Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-16 / 113. szám, csütörtök

[ 81 ÚJ SZÓ OLVASOINK OLDALA 1996. május 16. Tisztelt szerkesztőség! Az ipoiyszakállasi alapiskola mellett működő szülői szövetség vezetőségével és igazgatóságával karöltve, falvaink magánvállalkozói támogatásával. május l-jén szórakoztató majálist szerveztek az iskola területén. Ezen a majálison részt vett nemcsak a helybeli, hanem a környékbeli községek apraja-nagyja is. A rendezvény délután 1 órakor kezdődött. Különféle ügyességi versenyek és vetélkedők zajlottak, mint például lelógatott • lekvároskenyér-evészet hátrakötött kézzel, célbadobáló verseny, kerékpáros ügyességi verseny, kugli, továbbá focimérkőzés, modern tánc, fából készült halak kihalászása stb. A rendezvény hangulatát jó zene emelte. Frissítőkről és jóízű falatokról is gondoskodott a rendezőgárda. Este 7 órai kezdettel az iskola épületében egy budapesti művész, humorista is fellépett, mégpedig Nagy Bandó András, aki sókakat megnevettetett VAJDA ANDRÁS Szete 1996. április 20án a tánciskola záróbáljára került sor Kőhídgyarmaton. Művelődési ház hiányában a libádi kultúrházban tartották a csodálatos rendezvényt Úgyis mondhatnám, hogy táncolt a kőhídgyarmati lakosság apraja, nagyja, aznap szinte kiürült a falu. Három kategóriában szerepeltek a táncosok. Először a legkisebbek, az általános iskolások, majd a középiskolások, végül a felnőttek, élükm a f»lgármester nj. a iiujui Kutüjrházlsan megteri tett asztal várt minden kedves odalátogatóra. A háromszáz személyre elkészített teríték szinte lakodalmas képhez hasonlított Sokaknak szemében ott csillogott az örömkönny, gyermekeik, unokáik táncát nézve. Ez a rendezvény egy olyan szemet lelket megörvendeztető esemény volt amelyre nagyon sokáig nagy szeretettel fogunk emlékezni. A tánciskola Heizler Katalin képviselőnő ötlete alapján született meg. JUHÁSZ IRÉN Köhídgyarmat Az olvasói leveleket mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is köztünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket Vakvágányra kényszerítve Világszerte egyre több országban komoly társadalmi feszültségek forrásává nőtte ki magát korunk rákfenéje, a munkanélküliség. Különösen negatívan érezteti hatását azokban az országokban, amelyekben nincs kiépítve a perifériára sodródott emberek védelmére szánt megfelelő szociális háló. Ezen a téren Szlovákiában is van még bőven tennivaló, hiszen február végén a munkahivatalok 352 ezer munkanélkülit regisztráltak, ami 14 százalékos munkanélküliséget jelent, (Csehországban ez az arány 3,5 százalék) továbbá közéjük számítandó még mintegy 50 ezer ember (2 százalék), akik az előző évben legkevesebb 6 hónapra mindennemű szociális támogatás nélkül az utcára kerültek, mivel állítólag nem hajlandóak „együttműködni" a munkahivatalokkal, továbbá a hajléktalanok, nincstelenek, állandó lakhellyel nem rendelkezők korántsem elhanyagolható tömege is. Ezek az emberek csendes belenyugvással vegetálnak, esetükben már megindult a testi-lelki leépülés visszafordíthatatlan folyamata, sorsukon már semmi sem segít, késő, ők már elveszítették a kilábalás esélyeit is! Esetükben a megelőzés teljesen csődöt mondott. Cinikusnak tűnik az indoklás, miszerint 50 ezer ember csupán a munkanélküliek 2 százaléka, és hazugság azt állítani, hogy korunk számkivetettjei nem akarnak dolgozni, hiszen a 2700 koronás minimálbér