Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-22 / 44. szám, csütörtök

1996. február 433. VELEMENY - TALLÓZÓ új szó 5 | Messze vannak a következő választások... Arányosan azzal a szuverén biztonsággal, ahogyan új hatalmasaink őrzik pozícióikat, gyarapodnak a politikai álarcok végleges levetésének esetei. Vége a farsangnak, a következő politikai karnevál, amit választásoknak hívnak, még messze van. És így nyugodtan levethetik maskarájukat azok, akik mindenekfeletttisztelik a polgárt, a demokráciát és a tisztességes fellépést. A krém már tudja, mi mindent engedhet meg magának, néhány új nagyúr ismét nem fér a bőrébe. A parlament elnöke minden pironkodás nélkül meghívatja magát vadászatra egy nemzeti parkba. A kassai főpolgármester az esti hírlapban a következőképpen reagált a helyi színház szakszervezeti elnökének bírálatára: „Ilyen kutyaugatás nem hallatszik az égig." És a pozsonyi kiváltságosok csoportja katonai különgéppel repült a kassai kohászok báljára. Amikor mindez kiderült, azt állították, hogy gyakorlórepülés volt. A külkapcsolatok osztályának vezetője pedig magas lovon ülve, hányaveti módon bejelenti: magán-részvénytársaságról van szó, ez az ő dolguk. Bár a kassai vasműben szerzett részvényeim számát fél kezemen megtudnám számolni, nem egyezek bele abba, hogy a vasmű csúcsvezetése a részvényesek vagyonát a funkcionáriusok bálba szállítására fordítsa. Ha ilyen sok pénzük van, akkor azt másra fordítsák! Például színvonalas ellenőrző rendszerekre, hiszen tényleg nem kellett volna arra várni, hogy 11 ember halála figyelmeztessen a megbízható monitorrendszer hiányáraEVA BOMBOVÁ, SME Más ä véleményem a hírszolgálatról A VTV televízióban hétfőn a média vezetősége tanácskozott a híradó munkatársaival. Az ülésen a vezetőség azt kérte, hogy a hírszolgáltatás legyen nemzetibb, az ellenzék pedig csak „pozitív kritikával" jelenhet meg az adásban. Martin Lengyel, a hírszerkesztőség főszerkesztője ilyen követelmények hallatán lemondott posztjáról, és benyújtotta a felmondását • Miért elöntött így? - Lemondásomnak az volt az oka, hogy a VTV vezetőségének más a nézete arról, milyen legyen a hírszolgáltatás filozófiája. Ezt nekik mint tulajdonosoknak nem vethetem a szemükre. Úgy ítéltem meg, hogy javaslataink túlságosan különböznek... • Konkrétan miben nyilvánul ez meg? - Elképzelésem, hogy a hírszolgáltatás valóban hírszolgáltatás legyen. A VTV magántévé, a nézők minél szélesebb körét kell megszólítania. Ezt úgy kell tennie, hogy se az egyik, se a másik tábort ne veszítse el. A valóság az, hogy ez a nemzet a politikai kérdésekben megosztott. Ha arról van szó, hogy Szlovákia pozitív képét kellene terjesztenünk, akkor én ezzel nem értek egyet. Nincs sem pozitív, sem negatív Szlovákia-kép, egyszerűen Szlovákia-kép létezik. • A VTV vezetése bizonyos politikai irányzatot, mondjuk a kormánykoalíció álláspontját akarja követni? - A hétfői tanácskozáson az ellenzékkel kapcsolatban például elhangzott, hogy róluk csak akkor fogunk tájékoztatni, ha konstruktív javaslattal állnak elő. Személy szerint azt vallom, hogy mindenről, ami csak történik, tájékoztatnunk kell. VÁCLAV PANKOVČIN, PRAVDA Az önzetlen, a túlterhelt meg a sikeres A sajtóban egyelőre csak rövid hírként jelent meg az információ: Oľga Keltošová távozik miniszteri székéből, és az ENSZ New York-i szlovák missziójának nagykövete lesz, illetve hogy Katarína Tóthová túlterheltségre hivatkozva lemondott a kormány médiatanácsának elnöki tisztéről. Háttérinformációk nem szivárogtak ki, a sajtószóvivők hallgatnak, mint a sír. Vajon mi késztette például Keitošovát arra, hogy a munkaügyi tárca éléről távozva eddig még ismeretlen utódjának engedje át a