Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-07 / 56. szám, csütörtök

1996. március 4. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó [ 1 ÍJ A Szlovák Televízió „fizet" „A Szlovák Televízió részéről gazdasági téren szüntelenül problémákat tapasztaltunk a kötelezettségek teljesítését illetően" - mondotta Jozef Paczelt. Mint emlékezetes, a Paczelt Ügynökség készítette elő 1994-ben a Szlovák Televízióban is sugárzott Milan Markovič-esteket, illetve az Ismerkedjenek, kérem! című műsorokat. A programokért azonban késve fizettek. „Gyakran teljesen ingyen dolgoztunk. A késedelmes fizetésértjáró bírságok 820 363 koronára nőttek. Ez év február 12-én lépett hatályba az a határozat, amelynek értelmében az SZTV kénytelen lesz megtéríteni az említett bírságot és a több mint százezer koronás perköltséget. Paczelt szerint nyilvánvaló volt, hogy a Televízió elveszíti a pert. A Markovič-estek sugárzásának megszüntetésével kapcsolatban a Paczelt Ügynökség két keresetet adott be az SZTV ellen: az egyikben azt sérelmezi, hogy a Televízió ártott a nevének. Akkori vezetőségének egyik tagja ugyanis azzal vádolta ügynökségüket, megszegte az üzleti titkot, amikor a Slovenská Republika napilap adatoflat közölt a műsor költségvetéséről. Jozef Paczelt .elmondotta, hogy a Televíziótól per útján nyert pénzt jótékonysági célokra fordítják. Milan Lieskovský, az SZTV gazdasági és kereskedelmi igazgatója tájékoztatta a lap munkatársát, hogy az üggyel most foglalkozik a Televízió jogi osztálya, keresik a kialakult helyzet okait, és nem kizárt a személyi felelősségre vonás sem. Národná obroda, Ivan Sámel Autópálya Szlovákián keresztül? A közlekedésügyi és távközlési minisztérium azzal reagált a lengyel kormányfőnek a Baltikum-Adria autópálya-folyosóval kapcsolatos kijelentésére, hogy Lengyelország és Szlovákia között már megkötötték a vonatkozó egyezményeket. Erről kérdeztük Mikuláš Dzurindát, a KDM parlamenti képviselőjét. • Szavatolják-e ezek az egyezmények, hogy az észak-déli közlekedési folyosó Szlovákián keresztül vezessen? - Az az egyezmény, amelyet Režeš miniszter tavaly kötött meg Libertzky úrral, nem elégíti ki Szlovákia ambícióit, mivel nem a megfelelő minőségben írták alá. A szlovák fél részéről az autópályára való csatlakozásról van benne szó, lengyel részről viszont csak gyorsforgalmú utat említenek, ami nem autópálya. Lengyelország és Csehország között lesz autópálya-összeköttetés, Lengyelország és Szlovákia között viszont nem. • A. tárca szerint a Szovákián keresztül vezető közlekedési folyosót a páneurópai közlekedési értekezlet is jóváhagyta... - Az értekezlet záradékai nem jogszabályjellegűek. Bizonyos terveket, feltételeket körvonalaznak a közlekedési folyosókról azzal, hogy az adott időpontban kiválasztják a végső változatot. És csakis a végső változatot finanszírozzák. • Lehetséges, hogy párhuzamos folyosókat építsenek Csehországon és Szlovákián keresztül? - Ha a közlekedési minisztériumunk kijelenti, hogy a lengyel miniszterelnök csupán egy másik párhuzamos útvonalról beszélt, akkora tudatlanság mondatta ezt vele. Olyan párhuzamos útvonalakra, amelyek szorosan egymás mellett vezetnek, és semmit sem oldanak meg másképpen, az EU-tól nem számíthatunk pénzre. Az EU a munkák állása szerint választja ki a