Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-02 / 27. szám, péntek

1996. február 2. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZÓ [5] Bűncselekménnyel vádolják a gázrobbanás okozóját A pozsonypüspöki Priekopnícka utcai lakóházban szombaton bekövetkezett gázrobbanás nyomozása során már fény derült bizonyos tényekre, amelyek arra utalnak, hogy Karol B. - akinek a lakása a harmadik emeleten volt - szándékosan okozta a robbanást. A helyszínen megállapították, hogy a gáztűzhelyhez vezető gázvezeték csapját szándékosan meglazították. Amint azt a lap munkatársa szerdán a városi nyomozóhivatalban megtudta, a nyomozó a Büntető Törvénykönyv vonatkozó paragrafusa értelmében az közveszélyokozással vádolja Karol B.-t. A tettes azonban tegnap sem volt kihallgatható, mivel a robbanás következtében súlyos sérüléseket szenvedett. Pravda, VLADÍMIR MARTI N KA A sztrájkjogot ki kellene bővíteni A parlament jelenlegi ülésének programján szerepel többek között a kollektív egyeztetésről szóló törvénytervezet, amely módosítaná a sztrájkjogot. A lap munkatársa Jaroslav Volfot, a Szlovákiai Szociáldemokrata Párt elnökét kérdezte ezzel kapcsolatban. • A pártnak mi a véleménye a törvénymódosítási tervezetről? - Ez a törvény nem korlátozza a sztrájkjogot, csak a jelenlegi helyzetet őrzi meg, amely viszont korlátozza a sztrájkra való jogot. Nálunk csak abban az esetben sztrájkolhatunk, ha a kollektív szerződésről folytatott egyezkedésről van szó. Mi azt szerettük volna elérni, hogy a sztrájkjogot úgy módosítsák, amint az a nyugati országokban szokásos. Az ún. magasabb szintő kollektív szerződések olykor egy évnél hosszabb időre is szólnak. A szlovákiai viszonyok nagyon gyorsan változnak, változnak a vállalattulajdonosok is, növekednek a létfenntartási költségek, gondok keletkeznek a munkavédelmi szabályok megőrzésében. Mindez érinti a vállalati alkalmazottakat." És ilyen esetekben a szakszervezetiek próbálják kiegészíttetni a kollektív szerződést egy olyan dokumentummal, amely tükrözné a megváltozott helyzetet. Arra sincs lehetőség, hogy a kollektív szerződés teljesítését sztrájkkal kényszerítsék ki az alkalmazottak, ami viszont abszurdum, és a sztrájkjogot ebben az irányban kellene bővíteni. Sme, ALENA GOTTWEISOVÁ A Slovnaft és a benzinárak Míg a hozzáadottérték-adó januárban hatályba lépett csökkenésének köszönhetően csökkent valamelyest a benzin ára, tegnaptól ismét drágábban tankolhatunk. Ľubomír Žitňant, a Slovnaft Rt. szóvivőjét a mostani áremelés indokairól kérdeztük. • Mit hoz ez a Slovnaftnak? - A kőolaj-vásárlási árak kiegyenlítését, mivel az utóbbi hónapokban szüntelenül emelkedett az árszint, januárban pedig már meghaladta a 10 százalékot. A 20 filléres literenkénti emelés a havonta mintegy 45 ezer tonna hazai kőolajfogyasztást figyelembe véve (1 tonna kőolajból 1300 liter benzin gyártható) körülbelül 12 millió koronát tesz ki. • Miért emelkedtek az árak, ha azt állították, hogy előre megegyeznek róluk, s hogy az Oroszország és Ukrajna közötti szállítási tarifa emelkedése nem érinti benzinárainkat? Mién akkor emelik az árakat, amikor a világpiacon éppen csökken a kőolajár? - Csak az utóbbi napokban tapasztalható az olajárcsökkenés, november, december és január folyamán emelkedett. Práca, IVAN SPANÍ (Rövidítve) Szerbia: az ellenzék készülődik Néhány napja