Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-16 / 113. szám, csütörtök

1996. május 16. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó Í 5 | Diplomáciai pofon Jókora diplomáciai pofont kapott Horvátország azzal, hogy egyelőre.éretlennek nyilvánították az Európa tanácsi tagságra. Precedens ez a javából, hiszen februárban még Oroszország is-bebocsátást nyert, csecsen hadjárata dacára. Úgy látszik, a. horvát ellenzék - amely többször megjósolta a zágrábi kérelem elutasítását - jólértesültsége meghaladja a hatalmi struktúrákét. Vagy csak arról van szó, hogy az ellenzék nem ereszti el a füle mellett az utóbbi időben egyre gyakoribb nyugati figyelmeztetéseket, a demokratikus viszonyok számonkérését. Szerbiával szemben Horvátország a délszláv háború kezdetétől élvezte a nyugati hatalmak (elsősorban Ausztria és Németország).támogatását. A rokonszenv azonban - némileg megkésve - olvadni kezdett, amikor a zágrábi vezetőség is átvette a tömeggyilkosoknak kikiáltott szerbek módszereit. Már a nyugat-szlavóniai szerbek elűzésekor megérkezett az első figyelmeztetés, a kilátásba helyezett nemzetközi embargó formájában. A nagyhatalmak azonban az üzenettel akkor még csak pártatlanságukat igyekeztek bizonyítani. Valójában örültek annak, hogy Horvátország a saját erejéből' megoldotta területei visszacsatolását (legfeljebb a módszer bánthatta egy kicsit szépérzéküket). A mostani európai elutasítást azonban Franjo Tudjman és uralkodó pártjának diktatórikus módszerei váltották ki. A horvát elnök ugyan mindent megígért az Európa Tanácshoz intézett levelében, de ezzel egyidejűleg semmibe vette az őszi parlamenti választások eredményét, megfojtotta a sajtószabadságot. Nyilatkozataiban időnként egyenlőségjelet tett a világháború áldozatai és hóhéraik közé, demokratikus változások helyett keresztes hadjáratot hirdetett a „belső ellenség" ellen. A horvát hatalom megítélésének nem tett jót az sem, hogy a kormánypárti lapok legutóbb immár Németországot és annak külügyminiszterét oktatták ki, amiért fogadta a horvát ellenzéki politikusok csoportját. Ez már a pártfogónak is sok volt: a jelek szerint Horvátországnak sokba fog kerülni a hatalmi gőg és a demokrácia megcsúfolása. NAGY MÉLYKÚTI EDIT Emléknapunk Oly egyszerű lehetne a megoldás: élni és élni hagyni. Az emberek túlnyomó része normális életre vágyik. Ebben a huzatos Kelet-Európában a nyugalom önmagán fölüli érték lehetne. A valóság azonban más. Naponta mesterségesen előállított impulzusok veszik igénybe az ember idegeit. Néhányan kimondottan arra szakosodtak, hogy tönkretegyék mások lelki békéjét. Azok, akik összekeverték az évszázadokat, azok, akik közt sok a lelki szegény. Nem az a boldog: a szerencsétlen, torzult lelkű egyén. Mindannyiunk pechje, hogy ráadásul küldetést is éreznek magukban. Átformálni ezt a világot a saját belső képükre. Picasso Guernicája kifordított ízületű, háromszemű, fejüket a törzsüknél hordozó embereinek a világává. Itt lassan programmá válik az értékek tönkretevése. Direkt és indirekt módon; ne felejtsük, a félelem az emberi kreativitás legnagyobb ellensége. Igen, nemcsak a magyar értékek forognak veszélyben. Csak hát a szlovák jobban túléli; a miénk maradandó károsodásokat szenvedhet. Ha megengedjük. Ha