végső útvonalat, a másik ország húzhat párhuzamos útvonalat, de csakis a saját költségére. SME, Jana Morháčová (Rövidítve) Hol volt otthon Rákóczi? A „szlovák kulturális örökséget" Magyarországtól követelők a műkincsekért cserébe nagylelkűen felajánlották Thököly és Rákóczi hamvait. Vigyék a magyarok, „hadd pihenjenek hazájukban". S ha ez esetleg nem volna elég, bizonyára boldogan hozzácsapnák az erdélyi születésű, Pozsonyban elhunyt Pázmány csontjait, aki az általa alapított nagyszombati egyetemen elrendelte, képezzenek szlovákul prédikáló papokat is, de a „kulturális örökségre" áhítozók körében ma annyi becsülete sincs, hogy legalább a nevét úgy írnák, ahogy ő írta hajdanán. S ha még ez sem volna elég, hozzásöpörnék az Esztergomnál elesett, de Hibbén nyugvó Balassának, ennek a minden környező hatást magába szívó és megsokszorozva visszaadó, multikulturális csodának a hamvait is. Vándorútra kelhetnek hát a holtak, az évszázadok óta porladók. A „szlovák kulturális örökségért" perlekedők összepakolnák, ami Madáchból, Tompából maradt, hogy odavágják: „Nesztek, ha nektek olyan drágák és becsesek, vigyétek!" Hogy Rákóczi, Thököly erre a földre gondolt kínzó honvággyal, sóvárogva a messzi száműzetésben, mert eszmélésük, küzdelmes életük minden mozzanata eltéphetetlen szálakkal ide kötötte őket, s itt kívántak nyugodni holtukban is? Kit érdekel? Kegyelet, emlékezés, megbecsülés szerintük csak a vér szerintieknek jár. A halott, ugye, amúgy sem számít. Múzeumban, galériában nem mutogatható büszkén nemzeti kulturális kincsként, mint a képek, szobrok. Pénzben kifejezhető értéke sincs. Mert hogy az anyagi szempont is ott húzódik a követelés mögött, jól bizonyítja a bajmóci oltár esete. A magyar főúr passzióból vásárolt olasz oltára a „szlovák kulturális örökség" megszállottainak többet ért, mint az a tíz gótikus táblakép, amely legalább származási helyét tekintve kötődik Szlovákiához. Itt a proveniencia semmit sem számított, könnyű szívvel túladtak rajtuk, a szakemberek kétségbeesett tiltakozása ellenére is, azzal vigasztalva a csere ellenzőit, hogy a Nardo di Cionénak tulajdonított alkotás „értékesebb". A „szlovák kulturális örökségért" kiáltozok azok, akik botrányt kavarnak minden magyar vonatkozású emléktábla- vagy szoboravatásból, és hisztérikus pánikot keltenek, mihelyt az itteni magyarsága saját kulturális örökségére emlékezik egy-egy évforduló kapcsán. Ők azok, akik nemzetállamról szónokolnak, és nem hajlandók tolerálni a másságot. Azt a másságot, amely kultúrában is jelentkezik, és akár gazdagítani is képes a mellette élő, lélegző többi kultúrát. Ha engedik. Ha hagyják. Mert az a most követelt, megfellebbezhetetlenül szlováknak kikiáltott kulturális örökség is egy többnyelvű, multikulturális közeg terméke volt, egy olyan korból, amelyben egymást termékenyítve-gazdagítva, békésen megfértek egymás mellett a legkülönbözőbb kultúrák. Nem zárkóztak magukba, nem hirdették saját kizárólagosságukat és felsőbbrendűségüket, nem féltek a másságtól, az idegen hatásoktól, onnan kölcsönöztek, ahonnan csak lehetett és érdemes volt. Ha a mai örökségkutatóktól függött volna, soha nem virágzik ki az a kultúra, amelynek tárgyi emlékeit most oly szívesen vennék birtokukba. A multikulturális szellemiség, amelyből táplálkozva ezek az