Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-03 / 102. szám, péntek

1996. május 3. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 | A független alapítványok alkonya Á kormány jóformán még jóvá sem hagyta az alapítványokról szóló törvény tervezetét, amikor a kormánysajtó - csak úgy mellesleg, a tervezetre nem is utalva - felújította az egyes, a kormány számára nyilvánvalóan kényelmetlen alapítványok elleni támadásait. A Slovenská Republika jegyzetírója az Open Society Funddal (Soros György egyik alapítványával) hadakozott, egy jámbor (latinul pius) tanügyi felügyelő, egy szent (latinul pius") hazafi (latinul pius) a szlovákiai . magyar oktatás ügyét támogató, az alternatív oktatás bevezetését ellenző Rákóczi Szövetség alapítványát támadta ugyancsak gyerekesnek (latinul pius) mondható érvekkel. Merthogy ez az alapítvány csak a magyar tannyelvű iskolába jelentkező gyermekeket támogatja, a szlovák oktatási nyelvű iskolákba jelentkezőkről megfeledkezve pedig - szerinte - megsérti az emberek, a gyermekek egyenlőségének elvét. A piusi érvekkel fölösleges foglalkozni, az indítékok pedig ennél a Mečiahoz ragaszkodó, hűséges (latinul pius) hivatalnoknál a-napnál is világosabbak. Legalább negyven-ötven évig szokás volt úgy olvasni újságot, hogy a sorok között is olvassunk. A Gardista-féle szlovák lapokban az Esterházy János ellen intézett támadások már jelezték, hogy a Harmadik Birodalom hatóságainak sem tetszik a tevékenysége. Most pedig az egyes történészek szerint immár harmadik vagy negyedik szlovák birodalomnak (államnak) vannak nehezen kezelhető gondjai ezekkel a fránya alapítványokkal, amelyek gyakorlatilag a mindenkori szlovák állam információs szuverenitását (lásd Darmo tévéigazgató néhai eszmefuttatásait a Jerguš Ferko által jegyzett Kondorban) sértik. Információs, tájékoztatási szuverenitása persze csak a totalitárius államoknak volt, mondjuk annak a Tiso-féle szlovák fasiszta államnak, melyben az angol BBC hallgatása is elegendő ürügy, jogcím volt az adás hallgatóinak bebörtönzésére, vagy abban a Široký Vilmos által kormányzott államban, amelyben Vili elvtárs ötvenhat októberében naponta meghallgathatta a magyar rádió műsorait, de a hozzá hasonlóan magyar anyától származó csehszlovák állampolgárokat ugyanezért sokévi börtönbüntetéssel fenyegette. A vili elvtársak és követőik szerint minket inkább csak az ajog illet meg, hogy adózzunk, eltartsuk az államot, ugyanúgy, ahogy 1989 előtt a párthatározatok és jogszabályok értelmében a jobban gazdálkodó dél-szlovákiai szövetkezeteknek el kellett tartaniuk a veszteséges, északabbra fekvő szövetkezeteket is. Nem véletlenül említettem ezt a hasonlatot. Ugyanez, sőt valami sokkal rosszabb is megtörténhet a jelenleg létező szlovákiai magyar alapítványokkal. És a többi független szlovákiai alapítvánnyal is. A jelenleg létező alapítványoknak is teljesíteniük kellene a törvénytervezet 11. §-ában az alapítványok keletkezésére vonatkozó feltételeket. Magyarán: be kell jegyeztetniük magukat a szlovák belügyminisztériumban. Ehhez viszont igazolniuk kell, hogy olyan százezer korona összegű alaptőkével rendelkeznek, amelyhez az alapítvány működése során nem nyúlhatnak (az ilyen alaptőke elsősorban a bankjavára kamatozik, másodszor az állam számára biztosít adójövedelmet, és végül valamilyen elenyésző összeg a számlatulajdonosnak is juthat). Ezenfelül igazolniuk kell, hogy milyen összegű vagyonnal rendelkeznek (azaz legalább 100 000 koronával), de azt is, hogy ezt a vagyont honnan szerezték. A regisztrálás előtt a minisztériumi