babérok learatását, hiszen a tárca tavaly év végi értékeléséből tudjuk, a miniszter asszony vállára vette valamennyi munkanélküli gondját? A tyúkokkal kelt, az éjjeli baglyokkal együtt tért nyugovóra, s közben egyvégtében azon gondolkodott, hogyan csökkenthető a dologtalanok száma. A fejtörés eredményeként több mint egy százalékkal sikerült is javítani a statisztikán, de ez nem elsősorban az új munkahelyek létrehozásának köszönhető, hanem annak, hogy a munkanélküliek egy részét „nem megfelelő együttműködés" címén törölték a segélyre jogosultak listájáról. A megkezdett munka, az ígéretek szerint, az idén meghozza gyümölcsét, amely így az ismeretlen utód ölébe pottyan. Persze Keltošová sem jár rosszul, Szlovákia New York-i misszionáriusaként a világ nagy dolgairól, politikai, katonai és egyéb konfliktusokról is kifejtheti szakértői véleményét az ENSZ-ben, s bár tudtommal diplomáciai múlttal nem rendelkezik (leszámítva egykét nemzetközi konferencián való részvételt), biztosan feltalálja magát, s ebben segítségére lehet a közelmúltban megjelent szlovák-angol diplomáciai szótár, melynek kiadására már nagy-nagy szükség volt. Legalábbis így nyilatkozott Milan Ferko, a kulturális minisztérium államnyelv és nemzeti írásbeliség szekciójának vezérigazgatója. A minisztérium egyébként nemcsak a diplomáciai szótár elkészítésén fáradozott, hanem gőzerővel dolgozik a sajtótörvény megalkotásán is, amely már márciusban a parlament elé kerülhet. Hogy mit hoz számunkra, egyelőre nem tudni, az viszont tény, hogy Ivan Hudec kulturális miniszter - aki vigyázó szemeit a készülő törvényen is rajta tartotta - foglalta el Tóthová helyét a kormány médiatanácsának elnöki székében. Ha ehhez még hozzávesszük Hudec nyelvrendőr-miniszteri tisztét, kiderül, mennyi hatalom öszpontosul a kezében, s akkor magával a tárcával kapcsolatos ügyekről, a Pro Slovakia Alapítványról, a színházösszevonásokról, felmondásokról és kinevezésekről még nem is szóltunk. Ahhoz képest, hogy Hudecet néhány éve legfeljebb íróként ismerhettük, bár 1990től képviselő volt, politikusként alig-alig hallatta szavát, akár sikertörténetnek is mondható az övé, s rajta egyáltalán nem mutatkozik túlterheltség. Lám, majd ötven évesen is lehet politikai karriert csinálni, ha a „megfelelő" oldalra áll az ember. (holop) Gyanakvás Tajvan körül Noha Perry amerikai védelmi miniszter megint megnyugtatta Kínát, hogy az Egyesült Államoknak se „két Kína", se „egy Kína, egy Tajvan" politikája nincsen, Peking változatlanul nyugtalan, bizalmatlan és gyanakvó. Gyanakvását minden vitán felül az az incidens váltotta ki, amikor (a múlt évben) a Clinton-kormány beutazóvízumot adott Li Teng-huj tajvani elnöknek. Ilyet ugyanis a két ország kapcsolatainak normalizálása, azaz több mint másfél évtizede egyetlen amerikai kormány sem tett meg. Következésképpen a kínaiak váltig morfondíroznak, vajon nem történnek-e további lépések amerikai részről Tajvan „visszavezetésére" a nemzetközi politikai és diplomáciai életbe. Azaz arra, amire a tajvaniak oly mohón vágynak. A kínaiak természetesen már egy ideje jól érzékelik a tajvani magatartásban bekövetkezett változást Látják, hogy itt párhuzamosság van: egyfelől a sziget jó ütemben demokratizálódik és nyit, másfelől az újonnan született demokratikus öntudat egy érett parlamenti demokráciának kijáró elismerést vár el a világ demokratikus országaitól. Látni kell, hogy ez az öntudat (maga mögött roppant tekintélyes gazdasági erőforrásokkal) már érzékelhetően tajvani és nem kínai. Ebből adódóan a fejlődésnek van egy kissé bizarr olvasata is. Azt kell tudniillik mondanom, hogy Pekingnek kedvére valóbb volt az az állapot, amikor Tajvant a maga régi