értékek létrejöttek, persze nem kell nekik, csak a kézzelfogható, mutogatható eredmény, akár a rég elporladtak hamvaival való kufárkodás árán is. Ami nem sikerült a világ nagy múzeumainak görög anyagát visszakövetelő Melina Mercourinak, a filmsztárból lett egykori görög kultuszminiszternek, sem a svédek által elhurcolt csehországi kincsek visszaadását szorgalmazó Václav Havel cseh államfőnek, nekünk sikerülni fog, mert erre szerződés van - állítja a szlovák kulturális minisztérium munkatársa, a trianoni békeszerződésre utalva. Csak arról feledkezett meg, hogy ott és akkor más szerződés is készült. 1919. szeptember 10-én Csehszlovákia is aláírta Saint-Germain-en-Laye-ben az ún. kisebbségi szerződést, amely Csehszlovákia azon lakosai érdekeinek védelmére jött létre, akik „fajukkal, nyelvükkel vagy vallásukkal" eltérnek a lakosság többségétől. A szerződés 8. cikkelyének értelmében Csehszlovákia kötelezte magát, hogy „jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot" biztosítja számukra, amelyet az ország többi polgára élvez. Nos, ez a jogegyenlőség ténylegesen úgy valósult meg, hogy már az első döntő fontosságú csehszlovák intézkedés, a földreform (Masaryk szerint „az államfordulat betetőzése és tulajdonképpeni megvalósítása") kisemmizte az itteni magyarokat. Szlovákiában a magyar földesurak nagybirtokainak felosztásánál a magyar nemzetiségű nincstelenek semmit sem kaptak, holott már az ükapáik is azokon a földeken robotolva görnyedtek meg. Folytassam a be nem tartott kötelezettségek sorát? Érdemes visszamenni egészen Trianonig? VOJTEK KATALIN Temetőcsere Amióta llijas, Szarajevó „szerb" elővárosa (embermentesítve) visszakerült a boszniai mohamedán kormány fennhatósága alá, szabad az útTuzla és Zenica felé; nincsen többé blokád. Ez a jó hír. A rossz az, hogy nemcsak a város ürült ki, hanem a temetője is. A szerbek vitték-viszik magukkal a halottaikat, kiknek nem szabad „idegen földben" nyugodniuk. Bármilyen hihetetetlen is, ez folyik 1996-ban Közép-Európában. Az emberek totálisan el vannak vadulva. Nem elég, hogy még a vécékagylót is leszerelik a lakásaikból, nem elég, hogy felgyújtják azt, ami „anyagban" hátramaradt (az se jusson a muzulmánoknak), a puszta kezükkel kikaparják az őseik maradványait a földből. Mert az úgy nem illik, hogy a müezzin hangja mellett pihenjenek. Legyen nekik „szerb" nyugvóhelyük. Amiből megint egyszer látható, hogy milyen nagy hatással volt a daytoni béke a lelkekre. Milyen mély emberismerettel rendelkeztek azok az urak, akik négyévi vad és véres háborúskodás után elrendelték az újbóli „békés együttélést" Bosznia-Hercegovina egykori lakosainak, szerbeknek, muzulmánoknak, horvátoknak... Meglehet, Karadzsicsék, a boszniai szerb vezérek a bűnösök abban, hogy a szerbek - a halottaikkal egyetemben - menetelnek kifelé ebből az együttélésből. Lehet, hogy a szerb nép megkapta az utolsó hisztériainjekciót elöljáróitól, és komolyan hisz abban: ha marad, lemészárolják. Mondom, lehet. De halkan hozzátenném: az érintettek rettenetesen fogékonyak voltak erre a hiszterizálásra. A bosnyák-mohamedánok szótárában az elkülönült szarajevói szerbek éveken át mint „csetnikek" szerepeltek - nem szerbek voltak, hanem csetnikek, vérszomjas zsoldosok. Ma rettegnek a ragadványnevüktől és ennek a