Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)
1996-04-30 / 100. szám, kedd
1996. április 29. VELEMENY - TALL Ó Z Ó ÚJ SZ Ó [51 Fico-ficam, Migaš-mázli Köszönetet mondhat Jozef Migaš, Szlovákia ukrajnai nagykövete Robert Ficónak, hogy az egy nappal a ĎBP kongresszusa előtt lemondott elnökjelöltségéről. Ha nem tétté volna ezt a DBP parlamenti képviselője, úgy szinte az ismeretlenségből élőbukkant Migaš ma továbbra is Kijevben ülne, s esetleg körmét rágná, vajon kenyéradó gazdája a külügyminisztériumban észre- vette-e politikai szárnypróbálgatását, s nem veszi-e zokon, netán valamiképpen nem próbálja-e megtorolni, amiért az ellenzék térfelén próbálkozott labdát zsákmányolni. Jozef Migaš neve bizonyára rövid időn belül feledésbe merült volna, ha a visszalépő Fico és tanácsadói nem bíznak \^kon abban, hogy híveik arra a személyre voksolnak - a mindenki által ismert és elismert Ľubomír Fogašra -, akit Fico „politikai megállapodásra hivatkozva " maga helyett javasolt. Arra a Fogašra, akinek a szekerét a többi elnökjelölt - a párt korábbi „vezérkarát" képező személyek - is megpróbálta meglódítani, éspedig úgy, hogy Fogaš javára ők is lemondtak a jelöltségről. A harmincas éveinek elején járó Robert Fico nem számolt azzal, hogy az ő visszalépésével - akit egyébként huszonnégy járási szervezet a pártelnökjelöltek közül legelfogadhatóbbnak tartott - esetleg magára haragítja azokaťaz elvtársakat (így szólították egymást a küldöttek), vagy legalábbis alapos csalódást okoz nagy részüknek, akinek odahaza már megszabták, kire szavazzanak. S a végeredményből arra is lehet következtetni: nem feledték el a nyitrai küldöttek azt sem, hogy a kongresszust főként a pártvezetésen belüli személyi ellentétek miatt kellett idő előtt összehívni. Márpedig ha másfél éven belül bizonyos kérdésekről nem tudtak megegyezni, akkor miért és mennyit ér ez az egységes kiállás Fogaš mellett. Egy szó mint száz: Robert Fico ültette szinte az ismeretlenségből előbukkanó Jozef Migašt a hat éven át Peter Weiss által birtokolt elnöki székbe. S nem rengette meg a reá szavazók bizalmát az sem, hogy Migaš testvére (mellesleg szintén kongresszusi küldött volt) privatizálta az eperjesi textilgyárat. A nagykövet kiütéses győzelme - a szavazatok több mint hatvan százalékát kapta - szemlátomást meglepte az addigi pártvezetést, bár ennek szóban nem igazán adtak hangot, legfeljebb a folyosókon. Ám gesztusaik sok mindent elárultak. A nem dohányzó Peter Weisset például égő cigarettával a kezében lehetett látni. Brigita Schmögnerová pedig másokkal egyetemben a szokásosnál is komorabb volt. A szavazás ugyan titkos volt, ám a gesztusokból mégis kiviláglott, hogy Fico visszalépése után a magyar kongresszusi küldöttek számára is Migaš volt az elfogadhatóbb. Bár a magyarok mindkét oldalra lobbyztak, nagyobb garanciát láttak a kisebbségi kérdés érzékenyebb kezelésére az új jelölt személyében, akiről mellesleg úgy hírlik, hogy ereiben rutén vér is csörgedezik. S az első pozitív gesztust rögvest meg is kapták az új elnök a kongresszuson kiállt amellett, hogy egy nemzetiségi tagja is legyen a legfelsőbb pártvezetésnek. így szavazott a többség Zselenák Józsefre, aki a kommunális és regionális politikát felügyeli majd. Jozef Migaš azt tartja magáról, hogy elődjével ellentétben egyértelműbben, közérthetőbben fejezi ki magát. Hogy így van-e vagy sem, az igazából majd később derül ki. Tény, hogy a kongresszusi sajtótájékoztatón a „demokratikus szocializmus elveihez való visszatérést" szorgalmazta. Robert Fico vagy Peter Weiss bizonyára ugyanerre más, a letűnt kommunista rendszerre kevésbé emlékeztető szókapcsolatot használt volna. GÁGYOR ALÍZ MIROSLAV KUSY Köztársaság-ellenes bűntettek Amennyiben emlékezetem nem csal, a Szlovák Szocialista Köztársaság