beengedjük lelkünkbe ezt az útszéli ordenáréságot. Többen kérdezik: meddig mehet ez így? Meddig kell még ilyen nyomás alatt, ilyen féloldalas körülmények között élnünk? Mit vétettünk mi a sorsnak, hogy a már-már nyiladozó Kelet-Európában újból visszafordított bennünket, és újból kalitkába akar gyömöszölni? Jó lenne már, jó lenne végre görcsök nélkül élni. Jó lenne már nem helytállásokban gondolkodni, nem futóárok-védekezésekre gondolni, nem Esterházy zsidótörvény-ellenes szavazatát példaként felmutatni, hanem a napi építőmunka vitáiba feledkezni, a normális emberi létet centizgetni. Ám a történelem újra közbeszól: még nem jött el az ideje. Nem futhatunk el sorsunk elől, ezt a helyzetet is fel kell vállalnunk. S üzennünk hangos szóval a hatalomnak: ellenállásunkon megtörik a mesterkedése. Primitív manipu lációi leperegnek rólunk, mi nem leszünk a szolgái senkinek. Nacionalista uraimék ott fent, a gályán: nem hallottak még Petőfiről? Imbolygó szlovákiai magyarjaink: nem a víz lehetne az úr? Feltéve: ha nem adjuk föl magunkat. Ha nem inog meg önmagunkba vetett hitünk. Ismerek én olyan magyar falut, ahol úgy alakult meg a szlovák iskola, hogy a magyar igazgató szlovák osztályt nyitott - a saját gyerekeinek. Ismerek olyan falut is, ahol a szülők a múlt év szeptemberében beleegyeztek abba, hogy kétnyelvűvé váljék óvodájuk. Fél év sem telt el, és már csak egy nyelven, szlovákul tanítanak. Hazát szeretnénk már végre. Hontalanokból otthonra lelni. Mert - ismét csak Petőfi: haza csak ott van, hol jog is van. Csak hát ezt honnan tudhatnák a szlovák iskolába járó magyar gyerekek, a jövő ezen lecsúszott egzisztenciái? A csupa miniszternek induló, reményteljes nebuló, akik lemaradnak, elidegenednek a szlovák iskolákban, s akikből jó, ha szakközépiskolások lesznek? Szülőföldünkön az egyik község templomot, iskolát, kultúrházat, emlékművet, üzemet épít. A másik meghasonlik, elhagyja önmagát. Elhagyja templomát, iskoláját, kultúrházát - előbb vagy utóbb leroggyannak üzemei is. Banálisan fájó a kérdés: melyiknek van jövője? Tegnap a szlovákiai magyarság emléknapját ünnepeltük. Gondolkodjunk el egy kicsit önmagunk felett. Talán számba vehetnénk értékeinket és rossz tulajdonságainkat is. Talán ahhoz is ötletet kapnánk, hogyan gazdagítsuk az előbbit, vékonyítsuk az utóbbit. Hogyan várhatnánk el másoktól, hogy megbecsüljenek bennünket, ha mi magunk nem becsülnénk önmagunkat? CSÁKY PÁL A tettesek viselkedése Ladislav Pittnernek, a független vizsgálóbizottság vezetőjének ifj. M. Kováč elhurcolásával foglalkozó jelentése több fontos információt tartalmaz. Ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, annak ellenére, hogy az ügyet vizsgáló Jozef Číž valószínűleg ignorálni fogja azokat. Elsősorban a Lexa-Hudek telefonbeszélgetésről van szó, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a belügyminiszter, a SZISZ igazgatója, a miniszterelnök és a (legfőbb) ügyész beavatkozik a vizsgálótisztek munkájába. A beszélgetésből kiderült, hogy a nyomozó lágyékon rúgása után a SZISZ igazgatója láthatóan megkönnyebbült, és a belügyminiszter hangulata is javult. A Pittner-jelentéshez csatolták Chylo-Pták 1995 október 9-i keltezésű háromoldalas levelét, amelyben „bevallja", hogy ifj. Kováč önmagát rabolta el. A levelet Magyarországon adták postára, és Hudek belügyminiszter nagy örömmel jelentette Lexának a „szomszédoktól" érkező háromoldalas levél jöttét. Öröme ráadásul akkora volt, hogy arról az „öreget" is értesítette. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy az „öregnek" ez mekkora örömöt okozott, de nagyon valószínű, hogy Chylo-Pták írásainak a megszerzése a Jaroslav S.-szel, a kémelhárítás főnökével a Vaskutacskánál tartott éjszakai találkozásának az eredménye, ahol rendesen beolvasott neki. A jelentéshez csatolták a SZISZ egyik magas beosztású funkcionáriusának (Dezider K. vagy Jaroslav S.) jegyzeteit is, amelyeket Dezider K. azzal adott át Adriana lányának, hogy valljon hamisan barátja, Oskar F. ellen. A jegyzetek, utasítások között szerepel az a mondat is, amelyet Adrianának el kellett volna mondania: „Nyáron, a SZISZ-hez való belépése után említette (Oskar F. a szerk. megjegyzése), hogy egy volt SZISZ-estől hallotta, hogy állítólag magas jutalom jár valamilyen akcióért például gépkocsi megállításáért." Ilyen körülmények között a kormány dolga bebizonyítani, hogy az általa irányított SZISZ nem rabolta el az államfő fiát. A titkosszolálat igazgatója és munkatársai esetében ugyanis nemcsak a tanúvallomások számítanak terhelő bizonyítéknak, hanem az is, hogy úgy viselkednek, mint az elkövetők. PETER TÓTH, Sme A titkosszolgálat szlovák bemutatása A Szlovák Köztársaság eredeti módon fogott hozzá az ország bemutatásához. Ennek keretében még a titkosszolgálatot is felkínálja. Bármelyik fejlett demokráciában a belügyminiszternek és a titkosszolgálat főnökének a lemondásához már annak gyanúja is elegendő volna, hogy az államhatalom részt vett valakinek a külföldre hurcolásában. De Szlovákiában már hagyományosan másként van. A titkosszolgálatok a mindenhatóság felkínálásával már nem egy autoritatív vagy gyenge uralkodót elcsábítottak. Majd pedig abban a pillanatban, amikor azt hitték, hogy ellenőrzésük alatt tartják, és megfelelő pillanatban felhasználhatják politikai ellenfeleikkel szemben, és apró részletekig ismerik a húzásaikat - felmorzsolják őket. A hírhedt Fouché belügyminiszter túlélte a király és Napóleon császár bukását is, mégis az áldozatukká vált. Szlovákia polgárainak nagy részét és az egyik nagy ellenzéki pártot valahogy nem érdekli a titkosszolgálat körüli ügy. Főleg akkor, ha az ügyészség is legfeljebb legyint. Ľudovít Hudek belügyminiszter az Ivan Lexával folytatott telefonbeszélgetésének lehallgatását ugyan szégyenletesnek tartja, tiltakozik ellene a televízió képernyőjén, de azért nem mond le. De emellett a legnagyobb nyilvánosság előtt nem cáfolja az eredetiségét. Az sem jut eszébe, hogy bocsánatot kérjen a rendőröktől, akiket debiliseknek nevezett. Lehet, hogy éppen ők, akikről ennyire lealacsonyító módon beszélt csókra éhes barátjának, állítottak számára végzetes csapdát. Milyen tekintélye lehet ettől a pillanattól Hudek belügyminiszternek a rendőrök körében, amikor lelkiismeretes munkájuk és képességeik ellenére a megfelelő pillanatban bármelyiküket hajlandó t...