következményeitől. A szerb nevet az elmúlt években csak az szolgálta meg, aki maradt Szarajevóban, és a mohamedán kormány felé „gravitált". Minden elismerésem ezeké az embereké ugyan - ők voltak azok, akik őrizték az együttélés lángját-parazsát -, de hát llidzsa, llijas és Vogoscsa sok tízezer szerb lakosa, aki nem az együttéléshez, hanem a „nemzetéhez" volt hű, most új lakóhelyet kénytelen keresni magának. Majd beköltöznek Banja Luka, Srebrenica üres mohamedán lakásaiba, ahogyan az övéket is elfoglalják a Bosznia minden részéből elűzött mohamedánok. Lakáscsere, ez van; az emberek abban reménykednek, hogy lakáscserével megoldható a szülőföldcsere is. Azt azonban nem tudom, hogyan lehet a temetőcserét is megvalósítani. Übü-világ. ACZÉL ENDRE KOMMENTÁRUNK Alku után A hónapok óta tartó háromoldalú érdekegyeztetés végére tett pontot a szakszervezetek konföderációja közgyűlésének keddi tanácskozása. Igaz, az Általános Egyezmény aláÉ

*. >1 .^blj írása néhány napot, esetleg hetet JÉP^g^llHHi rnég várat magára, az azonban már bizonyossá vált, hogy a kormányt, a szakszervezeteket és a munkáltatókat egyaránt a benne foglaltak teljesítésére kötelező dokumentumra áldását adta a szakszervezeti szerv, tehát semmi kétség a dokumentum hatályba lépése felől sem. Jómagam abban sem kételkedem, hogy a dokumentumban foglaltakra épül majd az összes ún. magasabb szintű kollektív szerződés, ágazaü egyezmény, és mindegyikben szerepel majd, hogy az Általános Egyezmény „alapvető eszköze a szociális béke megőrzésének, amely elengedhetetlen feltétele a gazdasági és szociális szféra sikeres, a gazdaság és a lakosság életszínvonala eredményes fejlődését célzó átalakításának". Ez tény, akárcsak az, hogy az érdekegyeztetés sehol a világon nem elhanyagolható tényező a gazdasági és szociális szférában. Nálunk azonban az érdekegyeztetés - legfelsőbb szinten éppúgy, mint alacsonyabb szinteken - még csak most kezd gyökeret ereszteni, és úgy tűnik, messze van még az az idő, amikor mindkét, pontosabban mindhárom „térfélen" egyaránt tiszteletben tartják az írott vagy íratlan játékszabályokat. A három hónapos alku most ugyan lezártnak látszik, és bár a szakszervezeti közgyűlés áldását adta „végeredményére", nem hinném, hogy a szakszervezetekben a hír hallatán mindenütt üdvrivalgásban törtek ki. Már csak azért sem, mert joggal érzik úgy: vezetőik meghátráltak, amikor belementek abba, hogy a dokumentumban nem konkretizálják a létfenntartási költségek csökkenésének azt a határát, amelynek esetén már érdekegyeztető tárgyalásokat kezdenek a minimálbér, illetve a bértarifák emeléséről. A béremelések követelésének lehetőségét a makroökonómiai eredmények alakulásától teszik függővé, márpedig ez nyilvánvalóan nem olyan egyértelmű, mintha bekerült volna a szakszervezetek eredeti követelése, mely szerint a felek akkor kezdenek béremelési tárgyalásokba, ha a létfenntartási költségek 5-6 százalékkal emelkednek. A kormány viszont nem volt hajlandó 7 százaléknál „lejjebb" menni, a szakszervezetek pedig úgy érezték - legalábbis ezzel magyarázzák „megalkuvási" bizonyítványukat-, az Egyezményben több olyan kitétel van, amely hozzájárulhat, hogy a bérből és fizetésből élők ne érezzék meg túlságosan az óhatatlanul bekövetkező áremelkedéseket. A szakszervezetek különösen