utolsó „alattvalója" voltam, akit ebben az országban - közvetlenül az 1989-es bársonyos forradalom előtt az akkori Büntető Törvénykönyv 98. paragrafusa alapján a köztársaság elleni bűntett miatt ítéltek el. Ján Čarnogurskýval együtt talán az utolsó politikai foglyok voltunk, akiket ez a rezsim - közvetlenül a bukása előtt - vizsgálati fogságban tartott, és vádat emelt ellenünk arra hivatkozva, hogy „a köztársaság szocialista társadalmi és állami berendezkedése iránti ellenséges magatartástól vezérelve felforgató tevékenységet fejtettek ki társadalmi és állami berendezkedése ellen" (a vádemelést dr. Ján Javorčík városi ügyész írta alá). Az úgynevezett Pozsonyi Ötökkel együtt ezenkívül - a Btk. 100. paragrafusa la bekezdése alapján azért is perbe fogtak bennünket, mert „a szocialista társadalmi és állami berendezkedés iránti ellenséges magatartástól vezérelve, közösen legalább két személyt bujtogattak a köztársaság szocialista társadalmi és állami berendezkedése ellen". Állítólag az háborította fel őket, hogy a Polgári Szabadságjogokért Mozgalom tagjaiként az augusztusi évforduló előtt a kormány tudtára adtuk, hogy 1989. augusztus 21-én mi, öten virágot helyezünk el azon a helyen, ahol a szovjet megszálló katonák 1968-ban ezen a napon agyonlőtték a 15 éves Danka Košanovát. Az ügyésznek akkor mindez elég volt az ellenséges szándék megállapításához. Ezért kettőnket azonnal vizsgálati fogságba helyeztek, majd utólag keresni kezdték, vajon mivel tetézhetnék meg a példát statuáló büntetést. Az én esetemben ezek „írásos bizonyítékok" voltak, „amelyek (...) egyértelműen leleplezik társadalomellenes és szocialistaellenes céljait". A vád szerint „a vizsgálat egyértelműen bebizonyította dr. Miroslav Kusý felforgató tevékenységét is. Jegyzeteivel, kommentárjaival és cikkeivel, amelyeket (...) a Szabad Európa és az Amerika Hangja Rádiónak küldött, aktívan bekapcsolódott az országunk és annak berendezkedése ellen folytatott pszichológiai hadviselésbe. Támadta a CSKP alkotmányos vezető szerepét, a CSSZSZK gazdasági és politikai rendszerének a megváltoztatására bujtogatta a polgárokat, gyalázta a párt és az állam vezetőit, kétségbe vonta a komplex társadalmi átalakítás céljait, bizalmatlanságot ébresztett a szocialista jogrendszer és a szocialista állam hatalmi szervei iránt". Miért idézem mindezt? A Büntető Törvénykönyvnek a parlament által március 26-án elfogadott módosításában ugyanis újra megjelentek olyan paragrafusok, amelyek nagyon hasonlítanak azokra, amelyek alapján 1989ben elítéltek bennünket. Mindössze idejüket múlt szavakat hagytak ki, felújították a dikciót, de ez nem változtat azon, hogy a régi törvény szelleme megmaradt, hogy megfélemlítse és gyötörje a polgárokat. Újra a rossz szándékot büntetik: akkor ezt a „berendezkedéssel szembeni ellenséges hozzáállás"-nak, most pedig a „rendszer felforgatására irányuló törekvés"nek hívják. Ezen új paragrafusok alapján ugyanúgy bűnözővé válhatunk, mint a bársonyos forradalom előtt. Politológusként akkor a kormánypolitikát elemeztem, kritizáltam, és ezért kilenc hónap börtönbüntetést kaptam, ugyanis a Btk. függelékében az állt, hogy „a társadalom bizonyos jelenségeinek a kritizálása is lehet (...) felforgató, ami ellenséges hangulatot vált ki a köztársaság államformájával és társadalmi berendezkedésével szemben". Ne legyen kétségünk afelől, hogy ezt az értelmezést az új paragrafusok esetében is használni fogják, hiszen ezeknek is ilyen a filozófiájuk. Politológusként ma is elemzem és kritizálom a kormány politikáját. Várom, ki és mikor kapja meg közülünk az első ügyészi felszólítást, mikor kerül sor az első házkutatásra, az első kihallgatásra, az első őrizetbe vételre, az első vizsgálati fogság elrendelésére, az első politikai perre: ehhez a feltételek már megteremtődtek. A Btk.