Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-16 / 39. szám, péntek

1996. február 16. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó [51 Az osztrák szerveket érdekli a SZISZ igazgatója „1996. február 13-án Bécsben voltam, ahol vallomást tettem az- ifj. Michal Kováč ügyével foglalkozó vizsgálóbíró előtt. Megismételtem, amit Vačok őrnagynak mondtam korábban Pozsonyban, és vallomásomat néhány további ténnyel kiegészítettem. E kihallgatást követően - amely egyébként baráti légkörben folyt, és amelyen senki semmit sem kínált fel, senki semmire nem buzdított, és nem is ígért semmit sajtótájékoztatót tartottam az osztrák újságíróknak" - mondotta a lap munkatársának Oskar F. volt titkosszolgálati alkalmazott az osztrák nyomozószervek általi kihallgatását követően. Kérdésünkre, megmondhatja-e, milyen új tényeket közölt az osztrák vizsgálóbíróval, a következőt válaszolta: „Nem, mivel a vizsgálati iratokban szerepel. Vallomásomat"lényegében azzal bővítettem ki, amit a SME-nek nyilatkoztam". Oskar F. szerint az osztrák nyomozók főleg a „SZISZ igazgatója felől érdeklődtek, mivel ő adja ki a parancsot valakinek a megfigyelésére, és ő hagyja jóvá a megfigyeltetést". A lap munkatársának további kérdésére, miért tartotta fontosnak, hogy Ausztriában tegyen vallomást, Oskar F. ezt válaszolta: „Azért volt ez fontos, mert biztonsági és egyéb okokból nem teszek vallomást, Číž úr előtt, aki ezúttal kikérheti vallomásomat és lefordíthatja szlovákra. Ebben az ügyben vallomásomat követően Szlovákiában semmi sem történt. Remélem, hogy legalább az osztrák nyomozók, rendőrök és bírák objektívebbek lesznek, és az általam közölt tényekből indulnak majd ki." „Megállapítottam, hogy Szlovákiát a világban demokratikus országnak tartják, tehát nem lehetséges, hogy valahol politikai menedékjogot kapjak. Azon fogok dolgozni, hogy valahol megkapaszkodjak és letelepedjem" - fűzte hozzá Oskar F. SME A cseh parlamentben szlovákul is A cseh parlament szerdán foglalkozott Jirí Hájeknak, a Cseh-Morva Kommunista Párt képviselőjének a cseh államnyelvről szóló törvénytervezetével. A teremben Viktor Dobál képviselő felszólalása okozott felbolydulást, aki szlovákul utasította el Hájek beterjesztését: „A képviselő elvtársak javaslata kétségtelenül kötődik Joszip Visszarionovicsnak, a nagy nyelvésznek a művéhez, aki munkásságának nagy részét éppen a nyelvnek szentelte. Elmélete úgy került be a köztudatba, mint a szavak tartalmától való megfosztásának a módszere. Ha a szót megfosztjuk eredeti tartalmától, akkor tetszés szerintivel helyettesíthetjük. A süketek párbeszédéről szóló közmondásnak a népi hagyományokban megvannak a gyökerei. Ez a tisztelt ház ugyancsak gyakran alkalmazza ezt..." A törvénytervezet előterjesztői ugyanis egyebeken kívül azzal indokolják javaslatukat, hogy általa igyekeznek megerősíteni: azoknak, akik nem bírják a cseh nyelvet, joguk van tolmács igénybevételére. Dobál szlovák nyelvű felszólalását követően tolmácsot követelt Michal Kraus szociáldemokrata képviselő is. Dobál ugyan javasolta, hogy felszólalását lefordítja cseh nyelvre, mivel azt ugyanúgy bírja, mint a szlovákot, Kraus azonban könyörtelenül követelte a tolmácsot. L. Body, a Baloldali Blokk képviselője viszont azt sürgette, hogy az elnöklő Karéi Ledvinka biztosítson számára roma nyelvből fordító tolmácsot. Nem segített 0. Kužílek (ODA) képviselőnek a sürgetése sem, hogy a képviselők vegyék elő a józan eszüket. A parlament ezt követően megszakította a nyelvtörvényről folyó vitát... Pravda, ALENA BOROVIČKOVÁ A gazdagság nem elég Folyik a rivalizálás a „négyek" között, vagyis Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország között a tekintetben, hogy melyiknek sikerül előbb bekerülnie az európai struktúrákba. Csehország már szerzett egy pontot, pontosabban helyezést. Még tavaly bekerült a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe, a találóan csak a gazdagok klubjaként emlegedett OECD-be. Szó van Lengyelország közeijövőbeni