Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-30 / 100. szám, kedd

1996. április 29. VELEMENY - TALL Ó Z Ó ÚJ SZ Ó [51 Fico-ficam, Migaš-mázli Köszönetet mondhat Jozef Migaš, Szlovákia ukrajnai nagykövete Robert Ficónak, hogy az egy nappal a ĎBP kongresszusa előtt lemondott elnökjelöltségéről. Ha nem tétté volna ezt a DBP parlamenti képviselője, úgy szinte az ismeret­lenségből élőbukkant Migaš ma továbbra is Ki­jevben ülne, s esetleg körmét rágná, vajon ke­nyéradó gazdája a külügyminisztériumban ész­re- vette-e politikai szárnypróbálgatását, s nem veszi-e zokon, netán valamiképpen nem próbál­ja-e megtorolni, amiért az ellenzék térfelén pró­bálkozott labdát zsákmányolni. Jozef Migaš neve bizonyára rövid időn belül feledésbe merült volna, ha a visszalépő Fico és tanácsadói nem bíznak \^kon abban, hogy híve­ik arra a személyre voksolnak - a mindenki által ismert és elismert Ľubomír Fogašra -, akit Fico „politikai megállapodásra hivatkozva " maga he­lyett javasolt. Arra a Fogašra, akinek a szekerét a többi elnökjelölt - a párt korábbi „vezérkarát" képező személyek - is megpróbálta meglódíta­ni, éspedig úgy, hogy Fogaš javára ők is lemond­tak a jelöltségről. A harmincas éveinek elején já­ró Robert Fico nem számolt azzal, hogy az ő visszalépésével - akit egyébként huszonnégy já­rási szervezet a pártelnökjelöltek közül legelfo­gadhatóbbnak tartott - esetleg magára haragít­ja azokaťaz elvtársakat (így szólították egymást a küldöttek), vagy legalábbis alapos csalódást okoz nagy részüknek, akinek odahaza már meg­szabták, kire szavazzanak. S a végeredményből arra is lehet következtetni: nem feledték el a nyitrai küldöttek azt sem, hogy a kongresszust főként a pártvezetésen belüli személyi ellenté­tek miatt kellett idő előtt összehívni. Márpedig ha másfél éven belül bizonyos kérdésekről nem tudtak megegyezni, akkor miért és mennyit ér ez az egységes kiállás Fogaš mellett. Egy szó mint száz: Robert Fico ültette szinte az ismeretlenségből előbukkanó Jozef Migašt a hat éven át Peter Weiss által birtokolt elnöki székbe. S nem rengette meg a reá szavazók bi­zalmát az sem, hogy Migaš testvére (mellesleg szintén kongresszusi küldött volt) privatizálta az eperjesi textilgyárat. A nagykövet kiütéses győzelme - a szavazatok több mint hatvan szá­zalékát kapta - szemlátomást meglepte az addi­gi pártvezetést, bár ennek szóban nem igazán adtak hangot, legfeljebb a folyosókon. Ám gesz­tusaik sok mindent elárultak. A nem dohányzó Peter Weisset például égő cigarettával a kezé­ben lehetett látni. Brigita Schmögnerová pedig másokkal egyetemben a szokásosnál is komo­rabb volt. A szavazás ugyan titkos volt, ám a gesztusok­ból mégis kiviláglott, hogy Fico visszalépése után a magyar kongresszusi küldöttek számára is Migaš volt az elfogadhatóbb. Bár a magyarok mindkét oldalra lobbyztak, nagyobb garanciát láttak a kisebbségi kérdés érzékenyebb kezelé­sére az új jelölt személyében, akiről mellesleg úgy hírlik, hogy ereiben rutén vér is csörgedezik. S az első pozitív gesztust rögvest meg is kapták ­az új elnök a kongresszuson kiállt amellett, hogy egy nemzetiségi tagja is legyen a legfelsőbb pártvezetésnek. így szavazott a többség Zsele­nák Józsefre, aki a kommunális és regionális po­litikát felügyeli majd. Jozef Migaš azt tartja magáról, hogy elődjével ellentétben egyértelműbben, közérthetőbben fejezi ki magát. Hogy így van-e vagy sem, az iga­zából majd később derül ki. Tény, hogy a kong­resszusi sajtótájékoztatón a „demokratikus szo­cializmus elveihez való visszatérést" szorgal­mazta. Robert Fico vagy Peter Weiss bizonyára ugyanerre más, a letűnt kommunista rendszerre kevésbé emlékeztető szókapcsolatot használt volna. GÁGYOR ALÍZ MIROSLAV KUSY Köztársaság-ellenes bűntettek Amennyiben emlékezetem nem csal, a Szlovák Szocialista Köztársa­ság utolsó „alattvalója" voltam, akit ebben az országban - közvetlenül az 1989-es bársonyos forradalom előtt ­az akkori Büntető Törvénykönyv 98. paragrafusa alapján a köztársaság el­leni bűntett miatt ítéltek el. Ján Čarno­gurskýval együtt talán az utolsó politi­kai foglyok voltunk, akiket ez a rezsim - közvetlenül a bukása előtt - vizsgá­lati fogságban tartott, és vádat emelt ellenünk arra hivatkozva, hogy „a köz­társaság szocialista társadalmi és ál­lami berendezkedése iránti ellenséges magatartástól vezérelve felforgató te­vékenységet fejtettek ki társadalmi és állami berendezkedése ellen" (a váde­melést dr. Ján Javorčík városi ügyész írta alá). Az úgynevezett Pozsonyi Ötökkel együtt ezenkívül - a Btk. 100. paragrafusa la bekezdése alapján ­azért is perbe fogtak bennünket, mert „a szocialista társadalmi és állami be­rendezkedés iránti ellenséges maga­tartástól vezérelve, közösen legalább két személyt bujtogattak a köztársa­ság szocialista társadalmi és állami berendezkedése ellen". Állítólag az háborította fel őket, hogy a Polgári Szabadságjogokért Mozga­lom tagjaiként az augusztusi évforduló előtt a kormány tudtára adtuk, hogy 1989. augusztus 21-én mi, öten virá­got helyezünk el azon a helyen, ahol a szovjet megszálló katonák 1968-ban ezen a napon agyonlőtték a 15 éves Danka Košanovát. Az ügyésznek akkor mindez elég volt az ellenséges szán­dék megállapításához. Ezért kettőnket azonnal vizsgálati fogságba helyeztek, majd utólag ke­resni kezdték, vajon mivel tetézhetnék meg a példát statuáló büntetést. Az én esetemben ezek „írásos bizonyítékok" voltak, „amelyek (...) egyértelműen le­leplezik társadalomellenes és szocia­listaellenes céljait". A vád szerint „a vizsgálat egyértelműen bebizonyította dr. Miroslav Kusý felforgató tevékeny­ségét is. Jegyzeteivel, kommentárjai­val és cikkeivel, amelyeket (...) a Sza­bad Európa és az Amerika Hangja Rá­diónak küldött, aktívan bekapcsoló­dott az országunk és annak berendez­kedése ellen folytatott pszichológiai hadviselésbe. Támadta a CSKP alkot­mányos vezető szerepét, a CSSZSZK gazdasági és politikai rendszerének a megváltoztatására bujtogatta a polgá­rokat, gyalázta a párt és az állam ve­zetőit, kétségbe vonta a komplex tár­sadalmi átalakítás céljait, bizalmatlan­ságot ébresztett a szocialista jogrend­szer és a szocialista állam hatalmi szervei iránt". Miért idézem mindezt? A Büntető Törvénykönyvnek a parlament által március 26-án elfogadott módosításá­ban ugyanis újra megjelentek olyan paragrafusok, amelyek nagyon hason­lítanak azokra, amelyek alapján 1989­ben elítéltek bennünket. Mindössze idejüket múlt szavakat hagytak ki, fe­lújították a dikciót, de ez nem változtat azon, hogy a régi törvény szelleme megmaradt, hogy megfélemlítse és gyötörje a polgárokat. Újra a rossz szándékot büntetik: akkor ezt a „be­rendezkedéssel szembeni ellenséges hozzáállás"-nak, most pedig a „rend­szer felforgatására irányuló törekvés"­nek hívják. Ezen új paragrafusok alapján ugya­núgy bűnözővé válhatunk, mint a bár­sonyos forradalom előtt. Politológus­ként akkor a kormánypolitikát elemez­tem, kritizáltam, és ezért kilenc hónap börtönbüntetést kaptam, ugyanis a Btk. függelékében az állt, hogy „a tár­sadalom bizonyos jelenségeinek a kri­tizálása is lehet (...) felforgató, ami el­lenséges hangulatot vált ki a köztár­saság államformájával és társadalmi berendezkedésével szemben". Ne le­gyen kétségünk afelől, hogy ezt az ér­telmezést az új paragrafusok eseté­ben is használni fogják, hiszen ezek­nek is ilyen a filozófiájuk. Politológus­ként ma is elemzem és kritizálom a kormány politikáját. Várom, ki és mi­kor kapja meg közülünk az első ügyé­szi felszólítást, mikor kerül sor az első házkutatásra, az első kihallgatásra, az első őrizetbe vételre, az első vizsgálati fogság elrendelésére, az első politikai perre: ehhez a feltételek már megte­remtődtek. A Btk.