hivatalosan is bejelentették: Szerbiában az év második felében helyhatósági választásokat tartanak. Az ellenzék máris számos jelét adta, ezúttal valóban komolyra veszik a dolgokat. Február legelején összejövetelt tartanak az ellenzéki pártok, s ami tisztázásra szorul: külön jelöltekkel induljanak vagy egységes listával. Nem valószínű, hogy már az első fordulóban megállapodás születik, de az egységes fellépés szinte biztosra vehető. Vuk Draskovics, a Szerb Megújhodási Mozgalom első embere a közös jelöltek állítását szorgalmazza, ez esetben viszont az a furcsa alaphelyzet állna elő, hogy együtt (pontosabban: egymást erősítve) indulnának a szavazók voksaikért. Például Seselj radikálisai, valamint a VMDK-s magyarok. A csetnikvajda szerint már az is elegendő lenne, ha az oppozíció közös felhívással fordulna a polgárokhoz, ne adják szavazataikat a kis pártokra. A számítás világos: a szocialisták nagy tömegével viszik el majd a szavazatokat, az ellenzék tehát nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy feleslegesen veszítsen a befutásra valószínűtlenek esetében, Vuk Draskovics és Seselj mellett a Demokrata Párt, továbbá a Vesna Pesics által vezetett Polgári Szövetség számít még meghatározó tényezőnek, valamint természetesen a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége is. Egyelőre még nincs döntés, a Vajdasági Magyar Szövetség is indul-e, és egyedül, vagy a VMDK-val karöltve. Továbbra is dilemma, hogyan helyezkednek az albánok. Ők közel kétmillióan élnek Kosovo tartományban, de a legutóbbi választásokon tüntetőleg nem vettek részt. Történt aztán a napokban egy eléggé különös dolog: hosszú hónapok után megjelent Belgrádban Milan Panics amerikai üzletember, egykori jugoszláv kerékpárbajnok, aki a közelmúltban már volt egy ízben Jugoszlávia miniszterelnöke, s ha az albánok nem maradnak távol a szavazástól, maga mögé utasította volna Milosevicset. Az eddigiek során mindenképpen ő volt a szerb elnök legkomolyabb politikai ellenfele. Panics találkozott ez alkalommal korábbi hű szövetségesével, Vuk Draskoviccsal, aztán Micsunovics professzorral, aki a 68-as diáktüntetések óta a jugoszláv közélet meghatározó és tekintélyes személyisége. A megbeszélésen ott volt továbbá az az Ivan Djurics is, aki valóban európai formátumú politikus, s aki ideálisan tudná átformálni és a nyugati integrálódás felé vezetni a jugoszláv társadalmat. Djurics egyébként négy évvel ezelőtt indult már az elnökválasztáson, de akkor alulmaradt Miloseviccsel szemben, a háború évei alatt Párizsban élt. A szocialistákat egyelőre a közelgő márciusi kongresszusuk foglalkoztatja, ahol jelentős változásokat, mindenekelőtt fiatalítást szeretnének eszközölni, „új politikai filozófiát megalkotni a nép örömére". Számukra az ellenzékkel való összecsapás majd csak ezután kezdődik. SINKOVITS PÉTER KOMMENTÁRUNK A csőd csődje Piacgazdasági viszonyok között megtörténik, hogy a vállalkozó, illetve a vállalat piacának elveszítése vagy saját rossz üzletpolitikája miatt nehéz helyzetbe kerül. A tankönyvekben és a működő piacgazdaságokban ilyenkor következik a csőd, vagyis a cég felszámolása. Két évvel ezelőtt Franciaországban több mint hatvanezer, Hollandiában közel hétezer, de még Ausztriában is 4800 ilyen eljárásra került sor. A statisztika azt is elárulja, hogy emiatt nem mindenki válik reménytelenül