gyarapítható szellemi vagyonunk. Csemadok-berkekben azokat a rendezvényeket fenn kell tartani, amelyekre kimutatható igény van. A szlovákiai magyarságnak anyagiakkal, pénzzel is részt kell vennie saját kultúrájának ápolásában. Ha nem teszi, bizonyosan kap helyette államilag dotált szlovák kultúrát, de szerintem abban a pillanatban feladta önmagát és magyarságát. Ez állampolgári szemszögből nézve igazságtalan folymat és állapot, de éppen a szabad állampolgárok tudják megvédeni önmaguk emberi és nemzeti identitását az egyre agresszívebb nemzetállami kulturális hegemóniával szemben. Ha a szlovákiai magyarság önkéntes adót vetne ki saját magára, s azt egy nyilvánosan kezelt és ellenőrzött pénztárban összegyűjtené, akkor kulturális autonómiáját az állam akaratától függetlenül megteremthetné, szinte azonnal. - Néhány hónapja lett a Csemadok főtitkára. Ismert a realitások iránti érzékenysége. Mennyiben formálta az eddigi beszélgetésünkben elmondottakat ez a tehetsége és mennyiben a látható kiút? - Nem lepődhettem meg semmin, hiszen a Kassai Thália Színház igazgatójaként, meg annak előtte is benne voltam kultúránk véráramában. Közállapotainkat ismertem. Más dolog, hogy mennyiben sikerül a szlovákiai magyarokat mozgósítani, mert el kell fogadniuk a kulturális dolgokbeli önellátást. Még akkor is, ha végigjárva több területi konferenciát, tapasztaltam, milyen sokan kerültek a lelki rezignáció állapotába, amikor már a jövőbe vetett hitüket is feladják. Mindenképpen el kell érnünk, hogy a kormány restriktív nemzetiségi politikáját, a pénzelvonásokat, a sarokbaszorításokat, a megalázásokat látva ne önfeladással vegyék tudomásul a helyzetet. Magunknak kell önmagunknak hitet adni, ha kell, akár házról házra járva. - Köszönöm a beszélgetést. DUSZA ISTVÁN A XXI. Duna Menti Tavasz műsora 1996. május 22. - szerda * Dunaszerdahely, VMK 8.00-9.00: Zenés műsor a VMK előtt, megnyitó 9.00 óra: Weöres Sándor: Csalóka Péter Bukfenc bábcsoport, Vágfarkasd; A kiskakas gyémánt félkrajcárja Tiklrlkl bábcsoport, Felsővámos; A rút kiskacsa Kabóca bábcsoport, Udvarnok; A szökevény szeplők Kópék bábcsoport, Dunaszerdahely 11.00 óra: Álom vagy valóság Ugrl-bugri bábcsoport, Eperjes; Az egérkisasszony vőlegénye Sziporka bábcsoport, Nyárasd; Elemér, a szamár Kaktusz bábcsoport, Tárnok; A kiskondás Csibészek bábcsoport, Nagyszarva 13.30 óra: Deák László: Ünnepek Frelnet kisszínpad, Nádszeg; A széttáncolt cipellők Huncutkák kisszínpad, Nyárasd; Patkó Jenő: Egyszervani komédiák Csip-csirip, Alistál 1996. május 23. - csütörtök Nagymegyer, VMK 9.00 óra: Tóth László-Bodonyi András: Göncöl táltos nyomában Kincskereső, Szepsi; Móra Ferenc: A csodatevő kalap Bodrogközi Aprószínpad, Klrályhelmec 11.00 óra: Várhidi Attila: Toldi Vadvirág, Torna; Én elmentem a vásárba... Zsibongó, Fülek 14.00 óra: Ami a szívedet nyomja Csillag-szóró, Ipolyság; Ľudo Zelinka: Az oroszlán és a szúnyog Perbenylki bábcsoport; Pápay Relli: Hétszínvirág Dömdödöm, Léva 1996. május 24. - péntek Dunaszerdahely, VMK 9.30 óra: Csupaszív Kuckó bábcsoport, Párkány; Karinthy Frigyes: Visszakérem az iskolapénzt Új Rügyecske Társulat, Rimaszombat; Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek Tőzike, Klrályhelmec; Pilinszky János: Ének a kőszívű királyfiról Rizsegő, Gúta 14.00 óra: Játszóház és táncház a VMK előtt 15.00 óra: az Új három kalap műsor a fesztivál résztvevőinek 1996. május 24. - péntek Somorja, VMK 9.00 óra: a nagyszarvai, a tárnoki, a dunaszerdahelyi és perbenyiki bábcsoportok bemutatkozása 11.00 óra: az eperjesi, a felsővámosi, az udvarnoki, a nyárasdi és a farkasdi bábcsoportok fellépése 1996. május 25. - szombat Dunaszerdahely, VMK 9.00 óra: záróműsor 10.00 óra: eredményhirdetés és díjkiosztás Kis NYELVŐR \ Nyelvek jelleme Nyelvünknek egyik látszólagos jellegzetessége, hogy nem különböztet meg nyelvtani nemeket (erről szól Nyelvünk „nemtelensége" című írásunk az Új Szó 1995. aug. 1-i számában). Ezt a sajátosságot azért kell „látszólagos"-nak mondanunk, mert jellegzetességnek a világ nyelveiben valójában azt kellene nevezni, amit ezek kifejeznek nyelvtani eszközökkel, nem pedig azt, amit nem fejeznek ki. Mivel a legfontosabb világnyelvek éppúgy, mint a környezetünkben használt kisebb nyelvek az indoeurópai