-módosításról a közelmúltban tartott vitaesten Ján Cuper, a DSZM parlamenti képviselője velünk, az ellenzőkkel kapcsolatban kijelentette: „Két csónakban evezünk, amelyek ellenkező irányban haladnak! Mi a köztársaságot védjük, amely számomra a legmagasabb értéket képviseli, Önök viszont a polgárt és emberi jogait védik." Igen, ez pontos fogalmazás volt. Számunkra, demokraták számára valóban a polgár és jogai jelentik a legmagasabb értéket. De tulajdonképpen mit is védenek Önök ezzel a törvénymódosítással? A köztársaság az eredeti, demokratikus felfogás alapján közügy, vagyis polgári ügy. Mi marad nekünk a köztársaságból, ha azt az egyik, a polgárokat pedig a másik hajóba helyezik? Önök ezt ki szeretnék sajátítani - éppen úgy, mint Gottwald 48-ban, Husák 68-ban és Jakeš 88ban, és Önök is azt kiáltják: Nem engedjük felforgatni a köztársaságot! Igen, Önök megfosztanak bennünket tőle, igyekeznek kisajátítani, mintha az a saját vagyonuk, fejőstehenük volna. Elfelejtik azonban, hogy ezzel a kisajátítással, államosítással a köztársaság már nem köztársaság, már nem közügy. Mindössze egy kikötő, amelybe a koalíciós hajójukon elvontatják annak megbecstelenített foszlányait, és ez már önkényuralom! Eddig mindenki megbukott, aki a történelem folyamán ilyesmivel próbálkozott. Megbuktak a kommunisták is, annak ellenére, hogy hatalmas és állig felfegyverzett vezérhajóval rendelkeztek. Nekem nincs kétségem afelől, hogy Önök sem jutnak messze hajójukkal. De függ tőlünk, polgároktól is, hogy mennyire szolgáltatjuk ki mások kénye-kedvének közös ügyünket, a köztársaságot. 1996. április 25. AHOGY ÉN LÁTOM 1 Tóth Mihály rovata Május 1. szociáldemokrata ünnep A hat évvel ezelőtti fordulatot megelőző negyven esztendő alatt nagyon sok újságírónak nagyon sok témában volt nagyon sok alkalma dagályos dolgozatok írására, de egyetlen alkalomból sem annyi, mint május elsején. Kötelező leckeként röviden illő volt érinteni az 1886-os chicagói munkástüntetést, amelynek leverése során munkásokat gyilkoltak a rendőrök. A mindenkori szerző ezt követően meredeken rátért az éppen időszerű párthatározatot megfogalmazók bölcsességének magasztalására. A bolsevikok a térségünkbeli szociáldemokratáktól mindenestül ellopták még a május elsejét is. Államosították. Igy amikor a rendszer kártyavárként összeomlott, a magukat szociáldemokratának vallók kénytelenek voltak mindent az alapok lerakásával kezdeni. Csehország kivételével e tájon sehol sem sikerült..A szlovák szocdemek pártja a politikai élet peremvidékén tanyázik, Magyarországon pedig még ott sem. Lengyelországban is hasonló a helyzet. Maradt a másik lehetőség: visszacsinálni mindazt, amit a szociáldemokrata pártok Moszkva felé tekingető részben elgyávult, részben megfélemlített vezetői a második világháború után a kommunisták nyomására véghezvittek. Végigcsinálni a négy évtizedig tartó behódolás összes következményét. Szervezeti szempontból is, főképp azonban ami a gondolkodásmódot illeti. Szlovákiában a Peter Weiss köré tömörült kommunisták kísérelték meg visszacsinálni a nagy történelmi tévedés következményeit. Személy szerint hittem is, meg nem is, hogy ez sikerülhet. Ugyanis a pozsonyi pártértelmiségiek a fordulat előtti években a legkisebb jelét sem adták a máskéntgondolkodásnak. Teljesen más volt a helyzet, mint például Magyarországon, ahol létezett egy rétege a kommunista párt „második garnitúrájába" tartozóknak, amelynek tagjai még kockáztatni is mertek, és bebizonyították, hogy el mernek távolodni Moszkvától. A „szegény ember vízzel főz" bölcsességéhez igazodva a szociáldemokrata ízlésűek mindazonáltal reménykedve tekintettek Weiss átszervezett pártjára. Amely valami másfél esztendeig még a „kommunista" jelzőtől sem tudott megszabadulni. Később