munkanélkülivé, és a gyártócsarnokokat sem feltétlenül veri fel a gaz. Más szóval még a nagy vállalatok 80-90 százalékát is sikerül újraindítani, igaz, általában más vezetőkkel és teljesen más tevékenységgel. Ennek köszönhetően tőlünk nyugatra a csődre a gazdaság olyan folyamataként tekintenek, amely kiszűri az életképteleneket, elejét veszi a pénzáramlás lassulásának, és elősegíti az egyes iparágak folyamatos alkalmazkodását a piaci igényekhez. Csődtörvény nálunk is van, csak éppen megvalósítása akadozik. Ennek okát sokáig abban kerestük, hogy a gazdasági válság miatt fenyegető láncreakció szociális következményeitől annak idején még Václav Klaus is visszariadt. így elfogadták ugyan a törvényt, de különféle fékeket építettek bele. Ezek miatt még ma is mindenki kétszer meggondolja, amíg beadja az ezzel kapcsolatos javaslatát. Néhány hete azonban napvilágot látott az első alaposabb felmérés, amelyből kiderült, hogy a törvényi feltételeken kívül a gazdaság résztvevői sem teljesen úgy viselkednek, mint azt az érdekeik alapján elvárhatnánk tőlük. Vagyis mások is ludasak abban, hogy miközben a vállalatok fele Fizetésképtelen, a múlt év közepéig mindössze 53 jutott közülük csődbe. Az okok elemzésekor kiderült, hogy a kilátások még a hitelezőket sem csábítják a csődeljárás megindítására. Mert miért törjék magukat, amikor egy évig is eltart, amíg a bíróság egyáltalán foglalkozik az üggyel, utána pedig az évekig elhúzódó felszámolás eredményeként alig kapnak vissza valamit? Eközben a bankoknál nem lehet ellenőrizni, hogy az adós hová dugta el a pénzét, a kataszteri hivatalok pedig az egységes információs rendszer hiányában sokszor még az ingatlanspekulációkat sem tudják megakadályozni. Ehhez járul még, hogy a hitelezők túlnyomórészt bankok, amelyek ha kinnlévőségeiknek legfeljebb az egyharmadát tudnák behajtani, egyszerűen csődbe mehetnek. A felmérés azt is bebizonyította, hogy az alacsony jövedelem igazán a likvidátorokat sem motiválja, arról már nem is beszélve, hogy a szociális megrázkódtatásoktól tartva az államapparátus inkább lassítja, mint ösztönzi a folyamatot. Indokot tehát mindenki talál, csak éppen a végeredmény elszomorító. Az adósok ugyanis - gyakran előre megfontolt szándékkal - halásznak a zavarosban, nem fizetik a számláikat, nem tartják be vállalt kötelezettségeiket, hiszen tudják, hogy igazán hatásos büntetés nem éri őket. így azután nem is csodálkozhatunk azon, hogy az utóbbi hetekben újra megélénkült a vita az igazán hatékony csődtörvény szükségességéről. A magyarországi gyakorlat világosan mutatja, hogy aki ezt még nem lépte meg, az nem dicsekedhet a piacgazdaság kialakításával. Igaz, a csődhullám néhány évig rontaná az egyre inkább fetisizált makroökonómiai eredményeket, de ebben az esetben is érvényes: minél tovább tétovázunk, annál fájdalmasabb lesz a gyógymód. DUSÁN SLOBODNÍK: Az 1201-es ajánlás már túlhaladott Dušan Slobodník, a parlament külügyi bizottságának elnöke, akit az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének legutóbbi ülésén megválasztottak a testület alelnökévé, leszögezte: a nemzeti kisebbségek kétségkívül kulcsfontosságú problémáival kapcsolatosan az ET tavaly elfogadta az 508. számú rendeletet, amely feladatul adja minden tagországnak: számoljon be arról, hogyan teljesíti a vonatkozó határozatokat, konkrétan az 1201-es