ön rúgni? JÚLIUS GEMBICKÝ, Národná obroda (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK I Betegségügyünk Kedden, a választási kampány kezdetének az előestéjén ismét sztrájkollak csehországi orvosok. Ezúttal a tiltakozás enyhébb formáját választották, ezért aztán úgy tűnhet, mintha engedtek volna követeléseikből. Pedig nem, bár igaz, úgy tűnik, két pártra szakadt az orvostársadalom: az állami orvosok harci kedve lankadatlan, viszont a magánorvosok meggondolják a beteg esetleges megvárakoztatását, elutasítását, hiszen el is veszíthetik. S ha nincs beteg, nincsenek pontok, vagyis nincs pénz sem a biztosítótól. A sztrájk napján az „ellenfelek" természetesen újra tárgyalóasztalhoz ültek, de mint annyiszor, újra eredménytelenül. Bár Ján Stráský egészségügyi miniszter beismerte, hogy mind ez ideig nem sikerült kiigazodniuk az egészségügy finanszírozásának bonyolult útvesztőiben, a cseh kormányfő mosolyogva jelentette be: a megoldás karnyújtásnyira van, hiszen máris csökkentek a gyógyszerkiadások, emelkedett a pontérték, tehát stabilizálódott a helyzet. Persze az orvosok véleménye egészen más... Kedden nem csupán csehországi, hanem szlovákiai orvosok is sztrájkoltak: véradással tiltakoztak megalázó helyzetük és az egészségügyi reform koncepciótlansága ellen. A Szlovák Orvosi Kamara rendkívüli közgyűlésének határozatát teljesítve 2500 egészségügyi dolgozó látogatott el a véradó állomásokra, s mi tagadás, ezzel a mélységesen humánus cselekedettel közvetve az államot, közvetlenül pedig a vérre szoruló beteget segítették. Sajnos, az akarat kevésnek bizonyult. Kiderült ugyanis, hogy a fehérköpenyesek is betegek, csupán 650 egészségügyi dolgozó adhatott vért! A véradók közül pedig csak huszonheten éltek azzal a lehetőséggel, hogy nem mentek vissza munkahelyükre, 623-an a munkaidő végéig a helyükön maradlak. Akik elmentek vért adni. nem ijedtek meg attól sem, hogy néhány kórházigazgató névsorokat Készíttetett a véradókról, vagyis a sztrájkotokról. Nem hátráltak meg annak ellenére, hogy az egészségügyi miniszter is nemtetszéssel nyilatkozott tiltakozó megmozdulásukról. Pedig a véradásért dicséret járna! És köszönet. Bármennyire szomorú is, hogy az egészségügyiek jogos követeléseikért sztrájkolni kénytelenek, némi vigaszt nyújt az, hogy az állami alkalmazottak kezdeményezéséhez csatlakoztak magánorvosok is. Talán azért, mert noha az egészségügyi minisztérium és az általános egészségbiztosító javuló anyagi feltételeket ígért nekik, áprilistól bevételük jelentősen csökkent. A hazai viszonyokra jellemző, hogy a fehérköpenyesek tiltakozó megmozdulását nyomban nem kommentálta egyetlenegy kormánytag sem - a minisztert is beleértve. Ezért sincs remény valamiféle szemléletváltásra, a feszült viszony enyhítésére. Marad az orvosok kiszolgáltatottsága és megfélemlítése, a megalázóan alacsony bérezés, illetve a szakma legjobbjainak külföldre távozása. Meddig még? í SZÁLKA ÉS GERENDA I Mindenki mindenkit ... lehallgat. Már nemcsak a titkosszolgálat és a belügy hallgatja le, akiket akar, hanem a titkosszolgálatot is lehallgatják azok, akik akarják. Bizonyára a dolog csupán pénz és műszaki felszerelés kérdéLassan megszületik az új szlovák szólásmondás: „Szaporodik, mint Lexa dolgozószobájában a poloska." A néplélek variációkat is kitalál majd: „Káromkodik, mint Hudek a telefonba." A folklórnak nincsenek szellemi korlátai, mint az állami hivatalnokoknak. Előre tudható