felvételéről, majd Magyarországéról, s immár Szlovákia is határozott ígéretet kapott a „bebocsáttatásra". Jean Claude Paye, az OECD Pozsonyban járt főtitkára ugyanis kijelentette, hogy gazdasági eredményei alapján Szlovákiának minden esélye megvan a felvételre. Hangsúlyozta: azoknak a gazdasági eredményeknek az alapján, melyekről a héten az ország kormányának illetékes képviselőitől kapott kimerítő tájékoztatást. Mindenesetre hozzáfűzte, a kapott információkat odahaza ellenőrzik, különös tekintettel arra, milyen feltételeket teremtenek a külföldi tőke számára. Mert a külfödi tőke - bármennyire is dicséretes makroökonómiai eredményeket vallhat magáénak az ország - az esetek zömében továbbra is megáll a Morva folyó túloldalán, vagy elkerül észak, illetve dél felé. Márpedig külföldi tőke nélkül aligha léphetünk előre, hiszen jóllehet a hazai vállalatok privatizálása komoly ütemben folyik, sőt immár a nagy állami bankoké is kilátásba helyeződött, a fejlesztéshez hiányzik a pénz. És ami miatt a leginkább megtorpan a külföldi tőke Szlovákia kapuja előtt: még mindig sok a bizonytalansága belpolitikai helyzetben. Érthetően nyugtalanítja ez a Nyugatot, hiszen a tőke csak ott érzi magát biztonságban, ahol nyugodtak a körülmények, ahol nem áll fenn belső robbanásveszély, ahol a politikusok nyilatkozatain azt kell - és lehet érteni, amit mondanak, nem valami teljesen mást. Lásd a kormányfő január végi kijelentését a bankok privatizálásáról, ugyancsak az ő szájából elhangzott „őszinte szavakat" a lakossági takarékbetétek védelméről, és sorolhatnánk a kormánykoalíció egyik-másik tagja képviselőinek részéről tett „nyilatkozatokat". Hiszen mit gondoljon az a külföldi, aki egy rangos nemzetközi gazdasági témájú konferencián magának a miniszterelnöknek a szájából hallja az ígéretet, hogy február közepére, de legkésőbb a végére magántulajdonba megy át a három legnagyobb, egyelőre még állami pénzintézet, amelyek összesen több mint 200 milliárdos vagyonnal rendelkeznek, és még egy hónap sem telik el, ugyanilyen „biztos" időpontként már négy-öt hónappal későbbi dátumot jelölnek meg ennek végrehajtására? Mit gondoljon a kormánytagokkal tárgyaló OECD-főtitkár minderről, ha ráadásul szlovákiai tárgyalásai idején hangzik el kormánykoalíciós partnerek, nem pedig ellenzéki politikusok részéről, hogy alaposabban meg kell fontolni a pénzintézetek privatizálását? A gazdagok klubjának tagjait nem érdekli a szlovákiai privatizálás módja. Nem érdekli különösebben, hogy pályázat kiírása, versenytárgyalás nélkül kerülnek magánkézbe milliárdos vállalati vagyonok. Csak az érdekli, hogy a magánosítási feltételek a lehető legtranszparensebbek, világosak legyenek, és ne legyenek megkülönböztetőek. Ezzel kapcsolatban az még csak érthető, hogy a privatizációból úgyszólván teljesen kizárt külföldiek megelégszenek a magyarázattal, miszerint a későbbiekben tőkéjükkel bármikor beszállhatnak egy-egy immár magánkézben levő vállalatba, de azt már közülük sokan aligha hagyják majd figyelmen kívül, miért lesz adózás szempontjából kedvezményezett az a hazai „privatizőr", aki egyébként is rendkívül kedvező feltételekkel jut hatalmas vagyonhoz. Folyik tehát a tülekedés a gazdagok klubja előtt is. Szlovákia két könyökkel töri magának az odavezető utat, és a mielőbi célba érés érdekében nem fukarkodik az öndicsérő kijelentésekkel sem. Ami még nem is volna baj, ha azok az utolsó betűig fednék a valóságot. Nem elég tehát gazdagnak lenni a „bebocsáttatáshoz", a „felvételi bizottság" előtt ugyanis a szavahihetőség sem utolsó szempont... PÁKOZDIGERTRÚD KOMMENTÁRUNK Kit képvisel a miniszter? Az egészségügy berkeiben ismét nagy a zűrzavar és a felháborodás. Nem csoda, hiszen .az egészségügyi miniszter és államtitkára - aki egyben az Általános Egészségbiztosító igazgatótanácsának elnöke is - azonnali intézkedéseket foganatosított, és mindketten olyan kijelentéseket tettek, melyek nyomán az egészségügyben dolgozók nem győzik kapkodni a fejüket. Az