-módosításról a közelmúltban tartott vitaesten Ján Cuper, a DSZM parlamenti képviselője velünk, az el­lenzőkkel kapcsolatban kijelentette: „Két csónakban evezünk, amelyek el­lenkező irányban haladnak! Mi a köz­társaságot védjük, amely számomra a legmagasabb értéket képviseli, Önök viszont a polgárt és emberi jogait vé­dik." Igen, ez pontos fogalmazás volt. Számunkra, demokraták számára va­lóban a polgár és jogai jelentik a leg­magasabb értéket. De tulajdonképpen mit is védenek Önök ezzel a törvény­módosítással? A köztársaság az ere­deti, demokratikus felfogás alapján közügy, vagyis polgári ügy. Mi marad nekünk a köztársaságból, ha azt az egyik, a polgárokat pedig a másik hajó­ba helyezik? Önök ezt ki szeretnék sa­játítani - éppen úgy, mint Gottwald 48-ban, Husák 68-ban és Jakeš 88­ban, és Önök is azt kiáltják: Nem en­gedjük felforgatni a köztársaságot! Igen, Önök megfosztanak bennünket tőle, igyekeznek kisajátítani, mintha az a saját vagyonuk, fejőstehenük volna. Elfelejtik azonban, hogy ezzel a kisajátítással, államosítással a köztár­saság már nem köztársaság, már nem közügy. Mindössze egy kikötő, amely­be a koalíciós hajójukon elvontatják annak megbecstelenített foszlányait, és ez már önkényuralom! Eddig mindenki megbukott, aki a történelem folyamán ilyesmivel pró­bálkozott. Megbuktak a kommunisták is, annak ellenére, hogy hatalmas és állig felfegyverzett vezérhajóval ren­delkeztek. Nekem nincs kétségem afelől, hogy Önök sem jutnak messze hajójukkal. De függ tőlünk, polgároktól is, hogy mennyire szolgáltatjuk ki má­sok kénye-kedvének közös ügyünket, a köztársaságot. 1996. április 25. AHOGY ÉN LÁTOM 1 Tóth Mihály rovata Május 1. ­szociáldemokrata ünnep A hat évvel ezelőtti fordulatot megelőző negyven esztendő alatt nagyon sok újságírónak nagyon sok témában volt nagyon sok alkalma dagályos dolgoza­tok írására, de egyetlen alkalomból sem annyi, mint május elsején. Kötelező leckeként röviden illő volt érinteni az 1886-os chicagói munkástüntetést, amelynek leverése során munkásokat gyilkoltak a rendőrök. A mindenkori szerző ezt követően mere­deken rátért az éppen időszerű párthatározatot meg­fogalmazók bölcsességének magasztalására. A bolsevikok a térségünkbeli szociáldemokraták­tól mindenestül ellopták még a május elsejét is. Ál­lamosították. Igy amikor a rendszer kártyavárként összeomlott, a magukat szociáldemokratának vallók kénytelenek voltak mindent az alapok lerakásával kezdeni. Csehország kivételével e tájon se­hol sem sikerült..A szlovák szocdemek pártja a politikai élet peremvidékén tanyázik, Magyarországon pedig még ott sem. Lengyelországban is hason­ló a helyzet. Maradt a másik lehetőség: visszacsinálni mindazt, amit a szociáldemok­rata pártok Moszkva felé tekingető részben elgyávult, részben megfélemlí­tett vezetői a második világháború után a kommunisták nyomására véghez­vittek. Végigcsinálni a négy évtizedig tartó behódolás összes következmé­nyét. Szervezeti szempontból is, főképp azonban ami a gondolkodásmódot illeti. Szlovákiában a Peter Weiss köré tömörült kommunisták kísérelték meg visszacsinálni a nagy történelmi tévedés következményeit. Személy szerint hittem is, meg nem is, hogy ez sikerülhet. Ugyanis a pozsonyi pártértelmi­ségiek a fordulat előtti években a legkisebb jelét sem adták a máskéntgon­dolkodásnak. Teljesen más volt a helyzet, mint például Magyarországon, ahol létezett egy rétege a kommunista párt „második garnitúrájába" tarto­zóknak, amelynek tagjai még kockáztatni is mertek, és bebizonyították, hogy el mernek távolodni Moszkvától. A „szegény ember vízzel főz" bölcsességéhez igazodva a szociáldemok­rata ízlésűek mindazonáltal reménykedve tekintettek Weiss átszervezett pártjára. Amely valami másfél esztendeig még a „kommunista" jelzőtől sem tudott megszabadulni. Később megszabadult