vágású, a kommunizmust fergetegesen gyűlölő diktátorai igazgatták, mint a mostani. E diktátorok ugyanis mindig „Kh nában gondolkodtak", nem pedig Tajvan függetlenségében. Nekik az ország egyesítése volt a vitathatatlan eszmény, saját lobogójuk alatt persze. Ehhez képest a mai és most felnövő tajvani vezető gárda sokkal prózaibban és realisztikusabban nézi a világot, magától értetődő természetességgel keresi az utakat ahhoz, hogy önállóságát és függetlenségét gyakorolja. Neki már nincsenek Csang Kaj-sek-i álmai. Az országegyesítésnek abban az eufóriájában, amely a Kínai Köztársaságot Hongkong (1997), majd Makaó (1999) közeli „visszatérésének" távlatával elfogta, a lázadó tajvani tartománynak ez az önazonosság-keresése valódi, nem alábecsülendő veszély. Erre reagált Peking a minap súlyos kardcsörtetéssel, rakétakísérletekkel, partraszállási gyakorlatokkal - csak hogy világos legyen: Tajvan éppen úgy Kína része, mint az imént említett két déli, idegenek ellenőrizte gyarmat Amire viszont az „ellenoldalon" támadt fel a gyanú: minden jelszava dacára, hogy a hazát békés úton akarja egyesíteni, vajon nem szánja-e el magát Peking arra, hogy mégis erőszakos eszközöket alkalmazzon Tajvannal szemben? Vajon nem kalkulál-e úgy, hogy az amerikaiak ujjukat se mozdítanák szövetségesükért? Amiképpen a kínaiak se tudják biztosan, melyek Amerika távolabbi szándékai Tajvan „önálló profiljának" kialakításával, az amerikaiak sem tudják, melyek Kína valódi szándékai. Létezik tehát egy kölcsönös gyanakvás. De annak a valószínűsége, hogy Amerika Tajvan kedvéért formálisan is „ellép" a kínai-amerikai kapcsolatok alapjául szolgáló „egy Kína" politikától, épp oly kicsi, mint azé, hogy a kínai hadsereg megkísérli megszállni Tajvant. Ehhez ugyanis Pekingnek egyszerűen nincs ereje, nincsenek eszközei. Amihez megvan az ereje, egészen pontosan szólva: a rakétaereje, az más. Az Tajvan megfélemlítése. Ebből láttunk ízelítőt a minap, erre üzente meg Perry miniszter egy e heti előadásában, hogy ez nem felelősségteljes politizálás. Nem az, amit Amerika elvár. ACZÉLENDRE KOMMENTÁRUNK Kinek a hibája? Ami azt illeti, nincs irigylésre méltó helyzetben a brit~kormányfő. Támadják pártbeliek és ellenzékiek, uniópolitika s iraki fegyverügy miatt, fenyegetik skót nacionalisták, bírálják - ismét - sokan Ulster miatt. A kormányfő azonban egyelőre egészen jól bírja magát e kutyaszorítóban: olykor tipikus majori gőggel vág vissza. Támad, vádol maga is, és makacskodik (Ulster-ügyben szintén), holott egészen bűntelennek magát sem mondhatja. Amikor a brit fennhatóság megszüntetéséért harcoló ír Köztásasági Hadsereg (IRA) 1994 augusztusában meghirdette a tűzszünetet, negyedszázados esztelen, pokoli hadjárat végéi remélte sejteni a világ. A kezdeti biztató jelek elvesztek, szunnyadni kezdett a békefolyamat, majd egy ponton végleg megtorpant. Major tudva, hogy „az IRA békéje sosem volt valódi béke, mert sosem hagyott fel újabb merényletek előkészítésével" csökönyösen ragaszkodott a kikötéshez: a minden felet bevonó tárgyalások előtt a köztársaságiak szolgáltassák be fegyverzetüket. Ebben a kérdésben azonban nem tudta megszerezni a társrendező Dublin és Washington abszolút támogatását. Hibáztatta is eleget ír kollégáját, kárhoztatta Gerry Adamst, a Sinn Fein „hamis" vezérét, haragudott Clintonra, amiért parolázott vele Washingtonban. Utóbb Major nemcsak az IRA-ban, a Sinn Feinben, az ulsteri katolikusokban, hanem Dublinban is alapos gyanút keltett: észak-írországi választásokat javasolt, s brit kommentárok szerint is ez az indítvány lehetett a februári londoni merényletek közvetlen kiváltó oka. Az északír katolikusok valóságos hideglelést kaptak az