megszabadult tőle, a szellemileg igényesebb szocdemek azonban még mindig viszolyogva fognak velük kezet. És nem ok nélkül. Ha valami diszkreditálja a hivatalosan a Szocialista Internacionálé - tehát a szociáldemokrácia felé - tartó pártot, akkor ezen elsősorban azt kell érteni, hogy a Demokratikus Baloldal Pártjában legalább annyira hat a nacionalizmus, mint bármelyik más szlovákiai pártban. És ami még ennél is rosszabb, azok az értelmiségi pártvezetők sem hajlandók ezt nyilvánosan kritizálni, akik elavultnak, ízlésük ellen valónak tekintik a soviniszta ordasságot. Ez a magatartás is hozzájárult ahhoz, hogy olyanná sikeredett a szlovákiai magyar pártstruktúra, amilyenné lett. Nemzetiségi alapon van három számításba vehető pártunk, és - mind a három jobboldali. Van egy negyedikpárt is, amely baloldalinak minősíti magát (vezetői nyilván felfedezték, mennyire féloldalas ez a pártszerkezet). A valóságban azonban pontosan úgy baloldaliak, ahogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom. Sok minden rossz elmondható néhány politikusunkról, főleg ami doktrinerségüket, szellemi restségüket illeti. Viszont tény, hogy még ezek a gyenge minősítésű emberek is szellemóriásoknak, politikusgigászoknak, stratégiai világbajnokoknak tűnnek, ha a Magyar Népi Mozgalom a Megbékélésért és Jólétért vezérkarának tagjaival hasonlítjuk őket össze. Akik, ugye, a baloldalt képviselnék a szlovákiai magyar politikai palettán. Legalábbis ezt állítják magukról. Ján Ľupták pártjának esete jól bizonyítja, hogy mi vár azokra a pártokra, amelyek szellemi toprongyok vezetésével akarnak érvényesülni. A szlovákiai magyar politikai élet egyik nagy paradoxona. hogy miközben a 600 ezer magyar közül legalább 450 ezer bérből és fizetésből él (szociológiai szempontból tehát nagyobbrészt szociáldemokrata „ízlésű"), van három pártunk, és mind a három inkább jobboldali, és energiáinak legalább kilencven százalékát mind a három csak a nemzetiségi kérdésre összpontosítja. Tény, hogy vannak enyhítő körülmények: a kormánykoalíció nacionalista otrombaságaira így is lehet válaszolni. Csakhogy mi lesz akkor, ha a 600 ezer magyarból egyre többen döbbennek rá, hogy az anyanyelv védelmén kívül más teendők is vannak? A rádöbbenés folyamata már megkezdődött. Egyelőre nincs „gazdája" azoknak, akik egy szociáldemokrata pártot tudnának jó szívvel támogatni. Egyelőre nincs politikus, akinek társaságában hajlandó volnék csendben megülni május elsejét. Amely már akkor szociáldemokrata ünnep volt, amikor Lenin és Sztálin még gyorstüzelő nadrágban járt. SZÁLKA ÉS GERENDA Kultúránk bére Miközben a Csemadok vezetői, az önálló jogi személyekként tevékenykedő területi választmányok és a szlovákiai magyarok helyi kulturális életét mozgató alapszervezetek a lehetetlennel is megpróbálkoznak, hogy pénzt szerezzenek a rendezvényeikhez, történnek dolgok, melyek igencsak elgondolkodtatóak. A Pro Slovakia állami alap nemzeti és politikai szempontú pályázati rostáin átjutva a benyújtott tervezeteknek csak töredéke kap - s azok is szinte csak jelképes összegű - támogatást. Ennek következtében a szlovákiai magyar kultúra önkormányzati pénzekből, a vállalkozók, magánszemélyek adományaiból, valamint a civil szféra pályázatain itthon és külföldön elnyerhető pénzösszegekből tartja fenn önmagát. Ráadásként említhetők meg azok az amatőr művészeti csoportok, amelyeknek tagjai az alapvető működési költségeket maguk fedezik, mert szeretik, amit szabadon, minden megszorítás, ellenőrzés és felügyelet nélkül csinálhatnak. Történt azonban nemrég a Tőketerebesi járásban. hogy a régió ismert magyar gyermek- színjátszó- és bábjátszócsoportjai számára a regionális kulturális központ saját kezdeményezésből megrendezte a járási versenyt. Tehette, hiszen az együtteseken