hivatalnokok véleményezést kérhetnek attól a központi államigazgatási szervtől, amelynek ágazatában működne a bejegyzendő alapítvány. A bürokrácia berkeiben járatos emberkék jónéhányszor megtapasztalhatták; amit egy bürokrata kérhet, azt feltétlenül kérni is fogja. És aligha hihető, hogy az oktatásügyi minisztérium illetékes hivatalnoka egyetért majd egy olyan alapítvány létezésével és működésével, amely fölöslegessé teszi az általa betöltött munkahelyet, vagy hogy éppen a minisztérum által forszírozott alternatív oktatás ellen fog fellépni. Ilyen módon dől majd el, hogy az adott alapítvány közérdekű (főként szlovák nemzetállami) célokat követ-e vagy sem. Ha a hivatalos megállapítás szerint véletlenül nem ilyen célokat tűzött ki, akkor a vagyonát más alapítványnak kell átvennie (de a törvény még véletlenül sem rendelkezik arról, hogy ezt a „másik alapítványt" kinek áll jogában kiválasztani). Volt már konfiskáció, volt már arizálás, volt már államosítás, volt már szövetkezetesítés... Új elkobzási módszer ebben az országban már nem születhet. Miért halt meg Róbert R.? A szlovákiai politikai helyzet kezd komolyan bonyolódni. Ehhez hozzájárult az is, hogy menet közben felrobbant az Oskar F. legjobb barátja által vezetett gépkocsi. Attól függetlenül, hogy Róbert R. kocsija műszaki hiba miatt robbant fel, vagy ezt a hibát valaki szándékosan okozta, esetleg egy bérgyilkos egyszerűen távolról „elintézte", az eset a kérdések és gyanúk egész sorát veti fel. Amellett, hogy Róbert R. a legjobb barátja volt Oskar F.-nek, és ő tartotta a kapcsolatot közte és a szlovák valóság között, gyakran megtörtént, hogy olyan emberek követték, akik az ifj. Kováő-üggyel kapcsolatban másokat is megfigyelés alatt tartottak. Gyanút kelt a belügyminisztérium állásfoglalása is, amely mindössze néhány órával a tragédia után leszögezte: a robbanást a gázmeghajtás hibája okozta, és a gépkocsiban egy adósságbehajtással foglalkozó személy ült. Igaz az, hogy Róbert R. gépkocsiját gázüzemre állították át, s egy olyan cég számára dolgozott, amely a tartozások jogi úton történő behajtásával foglalkozott. Az is igaz, hogy egész Nyugat-Európában közlekednek gázüzemű gépkocsik és ugyanolyan gyakorisággal robbannak fel, mint a benzinüzeműek. De a belügyminisztérium szóvivőjének megjegyzését arról, hogy Róbert R. tartozások behajtásával foglalkozott, mindenképpen rosszindulatúnak kell tekinteni. A cég, amelynek dolgozott, kizárólagjogi úton hajtja be a tartozásokat, ráadásul ő soha nem került kapcsolatba az ügyfelekkel. Azt is le kell szögezni, hogy Róbert R. annak az Oskar F.-nek volt a legjobb barátja, aki rámutatott a SZISZ szerepére ifj. Michal Kováč külföldre hurcolásában. Oskar F. iránt ebben az országban sokan érdeklődtek. Az érintettek közül sokan tudták, hogy Róbert R. közvetítésével juthatnak el hozzá a legegyszerűbben. Ő azonban a vizsgálótisztek minden ilyen irányú ajánlatát visszautasította. És talán ezért nem az vált áldozattá, aki rejtőzködik, hanem az, aki ebben segített neki. PETER TÓTH, Sme A bank milliárdokat, befolyást és hatalmat is jelent Mikuláš Trstenský leváltása a Szlovák Biztosító igazgatótanácsából újra a négy legnagyobb szlovákiai pénzintézet privatizációjára terelte a közvélemény figyelmét. Ez a téma január végén, majd februárban volt aktuális, hiszen Vladimír Mečiar miniszterelnök ezekre a hónapokra jelezte a privatizálásukat. Miután elmúltak a miniszterelnök által megadott, majd meghosszabbított határidők, a sajtó figyelme elterelődött a témáról. A beavatottak tudják, hogy a végkifejlet