ötlettől, hogy az állítólag karnyújtásnyira levő összpárti tárgyalások előtt tartsanak választásokat a protestáns többségű Ulsterben. Meglehet: ezek a tényezők összességükben váltották ki az IRA vad terrorját, amellyel - mint sokan feltételezik - jelezni akarta, hogy elege van a másfél éve tartó szunnyadásból. Ha az IRA valóban cselekvésre akarta ösztönözni Londont, biztos, hogy a lehető legrosszabb módszert választotta, hiszen már az első pokolgépes akció után világossá vált: Majoméi ellenreakciót váltott ki. De meglehet, hogy egészen más a helyzet, az IRA rosszindulatú sejtje szabadult el, amelyet lehetetlen volt tovább féken tartani, amelynek eleve a terror és az öldöklés a célja. De meglehet: a Sinn Fein s Adams a hamis, csak nem vallja be..., de meglehet, hogy mégsem tud semmit az IRA akcióiról. Ez viszont azt jelentené, hogy a fegyveresek végleg leszakadva a politikai szárnyról, elszigetelődve saját katolikus tömegbázisuktól, újabb hadjáratba kezdtek, a háború folytatására ösztönözve az unionista szélsőségeseket, akik legalább annyira vadak és vakok, mint az IRA-sok. Bárhogy van is, mindegyik változat rossz, egyik megközelítésből sem látni a békefolyamat folytatását, nemhogy a végét. Mindez vajon kinek a hibája? A csökönyös Majoré, a briteké, vagy a társrendezőké, a megbocsáthatatlan módszereket választó IRA-é, a történelemé, amely NagyBritanniához sodorta Észak-Írországot? Róla már csupán a pokolgép, szembenállás, harc jut eszünkbe, s az a fanatizmus, mely terjedni látszik Skóciában is. Igaz, ma még a kockás szoknya, hangos duda, esetleg Stuart Mária, a beskatulyázott nemzeti szimbólumok, történelmi, „ereklyék" és legendák ötlenek fel hirtelen képzeletünkben. A skótokat azonban épp egy legenda hozta lázba, William Wallace, ama ámulatba ejtő gibsoni filmeposz főhőse, aki valamikor a XIV. században harcolt a skótok szabadságáért. Felébredtek a nemzetpártiak, és - szóvivőjük szerint - évek óta legnagyobb sikerüket, legtöbb szimpatizánsukat toborozták össze Wallace-nak köszönhetően. Mily kevés kell: egy film, egy legenda, amely képes arra, hogy tömegeket mozgasson meg, felelevenítsen múltat sérelmet, s azt a jelenbe vetítse. Képes hangulatot felkorbácsolni, gondot okozni - ismét Londonnak, Majornek, aki azért még jól bírja magát a kutyaszorítóban. Még reménykedhet, mondjuk abban is, hogy a Skót Nemzeti Pártnak nincsenek oly veszélyes szándékai, mint az ulsteri IRA-nak. SZÁLKA ÉS GERENDA Csak ido kérdése Segítőtársul hívják az időt azok a szlovák politikusok és minisztériumi hivatalnokok, akik számára a nemzeti kisebbségekjogállásának, nyelvhasználatuknak üsztázása politikai szolgalelkűségtől átitatott nyilatkozataik alapján ismét elodázható. Bevallatlanul, gondolatban talán újra csupán vagonkérdésként kezelik a dolgot gondolván: vagy elmennek, vagy ha maradnak, akkor beolvadnak. Talán tennének is ennek érdekében lépéseket, ha volna hozzá külföldi partnerük, ha Európa valamilyen ördögi tánccal visszapörögne egy újabb háborús helyzetbe. Szlovákiában is tudják, hogy nem is olyan nagy baj az, ha hiányoznak a józan, nem csupán a kizárólagosan államalkotónak nyilvánított nemzet nacionalista, önző érdekeit szolgáló törvények. Szlovákiában különösen nem baj, mert itt aztán ígérgetésekben, szemfényvesztő nyilatkozatokban nincs hiány. Jönnek megbízottak és biztosok, képviselők és kormányküldöttek, emberjogi szervezetek tanácskoznak, nemzetközi alapítványok modelleznek konfliktusmegoldó gyakorlatokat. Közben persze újabb, ördögi pontossággal átgondolt hazugságrendszert sulykol a nacionalista szlovák sajtó az olvasók fejébe a szlovákiai magyarok kiváltságairól, és immár külföldön tartott sajtóértekezleteken