kívül másnak szemmel láthatóan nem volt sürgős a dolog. Meglepődtek a dolgon a királyhelmeci művelődési ház lelkes népművelői is, de tették, amit ilyenkor tenniük kell. Került pénz az együttesek utaztatására, a regionális fesztivál zsűrijének tiszeletdíjára meg egyebekre. Mert a regionális kulturális központ úgy viselkedett, mintha valóban igaz volna munkatársaik némely állítása. Elsősorban az, hogy az önálló szervezői stábbal, szakmai előkészítőkkel és válogatóbizottsággal rendelkező Duna Menti Tavaszra azok a csoportok jutnak el. amelyeket ők javasolnak, illetve amelyeket az általuk kinevezett zsűri javasol. Voltak olyanok, akik a csoportvezetők közül a hihetőség látszatát fenntartották, de nem nagyon hittek az állításnak. Az ugyanis biztos volt, hogy a Duna Menti Tavaszra idén is a szervezőbizottság által megbízott személyek válogatnak. (Mellesleg jegyzem meg: ez így is történik.) Megrendezték a járási fesztivált, a zsűri eredményt hirdetett és értékelt. S akkor következett a meglepetés: a lelkes és odaadó járási „kultúrfelelősök" államnyelven is hallani akarták, miről is szóltak az egyes produkciók, mire biztatták a nézőket a színjátszó és a bábozó gyerekek. Vagyis: ismét következett valamifajta ideológiai felügyelet, csak éppen szlovák nemzeti alapokra helyezve. Ennek tükrében a Regionális Kulturális Központ önzetlensége felemásnak tetszik. Ráadásul - mint utóbb kiderült - a Duna Menti Tavasz felelős szervezői közül senkivel sem beszélték meg a zsűri döntéséből eredeztetett és általuk ígért „továbbjutást". Most úgy áll a dolog, hogy ha a járási verseny bírálóbizottságának és a DMT válogatóbizottságának döntései véletlenül egybeesnek, az ígéret beteljesül. Ha meg nem, akkor mindenkit lehet szidni. Ennek a történetnek néhány általános és közvetlen tanulsága is van. Az biztos, hogy a Csemadok területi választmányai, s azok titkárai néhány kivételtől eltekintve, még kultúránk érdekeitől vezérelve sem működnek együtt - a tőketerebesi eset alapján is állítom - a szlovákiai magyar kultúrára fordítható pénzek egy részével is rendelkező regionális kulturális központokkal (RKS). Tudomásom szerint a kivételek is többnyire egy-egy, a kulturális központokban dolgozó népművelő magyar kultúra iránti elkötelezettségéből születnek meg. Tudomásom szerint ez nemcsak a Dunaszerdahelyi járásban, hanem Érsekújvárott, Galántán, Komáromban és Losoncon is így van. Az ilyen jellegű szoros együttműködések mentén születnek a szlovákiai magyar kultúra szellemi függetlenségét és a rendezvények magyar nyelvi homogenitását megbontó kötelezettségek. Egy mondatban: szlovákul is el kell mondani néhány alapvetően fontos információt egy-egy műsorvezetőnek. Ha elvonatkoztatok az államnyelv használatát szabályozó törvénytől, akkor felidézhetők emlékeimben azok a politikai, kulturális és egyéb szakmai rendezvények, amelyeken a rendszerváltás után senkinek sem okozott kínos perceket a kétnyelvűség. Vitathatatlan azonban, hogy némely állami szervezetek vezetői szeretnék, ha a Csemadok rendezvényei is egynyelvűek - szlovákok - lennének. Ezért is annyira érzékeny kérdéskör a nemzeti kisebbségi kultúra állami támogatásának fejében az államigazgatás hivatalnokai által elvárt, már-már nemzeti önfeladással határos lojalitás s a magyar kultúra szlovákiai megmaradását segítő önkormányzati és önfinanszírozási elvek, gyakorlatok egymáshoz való közelítése. Különösen akkor látszik annak, ha tudatosítjuk: a kulturális tárca sohasem titkolta, a „nemzetiségileg vegyesen lakott területek kultúrájának támogatását" a regionális kulturális központokon keresztül végzi. Gyorsan hozzáteszem: ellenőrizni is úgy akarja. Most már csak az a kérdés, hol várják el, és hol nem a teljes kulturális önfeladásunkat a rendezvényeinket támogató pénzek fejében.