az is, hogy a gondolkodó állampolgárnak nincsen kettős énje, mint a belügyminiszternek. Annak a bizonyosnak, aki tévébeszédben jelenti ki: ő már csak magánemberként juszt is káromkodással, nyomozók leváltásával szórakozik és relaxál. Ehhez ugyanolyan joga van,-mint a főtitkosügynökkel játszott teniszhez. De ki vonja ezt kétségbe? Káromkodjon akár a feleségére is, meg gyorsan váltsa le a politikai nyomásnak engedő nyomozókat! De végre nyomozzák már ki a tetteseket! Az állampolgárt nem érdekli a belügyminiszter magánszenvedélye, az viszont igen, hogy kik rabolták el a köztársasági elnök fiát. Annál is inkább, mert ez olyan terror, amely a jelek szerint lassan a legkeményebb államterrorrá növi ki magát. Egyre több kacskaringóval, mellékággal, robbantással. Előre meg lesz beszélve, de már biztosan nem telefonon keresztül. Hanem két back-hand között: - Figyelj! Most feladom... - Leütöm, mint a legyet! - Visszaadom, a p...ba! - Ne ilyen hamar... Majd, ha pörgetek. -At.. .met az ilyen nyomozóknak! Nesze... Kész lett volna a győztes játszma előbb is. Nem hallgathatta volna le senki. Most persze lehet játszani a jogállami erkölcsi hérosz szerepét, elvégre engedély nélküli lehallgatás végterméke került ország-világ elé. De ki fog itt a beszélgetés tartalmi részéről beszélni? A titkosszolgálat első lépése látványosabb, hatásosabb, mint a belügyminiszteré volt. A főtitkosügynök fogja még sajnálni, hogy.a telefonbeszélgetés cáfolatával együtt egyben a hírszerzői gyakorlatot is kiteregette. Szerinte különböző helyszíneken készült felvételek, hangimitátorok, számítógépeken digitalizált hangok segítségével készült mindaz, amit hallottunk, ebben az esetben az olvasott változat mellékes. Tehát hírszerzői mestermunka a hangfelvétel, de mestermunka lehet az elemzése is, alig huszonnégy óra alatt. Arra viszont mégiscsak elég lett volna ez az idő is, hogy a belügyminiszter és a főtitkosügynök találkozzon egy teniszmeccs idejére. A p...ba! Hogy nem lehet ennyi esze két főhivatalnoknak, ha már a rendőrök - a belügyminiszter szerint debilisek. Akkor nem nyilatkozgatnának összevissza egymásnak ellentmondó dolgokat. Ha a belügyminiszter nyilvánosan elismerte, hogy a káromkodás és a tenisz állampolgári jog a nehéz munka után, mit akar a főtitkosügynök azzal a marhasággal, hogy manipulált a felvétel? Gondolja már most azt az állampolgár, hogy a miniszter úr egy géppel beszélgetett? Csak úgy a manipulált semmibe? Vagy akkor kit akart a főtitkos homlokon csókolni, ha az tényleg izén rúgja a nyomozót? Egyáltalán tudnak ezek a káromkodó teniszbajnokok háromig számolni? Annyi még a teniszhez is kell. Mert ha tudnak, akkor „egy levegő... egy, kettő, három... újabb levegő... egy, kettő, három... még egy levegő... egy kettő, három...", s máris elszáll a harag. Az a dühödt, kétségbeesésbe kergető harag. És még csak káromkodni se kell. Szépen megbeszélik: „Téged is, engem is manipuláltak... Na, nem onnan, csak a hangunkat valahol. Ráfoghatjuk az idegen titkosszolgálatokra is." Akkor már nem enné a kefét az állampolgár: a belügyminiszter beszélt a saját hangján, a főtitkosügynök meg nem beszélt? Netán nem tudtak megegyezni, mi a jobb és hatékonyabb pihenés: a káromkodás, a tenisz vagy a rendőrnyomozók kirugdosása?