ajánlást. E vonatkozásban jó esélyeket lát arra, hogy az ET elfogadja Ivan Gašparovič most előterjesztett javaslatát a kisebbségekről szóló ún. Fehér Könyv összeállítására, hiszen ennek az indítványnak is az a lényege, hogy létrejöjjön egy összehasonlító tanulmány, ismert legyen a kisebbségek helyzete az egyes európai államokban. Slobodník állítása szerint az ET-ben már egyértelműen az a nézet az uralkodó, hogy e területen a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény a fő dokumentum. Azt mondta, a Közös Bizottság tanácskozásán megállapították: az 1201 es teljesítette feladatát, de a maga módján már túlhaladott, az ET új dokumentuma felváltotta azt. Szlovákia azt szorgalmazza, hogy ne csak az új tagokat vessék alá az ellenőrzéseknek, hanem az ET alapító tagjait is, hiszen az 508. számú rendelkezés rájuk is vonatkozik. Az ellenőrzés - vélekedett Slobodník - nem történhet valamiféle büntető hadjárat formájában. Ha az ET felelős döntéseket akar hozni a nemzeti kisebbségek ügyében, akkor mindenütt egyforma elemzést kell elvégezni. A Szlovák Köztársaság - tapasztalataiból kiindulva - kidolgoz egy kérdőívet, de nem egyedül, hanem együttműködve Romániával, Ukrajnával, Oroszországgal, Lengyelországgal és más államokkal. Ha ezt elfogadják, akkor az ellenőrök fizikai jelenléte nélkül valósítható meg az ellenőrzés. Leszögezte: az Európai Unió nyugodtan kalapot emelhet Szlovákia előtt, olyan magas szintűek itt a kisebbségek egyéni jogai - és elvégre csak ezekről van szó. Szlovákia csakis az egyéni jogokat ismeri el, ezeknél tovább nem megy, bár - fűzte hozzá Dušan Slobodník - éppen most tudta meg „különböző külföldi körök" képviselőitől, hogy területi autonómiát követelő „magyar lépések új szakasza" kezdődik, de ilyesmibe Szlovákia sosem megy bele. A parlament külügyi bizottságának elnöke szerint Szlovákia valószínűleg előbb a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó törvényt fogja elfogadni, s majd csak ezután foglalkozik az esetleges csatlakozással a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájához. Slobodník úgy vélekedett, talán az új törvény fényében „már nem fog olyan borzalmasnak tűnni" a charta néhány pontja. Azok, amelyek kötelező érvényűek. JÁN ŠKODA, Pravda í AHOGY ÉN LÁTOM Öt esztendeje, amikor (még Csehszlovákiában) beindult a kisprivatizáció néven közismertté vált „társasjáték", a leggyakrabban ez a kérdés hangzott el: „Miből csinálja?" Százezres, néhanéha milliós értékek mentek át állami tulajdonból magántulajdonba, és a szocialista léptékhez, a Fizetéstől Fizetésig tartó létalaphoz szokott milliók a szó szoros értelmében megbabonázva szemlélték, ahogy néhány tízezren neki merlek vágni az ismeretlennek, és meg merték vásárolni a sarki hentesboltot, a tisztítóüzemet, az autójavító műhelyt. Érdekes tanulmányt lehetne írni ezeknek a kisvállalkozóknak a sorsáról. Például arról, hogy egy-egy ingatlan hányszor alakult át könyvesboltból butikká,- butikból vaskereskedéssé, vaskereskedésből esetleg masszázsszalonná. A havi Fix fizetéshez ragaszkodó kisegzisztenciák csak tátották a szájukat, irigykedtek, és rendőrért, igazságtételért kiáltottak. Pártszempontú bankprivatizáció A piacgazdaság építésének első évében még nem is sejtettük, hogy egyszer még eljő az az idő, amikor mindannyian nosztalgiával emlékezünk vissza erre az időszakra, és