késlekedésének igazi oka nem Štefan Gavorníknak, a Nemzeti Vagyonalap elnökének hosszan tartó gyógykezelése, nem is a cseh vagyonalap időhúzása, amellyel halasztgatja a VÚB-részvények kicserélését a Komerční banka részvényeire. Sokkal inkább a kormánykoalíció pártjainak érdekellentéteiben, különböző elképzeléseiben rejlik arról, miként lakhatna jól a kecske, és maradhatna meg a káposzta is. A DSZM koncepciója a privatizáció ún. vállalati módszeréről nyilvánvalóan ütközik más befolyásos csoportok érdekeivel, amelyek a SZNP és a SZM támogatását igyekeznek megszerezni. A koalíciós partnerek állítólag nagyon viharos üléseket tartanak, és bizonyos egyensúly állt be a szemben álló erők között. Mečiar nem zárta le energikus döntéssel a vitát, hiszen több kockázatos helyzetben (például a szlovák-magyar alapszerződés ratifikációja során) szüksége volt a koalíciós partnerek támogatására. Sőt finoman fogalmazva: a bankprivatizáció ügyében a DSZM sem egységes. A Szlovák Biztosító elnökének leváltása, akit sokan a Szlovákiai Munkásszövetség emberének tartanak - összekötve Štefan Gavorníknak, a vagyonalap „munkás" elnökének állítólag hamarosan várható leváltásával és a szintén ide tartozó P. Fraňo eltávolításával a monopolellenes hivatal éléről - azt támasztja alá, hogy a bankokért folyó játékban kezd megváltozni a koalíciós erők egyensúlya. Az idő majd eldönti, hogy ez valóban így van-e. A két utóbbi személy esetében megtörténhet, hogy ugyanabból a pártból neveznek ki a helyükre tehetségesebb embereket. A játék mindenképpen megkezdődött, és a jelöltek is ismertek. És mennyire küzdenek! A bank ugyanis a több milliárd korona mellett a döntő gazdasági és politikai befolyását is jelenti. A játékosok tudják, hogy soha meg nem ismétlődő történelmi lehetőség előtt állnak. Ezért bennünket - a kötvényekkel kárpótoltakat már nem is lep meg, ha a döntő pillanatokban nem riadnak vissza akár a legpiszkosabb módszerektől, húzásoktól és érvektől sem. JURAJ MAŠLÁNI, Práca KOMMENTÁRUNK Világpiaci ár vagy csak jobbegyenes? A mezőgazdasági termelés ötödik éve tartó módszeres leépítése után (ha egyáltalán módszernek lehet nevezni azt a rablógazdálkodást, amellyel a legkülönfélébb okokra hivatkozva szinte elemeire verték szét az agrárágazatot) eljutottunk odáig, hogy szinte egy az egyben megvalósulni látszik az agrárreform eszmei kiötlőinek nem is túlságosan titkolt szándéka, nevezetesen hogy a kereslet-kínálat törvényeire való hivatkozással újra a kereskedők uralhassák az agrárpiacot, beleértve a meghatározónak számító gabonapiacot is. Napjainkban egyre érezhetőbb, hogy a rendszerváltás első éveiben túltermelési gondokkal küszködő agrárágazatra kényszerített fogyókúra mára kezdi meghozni első „gyümölcseit". Nemcsak a pénzhiány miatt kényszerűségből leszűkített tápanyag-utánpótlás, az elöregedett géppark okozta veszteségek, hanem minden bizonnyal az értékesítési nehézségek és az alacsony gabonaárak is hozzájárultak ahhoz, hogy tavaly már éppen csak egyensúlyban volt a belső piaci gabonamérleg, noha a tárca vezetése hangoztatta, a vártnál kisebb termés is elegendő a hazai szükségletek kielégítésére, sőt a túlkínálat ellensúlyozására mintegy 300 ezer tonna kenyérgabona felvásárlását és kivitelét is tervezte a piacszabályozási alap. Ezzel indokolták azt is, hogy az alap a két évvel ezelőtti 3500 koronás tonnánkénti ár helyett miért csak 3350-et kínált a termelőknek. Mint utóbb kiderült, közülük sokan nem vették a lapot, s inkább a készpénzért helyben fizető kereskedőknek adták el a termést, kikerülve ezáltal azt