azt eredményezheti, hogy az utazási és egyéb költségeknek köszönhetően a munkábalépés után az emberek szociális helyzete sokszor még rosszabbá válik, mint előzőleg volt. Meggyőződésem, hogy a munkanélküliek csupán elenyésző hányada dolgozik feketén, és ha nem is adóznak, akkor sem okoznak akkora érvágást az államkincstár számára, mint amennyit a kormányhű nagytőkéseknek hozott adótörvény módosításával az államkassza számára elveszett milliárdok tesznek ki! Országunkban mindenddig nem alakult ki a szolid anyagi javakkal bíró, az ország gazdasági stabilitását biztosító vállalkozói, illetve munkásréteg, a társadalom egyre inkább polarizálódik, a kedvezményezettek mellett egyre több ember szegényedik el, sodródik a perifériára és ezáltal növekszik a kiábrándult, hitét vesztett, depresszióra hajlamos emberek száma. A magyarok által leginkább lakott délszlovákiai járásokban a munkanélküliség sok helyütt meghaladja a 25 százalékot is (Rimaszombat, Rozsnyó), ezért kíváncsian várjuk, hogy a beharangozott gazdasági megfontolások alapján létrehozandó új területi egységekben hogyan alakul majd a munkanélküliek további sorsa. SZABÓ SÁNDOR Királyrév Elrettent a gátlástalan szemetelés A szemetelés nemcsak lelkiismeret és a jólneveltség kérdése, hanem társadalmi ügy, amit egy kézlegyintéssel nem lehet elintézni. A képen látható „vad" szemétlerakót a Nyitra-Nagylapás közti útszakasz parkolója, pihenője mellett fényképeztük. A hazánkba utazó turista, vagy alkalmi vándor, ha netán egy pillanatra megáll megpihenni, a szeméttelep láttán aligha áll meg ott újra. Egyetlen gondolat motoszkál bennem, hogy vajon mit csinálnak a „hivatásos" természetvédők? Nyilván nem a szemetelőkre és a burjánzó szeméttelepek megsemmisítésére vadásznak! MOTESIKY ÁRPÁD Verebély Figyeljünk a hajléktalanokra A hajléktalanok száma egyre nő Komáromban, ezért ennek a kérdésnek a jövőben nemcsak a városnak, állami szerveknek, hanem a humanitárius és társadalmi szervezeteknek is még több figyelmet kell szentelni. A hajléktalanok főleg a börtönviselt polgárokból és az idős és beteg emberekből kerülnek ki, akik iránt nem mutatnak érdeklődést a rokonok vagy már nincs nekik senkijük. Ezek közé tartoznak még a 18 éven felüli elhagyott fiatalok, akik az egyes intézetekből térnek vissza a városba. Nagyon fontos, hogy a segítség ezeknek a polgároknak mindig időben érkezzen, mert egyedül nem tudnak segíteni önmagukon. A Komáromi Körzeti Hivatal szociális osztálya csak részben oldotta meg a hajléktalanoknak nyújtandó segítséget, amikor a Belső körút 51. szám alatt három éwel ezelőtt 8 ágy kapacitással egy menedékhelyet létesített. A létrehozásánál segítséget kaptak a Komáromi Járási és Városi Hivataltól és még számos szervezettől, amelyek díjmentesen adományozták az egész berendezést. A komáromi kórház mosodája biztosítja az ágynemű díjmentes mosását A komáromi Shebe Kft.