nagyra értékelik, hogy a két héten belül aláírásra kerülő dokumentumba bekerült a reálbérek növekedésével kapcsolatos kötelezettség, mely szerint növekedési szintjük a tavalyinak kell, hogy megfeleljen. Ez valóban szép dolog, a bökkenő csak az, hogy nem esik szó benne a reálbérek '89 előtti szintjének eléréséről, holott köztudott, e vonatkozásban még van pótolnivajója Szlovákia gazdaságának. És az sem éppen szívderítő, hogy a szakszervezetek mintegy megbocsátották a kormány tavalyi „adósságait". Arról ugyanis már szinte csak érintőlegesen esik szó az idei Általános Egyezmény kapcsán, hogy a kormány a tavalyit nem teljesítette maradéktalanul, jóllehet a tárgyalások kezdetén ezzel is gyakran érveltek a munkavállalók érdekeinek képviselői. Nyilvánvaló, hogy ezt a csorbát akarják kiköszörülni a „tavalyi nem teljesített kötelezettségek realizációs projektjének" a kidolgozásával. Ezt az újabb dokumentumot partnereikkel közösen dolgozzák ki az Egyezmény aláírásáig, illetve legkésőbb az aláírását követő két héten belül. Valószínű, hogy a visszamenőleges hatályú „értelmezési vitában" még lesz néhány kemény szócsata a felek között, ez viszont már nem változtat a tényen, hogy az idei Általános Egyezményt aláírják. És hogy sikerül-e megegyezniük a szakszervezeteknek partnereikkel abban, hogy az idei Egyezményre vonatkozóan már előre egy hasonló dokumentumban szögezzék le az értelmezési szabályokat, az még nagy kérdőjel. Félő, hogy egy év múlva ismét visszamenőleges „alkut" folytatnak majd a felek arról, hogyan kellett volna értelmezni a '96-os Általános Egyezmény egyes nem teljesített kitételeit... SZÁLKA ÉS GERENDA Maszatos kárpótlási jegyek Rossz szokásunkhoz híven, mostanság az alanyi jogon birtokolt magyarországi kárpótlási jegyekkel kapcsolatosan történnek erkölcsi érzéket és üzleti etikát is sértő dolgok a szlovákiai magyar közéletben. Nem kizárólag a részvénycseréhez kapcsolódik a dolog, hiszen a kárpótlási jegyek átvételi hullámainak idején is megjelentek a haszonlesők. Ráadásul amikor még viszonylag magas volt a jegyek piaci értéke, házalók is sikerrel győzködték a tájékozatlanabb embereket: értéken alul adják el nekik kárpótlási jegyeiket! Szinte már évek óta hirdetik a szlovákiai magyar lapokban önmagukat komolytalan vállalkozások, hogy „magas napi áron" vásárolják meg a jegyeket a kárpótoltaktól. A majdnem lépre menő érintett aztán egyetlen telefonbeszélgetésben kiderítheti, hogy a tőzsdén kereskedő brókercégről van szó. A magas napi árat sem kell komolyan venni, mert a törvényes nyereség levonása után a jegyek nominális értékének bő tíz százalékát veheti fel a kárpótolt személy vagy az örökösei. Aki mégis eladta nekik a ma már a részvénycserében tízszeresét érő jegyeket, foghatja a fejét. Ennél sokkal veszélyesebb és kártékonyabb azonban, amikor valaki az Együttélés Politikai Mozgalom alelnökeként szerepelve a Duna Televízióban, egy üzleti alapon működő, tehát erősen profitérdekeltségű társaság, a BBS Invest Rt. képviselőjeként ígér fűt-fát a kárpótlási jegyek tulajdonosainak. Sőt Kvarda József odáig is elmerészkedett, hogy nagyvonalúan összemosta az említett társaság haszonelvű igyekezetét a Határon Túli Magyarok Hivatalának határozottan jótékonysági indíttatású törekvésével. Ez utóbbi hivatal az Alanyi