tőle, a szellemileg igé­nyesebb szocdemek azonban még mindig viszolyogva fognak velük kezet. És nem ok nélkül. Ha valami diszkreditálja a hivatalosan a Szocialista In­ternacionálé - tehát a szociáldemokrácia felé - tartó pártot, akkor ezen elsősorban azt kell érteni, hogy a Demokratikus Baloldal Pártjában leg­alább annyira hat a nacionalizmus, mint bármelyik más szlovákiai pártban. És ami még ennél is rosszabb, azok az értelmiségi pártvezetők sem hajlan­dók ezt nyilvánosan kritizálni, akik elavultnak, ízlésük ellen valónak tekin­tik a soviniszta ordasságot. Ez a magatartás is hozzájárult ahhoz, hogy olyanná sikeredett a szlová­kiai magyar pártstruktúra, amilyenné lett. Nemzetiségi alapon van három számításba vehető pártunk, és - mind a három jobboldali. Van egy negye­dikpárt is, amely baloldalinak minősíti magát (vezetői nyilván felfedezték, mennyire féloldalas ez a pártszerkezet). A valóságban azonban pontosan úgy baloldaliak, ahogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom. Sok min­den rossz elmondható néhány politikusunkról, főleg ami doktrinerségüket, szellemi restségüket illeti. Viszont tény, hogy még ezek a gyenge minősí­tésű emberek is szellemóriásoknak, politikusgigászoknak, stratégiai világ­bajnokoknak tűnnek, ha a Magyar Népi Mozgalom a Megbékélésért és Jó­létért vezérkarának tagjaival hasonlítjuk őket össze. Akik, ugye, a baloldalt képviselnék a szlovákiai magyar politikai palettán. Legalábbis ezt állítják magukról. Ján Ľupták pártjának esete jól bizonyítja, hogy mi vár azokra a pártokra, amelyek szellemi toprongyok vezetésével akarnak érvényesülni. A szlovákiai magyar politikai élet egyik nagy paradoxona. hogy miköz­ben a 600 ezer magyar közül legalább 450 ezer bérből és fizetésből él (szo­ciológiai szempontból tehát nagyobbrészt szociáldemokrata „ízlésű"), van három pártunk, és mind a három inkább jobboldali, és energiáinak legalább kilencven százalékát mind a három csak a nemzetiségi kérdésre összponto­sítja. Tény, hogy vannak enyhítő körülmények: a kormánykoalíció nacio­nalista otrombaságaira így is lehet válaszolni. Csakhogy mi lesz akkor, ha a 600 ezer magyarból egyre többen döbbennek rá, hogy az anyanyelv vé­delmén kívül más teendők is vannak? A rádöbbenés folyamata már meg­kezdődött. Egyelőre nincs „gazdája" azoknak, akik egy szociáldemokrata pártot tudnának jó szívvel támogatni. Egyelőre nincs politikus, akinek tár­saságában hajlandó volnék csendben megülni május elsejét. Amely már ak­kor szociáldemokrata ünnep volt, amikor Lenin és Sztálin még gyorstüzelő nadrágban járt. SZÁLKA ÉS GERENDA Kultúránk bére Miközben a Csemadok ve­zetői, az önálló jogi szemé­lyekként tevékenykedő terüle­ti választmányok és a szlová­kiai magyarok helyi kulturális életét mozgató alapszerveze­tek a lehetetlennel is megpró­bálkoznak, hogy pénzt szerez­zenek a rendezvényeikhez, tör­ténnek dolgok, melyek igencsak elgondolkodtatóak. A Pro Slovakia állami alap nemzeti és politikai szem­pontú pályázati rostáin átjutva a benyújtott terveze­teknek csak töredéke kap - s azok is szinte csak jelké­pes összegű - támogatást. Ennek következtében a szlovákiai magyar kultúra önkormányzati pénzekből, a vállalkozók, magánszemélyek adományaiból, vala­mint a civil szféra pályázatain itthon és külföldön el­nyerhető pénzösszegekből tartja fenn önmagát. Rá­adásként említhetők meg azok az amatőr művészeti csoportok, amelyeknek tagjai az alapvető működési költségeket maguk fedezik, mert szeretik, amit szaba­don, minden megszorítás, ellenőrzés és felügyelet nélkül csinálhatnak. Történt azonban nemrég a Tőketerebesi járásban. hogy a régió ismert magyar gyermek- színjátszó- és bábjátszócsoportjai számára a regionális kulturális központ saját kezdeményezésből megrendezte a járá­si versenyt. Tehette, hiszen az együtteseken kívül másnak szemmel láthatóan