nyelvcsaládba tartoznak, tehát a nyelvtani nem kategóriáját általában ismerik (vagy régebben ismerték), úgy tűnik, mintha a nem kifejezése volna a természetes állapot, s ahhoz képest e megkülönböztetés hiánya valamiféle jellegzetesség (ha ugyan nem „rendellenesség"). Az, hogy a világ nyelvei mit fejeznek ki nyelvtani eszközökkel, nyelvenként, nyelvcsaládonként változik, [gy például a magyar többek között a tárgy határozottságára utal nyelvtani eszközökkel, mégpedig sajátos igeragok segítségével. Ez azt jelenti, hogy más-más az ige végződése attól függően, hogy a mondatban van-e vagy nincs tárgy, ha pedig van, határozotté vagy sem. Pl. Olvasok (tárgy nélkül). Könyvet olvasok (határozatlan tárggyal). A könyvet olvasom (határozott tárggyal). Azt, hogy a magyar nyelv a tárgy határozottságát nyelvtani eszközökkel fejezi ki, mindenképpen nyelvünk egyik jellegzetességeként tarthatjuk számon, hiszen nem hogy a környező nyelvekben nem találunk ilyen vonást, hanem még a rokon nyelveknek is csak kisebbik részében van meg ez a megkülönböztetés, így például a második legnagyobb finnugor nyelv, a finn sem ismer külön alanyi és tárgyas ragozást. Ellenben van a finnben (és sok más finnugor nyelvben is) ún. tagadó igeragozás, amelynek viszont a magyarban nincsen semmi nyoma. E különleges igeragozás-fajta lényege, hogy a tagadást nem egyszerűen egy egyalakú tagadószócska fejezi, amely a ragozott igéhez kapcsolódna, mint az e tekintetben az uráli nyelvcsaládon belül a kivételekhez tartozó magyarban (pl. én nem megyek, te nem mész, ő nem megy), hanem a cselekvést kifejező ige változatlan formában marad, a tagadásra szolgáló elem viszont segédigeként viselkedik és ragozódik (mintha magyarul olyasfélét mondanánk, hogy én „nem-ezem" a menést, te „nemezed" a menést, ő „nem-ezi" a menést). - Legközelebbi rokon nyelveinkben, a Nyugat-Szibéria zord északi tájain beszélt vogulban és osztjákban, a magyarhoz hasonlóan ismeretlen a tagadó igeragozás, megvan viszont a határozott és határozatlan tárgynak az igealakon történő megkülönböztetése, igaz, ez egészen más eszközökkel történik, mint nyelvünkben. Ebből vonták le nyelvtudósaink azt a következtetést, hogy a magyarban meglévő alanyi és tárgyas ragozás nyelvünk önálló életében jött létre. Hogy lássuk, mennyire változatosak a nyelvek e tekintetben, mit tartanak fontosnak nyelvtani eszközökkel kifejezni, nézzünk meg néhány példát távoli, számunkra egzotikus nyelvekből! - Az egyik amerikai indián nyelv, a hopi nem különböztet meg nyelvtani eszközökkel igeidőt. Ehelyett az igeragok azt fejezik ki, hogy a cselekvés objektív-e, tehát olyan dologról van-e szó, amit a beszélő valóban érzékel, vagy pedig olyan cselekvésről, ami a beszélőnek csak a képzeletében létezik, amire vágyik, amit akar, de ami közvetlenül nem érzékelhető. - Egy másik indián nyelvben viszont három múlt idő van: az egyik a közeli, a másik a távoli, a harmadik a még távolibb, mitologikus időkben történt dolgok elbeszélésére szolgál. - Az egyik ausztráliai nyelvben öt jövő időt találunk: kettőt olyan dolgok kifejezésére használnak, amelyek még az elbeszélés napján be fognak következni, a további hármat pedig olyanokéra, amelyek valamikor a jövőben esedékesek. - Több nyelvben előfordul, hogy a többes számot másképp jelöli attól függően, hogy a tárgyak, amelyekből több van, közel vannak-e egymáshoz vagy szétszórva találhatók. Említsünk meg végül még egy amerikai indián nyelvet, a navahót: ennek az az egyik jellegzetessége, hogy a valamilyen tárggyal végzett cselekvésre utaló igék töve attól függően változik, hogy az illető tárgynak milyen a formája és az anyaga. Például más az igének a töve, ha a tárgy, amelyre a mondatban utalás történik, gömbölyű, más, ha hosszú, keskeny és szilárd, megint más, ha az illető tárgy alaktalan, amorf. Ebből a néhány példából is láthatjuk, hogy a világ nyelvei sokkal változatosabbak, mint azt az általunk ismert néhány idegen nyelv alapján gondolnánk. Egyben azonban egyformák: mindegyik képes arra, hogy magas szinten kiszolgálja az adott közösség kommunikatív igényeit. Föltéve persze, ha - hagyják. Ha használatát nem szorítják mesterséges korlátok közé nyelvtörvényekkel, nyelvkorlátozó rendeletekkel és fizetett nyelvcsőszökkel. LANSTYÁK ISTVÁN