Kárpótlási Jegy Kezelő Kft. életre hívásával segítséget nyújt a részvénycserére váróknak. A Heti hírmondó című vitaműsorban Lábody László, a hivatal elnöke nem győzte hangsúlyozni, s Kvarda urat diplomatikusan helyreigazítani, hogy az általa emlegetett BBS nem az a társaság, amely ingyenesen végzi a jegyek részvényekre cserélését, majd eladását. A dolog akkor kezdett igazán kínossá válni, amikor az Együttélés alelnökében a helyszínen feltámadni látszott a vállalkozókedv, s már arról vizionált, ami igazából csak lázálomként lehet realitás. Elhangzott ugyanis, hogy a kárpótlási jegyek tulajdonosai összefoghatnak, s befektetési társaságokat hozhatnak létre. Elvileg egyenrangúan szállhatnak be a privatizáció magyarországi ringjébe még a nyugati nehézsúlyú beruházók ellen is. Öt másodpercig... Nem bánom, legyen tíz másodpercük. Azután úgyis kiderül, hogy sem további beruházásokat, sem tőkebiztosítékot a felvehető bankhitelekre nem tudnak garantálni. Arról nem is szólva, hogy egy nyugati befektető a tőkéjén túlmenően elsősorban hatékonyságot, modem technológiát és gazdaságosságot kínál, megtetézve ezt szakembereinek tudásával. Annyira naiv nem lehet valaki, hogy nyíltan hirdesse: a szlovákiai magyarok kárpótlási jegyeit begyűjt ve, nem akármilyen mértékű kockázatot vállalva, kész privatizálni több milliárd értékű állami vagyont Magyarországon. Annyit még a manapság identitászavarral küzdő Együttélés alelnökének is tudatosítania kellene, hogy a határon túli magyarok kárpótlási jegyeinek részvényekre cserélése politikai gesztus szülte, kis kockázattal járó pénzügyi tranzakció. A részvényeket ugyanis az aktuális piaci áron az érintettek többsége eladja a tőzsdén vagy az értékpapírpiac más helyein. Egyszerűen azért, mert szegény nyugdíjas, mert másvalaki a gyerekeinek szeretne valamit adni vagy éppen egy kisvállalkozás elindításában a segítségükre lenni. Szabad és lehet rózsaszínű álmokat szövögetni egy majdani nagy szlovákiai magyar befektető társaságról, és az illetők magántőkéje helyett a másoktól begyűjtött értékpapírok tulajdonosaira terhelni a kockázatot. Ha lesz bolond, aki hozomra odaadja a mostanság mégiscsak valamit érő kárpótlási jegyeit. A realitások talaján maradva: igencsak etikátlan magatartásnak látszik, valamely politikai mozgalom vagy párt népszerűségére alapozva, magántársaság ingyenreklámját előadni egy határozottan jótékonysági szándékkal sugárzott közszolgálati tévéműsorban. Azt külön hatáselemzés tárgyává lehet tenni, milyen az, ha a parlamenti magyar koalíciónak csak az egyik tagja kap szereplési lehetőséget, aki bújtatott reklámjában kizárólagos érdekképviselettel ruház fel egy részvénytársaságot. Ami valójában nem is a kárpótlási jegyek tulajdonosait, hanem alapítóinak prolitérdekeltségét képviseli. Arról persze egy árva szó el nem hangzott Kvarda úr szájából, hogy hol állítják fel gyorsan a Határon Túli Magyarok Hivatala állal alapított Alanyi Kárpótlási Jegy Kezelő Kft. szlovákiai irodáit, hogy a „csere ingyen megtörténhessen", ahogyan Lábody László államtitkár úr fogalmazott. Mert eddig az érdekelt személy vagy 600 forintnyi illetékkel a zsebében átkelt a határon, vagy pénzért rábízta értékpapírjait egy profitérdekeltségű részvénytársaságra. Ingyen eddig semmi sem történt. Nem is fog?