is, hogy az esetleges tartozásaikat gabonával törlesszék a felvásárló vállalatokkal szemben. A földművelési miniszter nemrégiben kénytelen volt elismerni, különböző utakon több mint 260 ezer tonna gabona került ki az országból, s noha kilátásba helyezte, hogy a „feketeüzletek" közvetítőire és végrehajtóira a most folyó ellenőrzések után várhatóan kemény szankciók várnak, a tényen már nem változtat: a meggondolatlan kivitelek után az idén tavasszal takarmánygabonából behozatalra szorulunk. Lehet, hogy a dolgot nem is firtatta volna senki, ha nem kerül nyilvánosságra, hogy a takarmánykeverékek gyártóinak legalább 200 ezer tonna gabonára lenne szükségük, hogy az igényeket ki tudják elégíteni, mivel ha nem kapnak segítségei, nemcsak a sertéspestis megjelenése miatt kell majd egyes hizlaldákból kényszervágásra küldeni az állatokat. Egyszerűen nem lesz mit enniük. Megindult a lobbyzás annak érdekében, hogy az állami tartalékokból szabadítsák fel számukra a szükséges mennyiséget. Az első reagálások nem zárták ki ezt a lehetőséget, bár hangsúlyozták, hogy hitelezésről szó sem lehet. Azóta kiderült, hogy minden másképp van, illetve lesz. Pár napja bejelentették, mintegy 100 ezer tonna gabona behozatala folyamatban van, s ebből a mennyiségből vásárolhatnak majd a rászorulók. Természetesen piaci árakon, amelyek alapján a búzát 5 ezer koronáért, a kukoricát pedig 5700 koronáért kínálják majd nekik. Ilyen gabonaárak hallatán vélhetően nem egy termelő zsebében kinyílik a bicska. Főleg azokéban, akik tavaly aratáskor hittek az ígéreteknek, s a maihoz viszonyítva potom áron megváltak a terméstől. Most főhet a fejük attól is, hogy a drága gabonából készülő takarmánykeverékért mennyit kérnek majd a gyártók. Mondhatnánk: késő bánat, amiből egyértelmű tapasztalat sem vonható le, hiszen ma még nem világos, hogy ezzel a lépéssel a tárca vezetése csak közelebb akart-e kerülni a hazai gabonaárak alakításában a világpiaci árakhoz, vagy pedig megpróbálja rákényszeríteni a gabonafeldolgozókat arra, hogy a jövőben ők is a piaci spekuláció helyett inkább a hosszú távú gazdasági szerződésekre alapozzák az alapanyag-ellátást. Nem zárható ki azonban az sem, hogy ezzel a gabonaárral csupán az ország gabonapiacát fokozatosan saját befolyása alá hajtó csoportosulás jól irányzott ütése találta el a konkurencia orrát. A jelenlegi helyzetben pontosan az egyik legérzékenyebb pontot. Í AHOGY ÉN LÁTOM Ugrásra készen az akadémiai komisszárok Laptársunk, a SME hetek óta folyamatosan közli azoknak a tudományos kutatóknak a tiltakozó nyilatkozatait, akik sehogy sem tudnak napirendre térni afölött, hogy készül a Matica slovenskáról szóló új törvény, amelynek megfogalmazói nem is titkolják: a Jozef Markuš irányításával működő és jobb sorsra érdemes kulturális intézmény a Szlovák Tudományos Akadémia két fontos munkahelye, a Szlovák Irodalomtudományi Intézet és a Történelemtudományi Intézet bekebelezésére készül. Eleinte a társadalomtudományi műhelyek munkatársai juttatták kifejezésre nemtetszésüket, tegnap már a matematikusok, a földrajztudósok, a geológusok, a fizikusok és a geofizikusok is hallatták hangjukat. Csak nem arról van szó, hogy a reáltudományi kutatóintézetet is az a veszély fenyegeti, hogy ezek munkatársainak is megmondják, nemzeti szempontból mi a helyes, illetve mi az elítélendő? Ügy vélem, itt azért talán még nem tartunk. Már csak azért sem, mert kötve hiszem, hogy a Maticának a matematikusok, a földrajztudósok, a geológusok, a fizikusok és a geofizikusok körében is van annyi aktivistája, hogy mindenhova ki