dicsőíti a kormány elnöke a saját lábával sárba taposott demokráciát. Most már ugyancsak világos a szándék, mely szerint minden európai struktúrának tett ígéret ellenére sem lesz egyhamar törvény a kisebbségek nyelvhasználatáról. Némely hivatalnokok már nyíltan beszélnek valamifajta, egyszer már létezett politikai szándék megváltozásáról. Az új szerint meg valójában nem is kell törvényben szabályozni a kisebbségi nyelvek használatát, elegendő lesz... Mi is? Ratifikálnak egy általánosságokat megfogalmazó, teljes terjedelmében nem feltétlenül érvényesítendő kisebbségi nyelvi chartát. A kulturáis minisztérium jogi szakértője szerint ez is megteszi. Kétségtelenül, mert ahol nem a megnyugtató, nem az ország külső és belső helyzetét szolgáló törvényeket és intézkedéseket hoznak adózásról, privatizációról, kulturális szerkezetváltásról, alapítványokról és nemzeti kisebbségekről, ott egy szűk politikai csoport érdekeit cövekelik körül paragrafusokkal. A hárompárti kormánykoalíció körül összeverődött szűk csoport a politikai hűségnyilatkozatok és anyagi támogatások ígérete alapján alkotja a gazdagok új rétegét. Ami nem azonos a tehetségével, tudásával felvértezve gazdagodó vállalkozói réteggel. Mert a vállalkozó vállalkozik, és nem politikai alapokon privatizál, s igencsak óvakodik a nap tizenhat órájában végzett idegfeszítő munkájának gyümölcseit kiszolgáltatni tiszavirág-életű politikusi csoportoknak. Sokan tudják már, hogy a jóval áron alul kiárusított állami tulajdonnal nem a nemzeti újburzsoáziát hozták létre, hiszen nem számít ha felkészületlen az illető személy vagy csoport, elegendő adakozó kedvű szlováknak lennie. Csak idő kérdése, hogy a privatizáció harmadik hullámában majdan külföldi befektetőknek felkínált, immár a nemzetiek magánvagyonává lett tulajdonrészek mikor transzformálódnak dollár- és márkamilliókká. Ezekből aztán jáLszva törleszthetik a harmincszázalékos feketeszponzori kamatokkal megkurtított kedvezményes bankhiteieket, s a dollármilliókkal a bankszámlájukon felőlük már jöhet a nyugati befektető és a vízözön. Gondoljuk csak el, milyen haszna származik ennek a demokratikusan hatalomra került, de diktatórikusán gondolkodó és cselekvő politikai és gazdasági csoportnak az Európa Tanács vagy az Európai Unió elvárásainak a teljesítéséből. Semmilyen. Mint ahogyan a szlovák-magyar alapszerződés, még kevésbé a magyar részről emlegetett történelmi megbékélés megszületéséből sem húzható közvetlen gazdasági magánhaszon. Egyáltalán: a szlovák-magyar viszony rendezése a kormányon lévő nemzeti szélsőségesek számára egy mindeddig nagyon hatásos magyarellenességet semlegesíthetne. Olyat, mint amilyennek Milan Ferko kulturális minisztériumi főigazgató a minap ismét hangot adott. Minden szerzői jogról lemondva adta át ötletét az újságíróknak: kezdjenek el arról írni, hogy az olyan túltengő magyar öntudattal élő falvak önkormányzatai, mint amilyen Ferko úr szerint Marcelháza, követeljék a Magyarországon őrzött, állítólagosán szlovák műkincsek visszaadását. A honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából a szlovákiai magyarok, élükön a Csemadokkal, ezzel bizonyíthatnák lojalitásukat a Szlovák Köztársasággal szemben. Abban viszont tévedett, hogy a magyar nemzeti kisebbség körében amolyan szlenges mozaikszóként használatos Csemadoknak ne volna hivatalosan is új neve. Ha ratifikálják a szlovák-magyar alapszerződést, ha nem, megszületett a két nemzet közötti békétlenkedés szításának egy újabb mondvacsinált ürügye. Most egyelőre nem is szólva arról, milyen politikai és lelki csapdába fogják ismét a szlovákiai magyarokat a Ferko úr szerint visszaszolgáltatandó műkincsek már készülő listájával.