-től néhány napja kaptak 20 darab pokrócot Az 1995. év folyamán a menedékhelyen 24 hajléktalan volt elhelyezve, néhányan többször is. Jelenleg a kapacitás teljesen ki van használva. A hogyan tovább kérdésére a komáromi városi önkormányzat és a városi hivatal, valamint a CIVITAS lakáskezelő vállalat keresi a megoldást. Már elkészült a tervezet egy 57 lakásos szociális lakástömb építésére a Belső körúton. Itt a tervek szerint egy 24 ággyal működő otthon is lenne a hajléktalan férfiak és nők számára. Az építkezésen kívül a komáromi városi hivatal keresi a megoldást egy állandó, csak éjjeli szállás létesítésére, ugyancsak a hajléktalanok számára. Meg vagyok róla győződve, hogy közös erővel e kérdés rövidesen megoldódik Komáromban, mert a feladatot nem lehet tovább halogatni. BENDE ISTVÁN Komárom Világunk diákszemmel Az ember társas lény. Ősidők óta alakítja kapcsolatait, és a maga alkotta normák szerint él. Forradalmak hoztak új rendszereket, elnyomottak harcoltak elnyomóik ellen, megváltoztatni akarván a világot. Ma, a XX. század végén civilizált világban, igazságos társadalomban élünk. Ez a demokrácia, ahol minden embernek egyformák a jogai, kötelességei. Ebből kifolyólag logikus tehát, hogy minden ember egyenlő. Én mégsem így látom. Vagy nagyon fiatal vagyok még, és rosszul ítélem meg a dolgokat? Pesszimizmussal nézek a világba, és csak a rosszat látom? Lehet. Látom, hogy a munkaügyi hivatalok előtt kígyózik a sor. Emberek állnak és várnak. Egyre türelmetlenebbül. A munkanélküli segélyre várnak. Jó esetben meg ís kapják. Esetleg elutasítják őket De miért? Miért kell egy fiatal, alig negyvenéves férfinak, családapának segélyért folyamodnia? Hiszen dolgozna. Vannak ambíciói. És mégsem kell a munkája. Miért nem engedik dolgozni? És látom azt is, hogy az édesanyám reggel hattól délután ötig húzza a munkahelyén, és az apám munka után pluszmunkáért szaladgál. Nekik legalább van munkájuk. Robotolnak, hogy meglegyen a pénz az én új ruhámra, cipőmre. Igaz, nem éhezem, lyukas cipőmön sem folyik be a víz. De még sosem láttam a tengert, repülőn sem ültem, és nyaralni sem voltunk soha. Pedig a szüleim dolgoznak, mégsem telik semmire. Es a tengert még ők sem látták soha, és valószínűleg soha nem is fogják. És jól látom azt is, hogy a szomszéd 16 éves fiacskája Simson motoron furikázza a lányokat Külön kocsi a papának, külön kocsi a mamának, kétszintes családi ház medencével az udvaron, évente új bútor és perzsaszőnyegek. Ők már látták a tengert És látták Párizst, Velencét, bejárták az Alpokat. Láthatták, hisz minden évben külföldön nyaralnak. Pedig ők sem dolgoznak többet mint az én szüleim. Miért hát ez az óriási különbség a családok életszínvonala között? Kialakulóban a felső tízezer? És ismét lesz szegény is? Már csak a pénz számít? Az adja az ember értékét és helyét a társadalomban? NEM! A pénznél sokkal nagyobb értékek vannak! De az emberek zöme csak azt hajszolja. S a nagy hajszában nem veszik észre az élet mindennapi csodáit, nem látják a napot amely bevilágítja az életet és utat mutat Sárba tiporják a legtisztább, legszentebb emberi érzéseket: a barátságot szeretetet, szerelmet Elvesztették hitüket egoistákká váltak, az őszinteségnek, megértésnek, segíteni akarásnak sehol semmi nyoma. Tudom, fiatal vagyok még, nincs hát jogom megítélni egy olyan társadalmat, amelytől eddig még csak kaptam, s cserébe nem adtam semmit. De tanulok. És dolgozni fogok. Az én generációm feladata, hogy megváltoztassuk a világot Hogy a jövőnk szebb és boldogabb legyen. Hogy a demokrácia valóban az emberek egyenlőségét jelentse. „Ez a mi munkánk, és nem is kevés." U. I. Ipolyság Ipolyfödémes mostoha sorsa Néhány nappal ezelőtt szolgálati utam során személyautóval utaztam Ipolyfödémesre. Palást községig kifogástalan volt az aszfaltút burkolata. Néhány helyen voltak ugyan buktatók, gödröcskék, amit a gépkocsivezetők „normálisnak" mondanak nálunk. Hosszú volt a tél, az utak, járdák megrongálódtak, egyre több pénz kell az utak felújítására, karbantartására. Egy azonban nagyon nyugtalanított. Amikor a palásti útkereszteződéshez értem, és a jelzőtábla jelezte, hogy Ipolyfödémes 6 kilométerre terül el, gyorsan lelassítottam, mert hosszú, kacskaringós erdei út várt rám. Nagy meglepetésemre, mintha más útvonalon közlekedtem volna, mintha nem a Lévai járásban járnék. Többszáz zökkenő, veszélyes gödör, egyszóval az útvonal siralmas állapotban volt. Ipolyfödémes község Léva, Zólyom és Nagykürtös járási székhelyek határán terül el. Úgy szokták mondani, hogy az Isten háta mögött fekszik. De ide is rendszeresen jár az Ipolyság-lpolyfödémes autóbuszjárat, ide is naponta szállítani kell a friss kenyeret és tejtermékeket. Palástra járnak a felsőbb tagozat diákjai. Egyszóval ez az útszakasz is fontos minden járművezetőnek. A Lévai Útkarbantartó Vállalat dolgozói bizonyára legutoljára hagyták ezt az útszakaszt Remélem,, hogy nem a nyár vagy ősz kellős közepén akarják eltávolítani az akadályokat Ez az útszakasz eléggé veszélyes, dimbes-dombos, kanyargósterület könnyen kifut a vadállomány, és ezért kellene itt elsőként megjavítani az utakat. Ipolyfödémes és környékének lakói is rendes adófizetők. A járművezetők eléggé magas adót fizetnek a járművek használatáért. Felteszem a kérdést: Valóban mostohagyerekként kezelik-e az itt élő polgárokat? Vagy talán Léván arra várnak, hogy ezt az útszakaszt majd megjavítják a Nagykürtösi járás karbantartói? Nekik nem számít, hogy mennyire rongálódnak az autók? BELÁNYI JÁNOS Déménd Egy baráti kézfogás Már vége volt a háborúnak. Kertünk végében a duplavágányú vasúton már nem száguldtak hadiszerelvények, megrakva katonákkal és fegyverekkel. Már nem integettek a frontra induló katonák a vasút menti "kertekben dolgozgató lányoknak. Őszre fordult az idő, répát szedtünk. Néha-néha végigdöcögött a vasúton egy-egy hadifoglyokkal megrakott szerelvény. A marhavagonok kis nyílásai szögesdróttal voltak ellátva, nehogy valaki megszökhessen. Ahogy hallottuk, a szerelvények nagyobb állomásokon megálltak. Ilyenkor mozdonyt cseréltek a fürge vasutasok. Kinyíltak a kocsi ajtajai is. Sok esetben hozzátartozóikat keresték a messze vidékről idesereglettek. De az őrök mindig éberek voltak, ezért a szökés szinte lehetetlen volt. A vagonokban szorongó foglyoknak megengedték, hogy kirakhassák betegeiket vagy halottaikat akik már nem bírták volna a további utazás viszontagságait. Szomszédunknál nyolc gyermek yolt Jó viszonyban voltunk velük. A legfiatalabb fiú a Laci, aki iskolatársam volt, 1944-ben behívót kapott. Kézfogással búcsúzott el tőlem is a jó barát. Édesanyja, Mári néni is büszke volt a fiára. Bátyjai mint katonakötelesek, a korábbi korosztályokkal már évek óta a hadseregnél szolgáltak. Mári néni bízott ugyan abban, hogy a legfiatalabb és persze a legkedvesebb fia - mivel a front közeledett nem fog bevonulni. De nem így történt. A szerencsésebbek a nyár folyamán kezdtek hazaszállingózni a különböző fogolytáborokból. Jöttek a nyugati hadifogolytáborokból Németországból, Dániából, Franciaországból és természetesen a szovjet táborokból is. Mindjárt híre ment, ha valaki hazajött. Sokan üdvözölték őket és érdeklődtek a még haza nem jöttek sorsa felől. Az emberek örültek az örvendőkkel és keseregtek a