nem volt sürgős a dolog. Meglepődtek a dolgon a királyhelmeci művelődési ház lelkes népművelői is, de tették, amit ilyenkor ten­niük kell. Került pénz az együttesek utaztatására, a re­gionális fesztivál zsűrijének tiszeletdíjára meg egye­bekre. Mert a regionális kulturális központ úgy visel­kedett, mintha valóban igaz volna munkatársaik né­mely állítása. Elsősorban az, hogy az önálló szervezői stábbal, szakmai előkészítőkkel és válogatóbizottság­gal rendelkező Duna Menti Tavaszra azok a csopor­tok jutnak el. amelyeket ők javasolnak, illetve ame­lyeket az általuk kinevezett zsűri javasol. Voltak olyanok, akik a csoportvezetők közül a hihetőség lát­szatát fenntartották, de nem nagyon hittek az állítás­nak. Az ugyanis biztos volt, hogy a Duna Menti Ta­vaszra idén is a szervezőbizottság által megbízott sze­mélyek válogatnak. (Mellesleg jegyzem meg: ez így is történik.) Megrendezték a járási fesztivált, a zsűri eredményt hirdetett és értékelt. S akkor következett a meglepe­tés: a lelkes és odaadó járási „kultúrfelelősök" állam­nyelven is hallani akarták, miről is szóltak az egyes produkciók, mire biztatták a nézőket a színjátszó és a bábozó gyerekek. Vagyis: ismét következett valami­fajta ideológiai felügyelet, csak éppen szlovák nem­zeti alapokra helyezve. Ennek tükrében a Regionális Kulturális Központ önzetlensége felemásnak tetszik. Ráadásul - mint utóbb kiderült - a Duna Menti Ta­vasz felelős szervezői közül senkivel sem beszélték meg a zsűri döntéséből eredeztetett és általuk ígért „továbbjutást". Most úgy áll a dolog, hogy ha a járási verseny bírálóbizottságának és a DMT válogatóbi­zottságának döntései véletlenül egybeesnek, az ígéret beteljesül. Ha meg nem, akkor mindenkit lehet szidni. Ennek a történetnek néhány általános és közvetlen tanulsága is van. Az biztos, hogy a Csemadok terüle­ti választmányai, s azok titkárai néhány kivételtől el­tekintve, még kultúránk érdekeitől vezérelve sem működnek együtt - a tőketerebesi eset alapján is állí­tom - a szlovákiai magyar kultúrára fordítható pén­zek egy részével is rendelkező regionális kulturális központokkal (RKS). Tudomásom szerint a kivételek is többnyire egy-egy, a kulturális központokban dol­gozó népművelő magyar kultúra iránti elkötelezettsé­géből születnek meg. Tudomásom szerint ez nemcsak a Dunaszerdahelyi járásban, hanem Érsekújvárott, Galántán, Komáromban és Losoncon is így van. Az ilyen jellegű szoros együttműködések mentén születnek a szlovákiai magyar kultúra szellemi füg­getlenségét és a rendezvények magyar nyelvi homo­genitását megbontó kötelezettségek. Egy mondat­ban: szlovákul is el kell mondani néhány alapvetően fontos információt egy-egy műsorvezetőnek. Ha el­vonatkoztatok az államnyelv használatát szabályozó törvénytől, akkor felidézhetők emlékeimben azok a politikai, kulturális és egyéb szakmai rendezvények, amelyeken a rendszerváltás után senkinek sem oko­zott kínos perceket a kétnyelvűség. Vitathatatlan azonban, hogy némely állami szervezetek vezetői szeretnék, ha a Csemadok rendezvényei is egy­nyelvűek - szlovákok - lennének. Ezért is annyira érzékeny kérdéskör a nemzeti kisebbségi kultúra ál­lami támogatásának fejében az államigazgatás hiva­talnokai által elvárt, már-már nemzeti önfeladással határos lojalitás s a magyar kultúra szlovákiai meg­maradását segítő önkormányzati és önfinanszírozási elvek, gyakorlatok egymáshoz való közelítése. Külö­nösen akkor látszik annak, ha tudatosítjuk: a kulturá­lis tárca sohasem titkolta, a „nemzetiségileg vegye­sen lakott területek kultúrájának támogatását" a regi­onális kulturális központokon keresztül végzi. Gyor­san hozzáteszem: ellenőrizni is úgy akarja. Most már csak az a kérdés, hol várják el, és hol nem a teljes kulturális önfeladásunkat a rendezvé­nyeinket támogató pénzek fejében.

Next

/
Thumbnails
Contents