tudja nevezni saját komisszárjait. Ennek ellenére nem tartom egészen megalapozatlannak, hogy általános riadalom támadt az Akadémia összes intézetében. Hiszen még hét esztendő sem telt el a pártkomisszárok funkciójának megszüntetése óta, így a tudomány embereinek java része még jól emlékszik az átkosban uralkodó állapotokra. Sőt az idősebb kutatók bizonyára még arra is emlékeznek, miként történt 1968 után, a Prágai Tavasz hónapjaiban bekövetkezett enyhülés eredményeinek a visszacsinálása. Nem egy csapásra történt. Bizonyos idő eltelt, amíg minden munkahelyen kitapogatták, kikre lehet a konszolidáció során építeni. Két év sem telt el, mindenütt megtalálták az alkalmas embereket. Így nem elképzelhetetlen, hogy rövidesen az egzakt tudományokat művelő akadémiai munkahelyeken is megjelennek a rendcsinálók. A 27-28 évvel ezelőttiek és a mostaniak között mindössze annyi lesz a különbség, hogy az akkoriak a pártosság nevében tisztogattak, míg a mostaniak a nemzet nevében teremtenek majd rendet. Derék dolog, ahogy tudósaink példát mutatnak a „nemet mondásban". Felismerték, hogy a demokrácia oszthatatlan, és nyomban veszélybe kerül, mihelyt akár csak egyeden esetben is tudatosan megsértik az alapelveit. A tudomány függetlensége, a kutatás pártsemlegessége, nemzetekfölöttisége is ilyen alapelv. A kormánykoalíció által támogatott Matica-törekvésekből teljesen kilóg a lóláb: Markušék hazafias tudományt akarnak műveltetni az Akadémia kutatóival, és e folyamatot a társadalomtudományok leggyengébb láncszeménél, a történelemtudománynál indították be. A tudományok e tartományában van a legnagyobb lehetőség a nemzeti önérzet masszírozására. Módszereik kísértetiesen hasonlítanak azokra a módszerekre, amelyeket Romániában kezdtek érvényesíteni a kommunizmus évtizedei alatt. Ma is ezt folytatják, ma is hivatalos tudományos irányzatnak tekintik a Ceausescu által államivá minősített történelemfelfogást. Abból semmi különösebb baj nem származnék, ha a történelemtudósok konferenciákon, tudományos műhelyekben, szakfolyóiratokban vitatkoznának arról, hogy az első évezred második felében NagyMorva Birodalomnak nevezték-e az itteni szlávok államát, vagy Nagy-Szlovák Birodalomnak, ahogy Veteška úr, a történész teszi sok más szlovákiai és külföldi szakmabelijétől eltérően. Azt sem lehetne kifogásolni, ha a nemzeti, illetve a „nemzetileg langyos" történészek hajba kapnának azon, hogy dőreség-e vagy sem a népvándorlás korát idézve szlovák királyról, illetve ószlovák nyelvről beszélni. Az viszont már fölöttébb veszélyes, ha két vagy több történelemfelfogás közül az egyiket hivatalosnak, államilag támogatottnak tekintik. A középkorral kapcsolatos nemzetibb megállapítások éle végső soron a szlovákiai magyarok ellen irányul. A zömében emigrációból hazatért történészek politikusokkal összefogva azzal akarják mozgósítani a nemzetet, hogy váltig sugallják: az itt élő magyarok befogadhatatlan elemet jelentenek az önálló szlovák államban. Érdemes fellapozni az egykori Jugoszláviában 5-6 éve megjelent történészvitákat. A téma ott is az volt, ki érkezett hamarább a Balkánra, a bosnyák, a szerb vagy a horvát. De a közelmúlt történelmét is átírták a nemzeti történészek. Szerintük a szlovák nemzeti felkelés elítélendő puccs volt. El lehet tűnődni: a középkorba tett „kirándulásaik" veszélyesebbek-e vagy a közelmúltat érintők? A szlovák tudományos kutatók százai felismerték, hogy a Matica slovenská terjeszkedése - ha nem állítják le - aligha torpan meg a történelemtudományi, illetve az irodalomtudományi intézet bekebelezésénél.