szomorkodókkal. Mert ilyen esetek is voltak. De táplálták szívükben a reményt, hogy szeretteiknek kedvez majd a szerencse, s visszatérnek otthonukba. Szomszédunk, Mári néni is várta haza hadbavonult fiait. Én is gyakran kérdeztem tőle, vajon hazajöttek-e a fiúk, s különösen Laci miatt aggódtam. Egy szép őszi napon valaki nevemen szólított. Mindjárt megismertem, hogy Laci barátom hangja. Siettem is a két telket elválasztó kerítésig, hogy viszontláthassam és üdvözölhessem. Első pillantásra észrevettem, hogy bár valahogy kerek, telt az arca, mégis sovány volt. Örömmel közeledtünk egymáshoz a csaknem embermagasságú drótkerítésig. És akkor ért engem egy további furcsa meglepetés: Laci barátom a drótkerítés egyik ötször öt centis szemén könnyedén felém nyújtotta baráti jobbját. Tudtam, hogy Laci beteg. Meg is magyarázta, hogy betegeket szállító transzporttal jött haza. Gyógyították orvosok, kórházban is tartózkodott, de minden hiába. Lacit hazaküldték, hogy szülőföldjén haljon meg. Sajnos, rövidesen úgy is lett. Mindenszentek napján én is megállok a sírjánál, fejet hajtok, és ilyenkor mindig eszembe jut baráti kézfogásunk a drótkerítés picinyke hézagán keresztül. GÁLL MÁRKUS Vágsellye A téma az utcán hever Kellér Dezső elhunyt humorista ezt biztosan állította. Minap, Ipolyság város főterén, a járdán sétálva kirakatokat nézegettem, amikor nem messze tőlem két fiatalasszony párbeszédére lettem figyelmes; akaratomon kívül is hallottam panaszuk áradatát. - Képzeld el, most voltam ebben és ebben az élelmiszerüzletben. Füstölt halat vettem, láttam az árcédulát. Egy kilogramm füstölt hal 70 korona. Nem sok ez egy kicsit? - Még hogy sok? - kérdi csodálkozva a másik hölgy. Az semmi, nem messze Ipolyságtól egy faluban 126 koronába kerül, az emberről a bőrt is lehúznák. Más színhely, más időpont. Nyugdíjas özvegyasszony panaszolta el a nemtetszését. Egész életében dolgozott, úgyszintén a férje is, csak hát ő nem sokáig élvezhette a nyugdíját, már örökre eltávozott. A lényeg az, hogy a közeli szomszédságában fiatal roma házaspár lakik. A fiatalember már a rendszerváltozás előtti időkben sem dolgozott nagyon sokat, mert többször ült „hűvösön" munkakerülés miatt. Ez idő tájt a felesége várja tán már a hetedik gyerekét. A sok gyerek neveléséből az állam is kiveheti részét. Persze, ez a demokrácia nagyban segítette őket. Nem molesztálja senki a roma fiatalembert, hogy keressen magának munkát. A szociális segély lassan 9 ezer korona felett mozog. Mulatoznak, nagylábon élnek, „egyszer hopp, máskor kopp". A pénz eldorbézolása után megjárnak kéregetni. Másoknak pedig azt a keveset úgy kell beosztani, hogy tovább tartson - dőlt a néni szájából a panasz. Egy jó ismerősömbe botlottam, s beszélgetésünk közepette említést tett, hogyan babráltak ki vele. Február végén eladta a vagyonkötvényeit. Az ismerősöm is beadta, megígérték, hogy március közepéig vagy végéig kifizetik az érte járó 4 ezer koronát. Eddig nem küldtek egy fillért sem. Azt tudom, hogy legfelül hazudnak, de hogy itt lent is hazudjanak egymás szemébe, az már sok. Akkor megmondhatták volna, hogy nem tudják, mikor fizetnek. Már arról is hallottam, hogy az egész kötvény nem ér semmit sem. Akkor minek volt ez a nagy hűhó? A panasz, panasz árad mindenütt. Valóban a téma az utcán hever, csak le kell nyúlni érte. Csak az a szomorú, hogy lehangolok a vallomások. VAJDA ANDRÁS Szete