a „kisprivatizátorokat" már-már a közéleti tisztesség, a szolid vállalkozói lét megalapozóinak tekintjük. Akkor még nem is sejtettük, hogy úgy indul be nálunk a nagyprivatizáció, ahogy beindult. Ma már nem azt kérdezzük:„Miből privatizál?", hanem, hogy: „Ki privatizál?" Közben persze a magánosítandó állami vagyon tételeinek nagyságrendje is megváltozott. Kezdeti irigykedésünk esztendejében százezrekben, legfeljebb milliókban volt kifejezhető a gazdát cserélt vagyon értéke, ma viszont százmilliókban és nem egyszer milliárdokban. Ráadásul azt sem tudjuk, kire irigykedjünk, amióta a kormány gaz.daságfiloz.ófusai kinyilatkoztatták, hogy az „izmos nemzeti középosztály" megteremtése a cél. Értsd rajta: azok válnak ebben az országban tulajdonossá, akiket a kormánykoalíció három pártjának káderesei nemzeti érzelműnek minősítenek. A privatizálok kilétét csak sejtjük, legfeljebb két dolgot tudunk: kiket kvalifikáltak legfelsőbb elhatározással a bevált nemzeti menedzsment tagjaivá (ők is részesülnek a privatizáció áldásában), és 10, 15, netán 20 százalékos áron privatizáltak-e. Ezeket a tényeket ugyanis még a parlamenti ellenőrzés ismert módon történt kisajátítása révén sem lehet teljesen eltitkolni. A kisprivatizációval főként a lakossági szolgáltatások kerültek magántulajdonba, a nagyprivatizációval pedig a termelés. Most, harmadik - legfontosabb - fokozatként a bankprivatizáció következik. A miniszterelnök nemrég bejelentette, hogy egy hónapon belül privatizálják a legfontosabb kereskedelmi bankokat. Kiderült, hogy a Szlovák Nemzeti Bank kormányzóját teljesen meglepetésként érte a hír. Pedig tisztségéből kifolyólag ő az állam pénzneme értékállóságának legfőbb őre, de ezen kívül az egész bankhálózat állapotáért is felelős. A három legfontosabb pénzintézet vagyona több mint 350 milliárd korona, így nyilvánvaló, hogy privatizálás utáni működésük meghatározóan befolyásolja mind a szlovák korona értékél, mind a gazdasági élet folyamatait. A jegybank kormányzója sem a privatizálás feltételeiről, sem az új tulajdonosjelöltekről nem tud semmit. A gazdasági szakértők eddig belföldön is, más országokban is nagyra tartották, hogy abban a Szlovákiában, amelynek miniszterelnöke fölöttébb hajlamos minden lényeges kérdésben maga dönteni, a Nemzeti Bank trezorjának „kulcsa" a központi pénzintézet kormányzójának a zsebében maradt. És az országnak javára vált, hogy ez így történt. A korona szilárd maradt. Úgy tűnik, hogy a miniszterelnök megunta ezt az állapotot, és ezt a „kulcsot" is ő akarja zsebre vágni. Ez csak a hatalomösszpontosítás egyik megnyilvánulásaként minősíthető. A kormány nyilván azt akarja, hogy arról is a kormánykoalícióhoz közel álló bürokraták döntsenek, hogy a kereskedelmi bankoktól majd kik kapnak hitelt. Mečiar tisztában van azzal, hogy a privatizált nagyvállalatok új tulajdonosai majd előbb-utóbb késztetést éreznek arra, hogy tulajdonosként, nem pedig a kormány vazallusaként viselkedjenek. Független tulajdonosként pedig csak abban az esetben viselkedhetnek, ha a pénzintézetek a hitelfolyósításban pártsemleges magatartást tanúsítanak. A miniszterelnök a villámgyors bankprivatizációval éppen ezt akarja megakadályozni, és ezt sikerül is elérnie, főképp ha a kereskedelmi bankok magánosítása ugyanolyan ellenőrizhetetlen lesz, mint az eddigi nagyprivatizáció volt.