elmúlt napokban például bevonták 86 gyógyszerforgalmazó engedélyét. Állítólag azért, mert nem tartották be a működési feltételeket, raktáruk kisebb volt az előírtnál. Ebben nem az a furcsa, hogy megtették, hiszen „a szabál az szabál", s a bűnösnek lakolnia kell, hanem az, hogy a hiányosságokra csak most jöttek rá. Amikor kiderült, hogy az országban aránytalanul megnőttek a gyógyszerkiadások, és az eladósodás okát meg kellett magyarázni. A gyógyítók véleménye persze más. Szerintük a megemelkedett kiadások nem azért keletkeztek, mert több, drágább orvossággal kezelték betegeiket, hanem azért, mert megugrottak az árak. S joggal csodálkoznak azon, hogy ezt épp azok nem tudják, akik felelősek a hazai egészségügy alakulásáért! A bejelentések sora csak ezután következett. A miniszter és az államütkár kifejtette: mivel a kórházak és az orvosok tavaly a tervezett összeg helyett 2 milliárd koronával többet költöttek orvosságra és gyógyászati segédeszközökre, s a gyógyszertartozás 1 milliárd 352 millió koronára rúgott, csökkenteni kell a kiadásokat. Ezentúl a kórházi beteg napi 125, a járóbeteg pedig 92 koronáért fogyaszthat orvosságot. S bár a nagyokosok nyomban hozzáfűzték, hogy szükség esetén természetesen mindenki megkaphatja a drágább kezelést is, a betegek megijedtek, s valahogy nem tudják elhinni, hogy a rendelkezés a jobb ellenőrzést szolgálja. A szakmabeliek pedig elutasítják feletteseik bizonyítékok nélküli állításait, miszerint akkor is a drágább gyógyszert írják fel, ha az olcsóbb is megtenné! A minisztérium és a szakma közötti rossz viszonyt mélyítik az orvosi fizetésemelésekről szóló kijelentések is. A tárca azt állítja, hogy tavaly a bérek 30 százalékkal emelkedtek, az orvosok pedig azt, hogy alapfizetésük mind a mai napig változatlan maradt. A miniszter azt is bejelentette, hogy a kórházigazgatók már ma, illetve az elkövetkező napokban megkapják utasítását, hogy anyagi helyzetüktől függően akár 100 százalékkal is felemelhető a dolgozók személyi jutalmazásának összege. Hát éppen ez az, ami ellen az orvosok tiltakoznak. Ugyanis sehol nem léteznek a többség által elfogadhatónak tartott jutalmazási kritériumok, a pénzosztás általában pofa és egyebek szerint történik. Nem csoda, hogy az orvosi kamara azt szeretné, ha végre az alapbérek emeléséről rendelkezne a minisztérium. Nem teszi, ezért a kamara a minap felmondta az együttműködési szerződést, miközben beszélő viszonyban maradt a tárca vezetésével. S bár cselekedete jelzésértékű, a lényegen nem változtat: az egészségügyi dolgozók alapbére bántóan alacsony, s csak akkor van több pénz a borítékban, ha túlóráznak, több Ugyeletet vállalnak. A kimerült, kedvetlen, esetleg másodállást vállaló orvos ezentúl majd tovább, tehát olcsóbban kezeli betegeit, de előfordulhat az is, hogy a gyors (drágább) gyógyulás pénzbe keriil majd. Pedig ennek az országnak is van alkotmánya, melynek értelmében minden állampolgár vitathatatlan joga, hogy betegség esetén a legkorszerűbb, leghatásosabb kezelési eljárásokkal gyógyítsák. Az egészségügyi tárca feladata maradéktalanul biztosítani az alkotmányban rögzítetteket. Nem teszi. Ezért aztán felvetődik a kérdés: kit, mit képvisel a miniszter? Pontos rendeleteket Minden törvényt, amely érvénybe lép, még akkor is, ha számunkra hátrányos vagy megalázó, elsősorban szakmailag, és nem emocionálisan kell megvizsgálni. Hiába tudjuk mi, hogy egy törvény, pl. a 270/1995, a Szlovák Köztársaság államnyelvéről szóló, ellenünkre készült, és ellenünk szól, azt a törvényt mi általános érvényű helyi rendelettel nem tudjuk megváltoztatni, mert a törvény érvénybe lépett, tehát minden Szlovákiában élő polgárra vonatkozik. Ezen a tényen az sem változtat, hogy mi úgy véljük, hogy a fent említett törvény nincs összhangban a Szlovák Köztársaság Alkotmányával vagy az Alkotmánybíróságról szóló törvény 23 §-ával és még sok egyébbel. Sajnos, a községi önkormányzatok első haragjukban, igaz, teljes jóhiszeműséggel, általános érvényű, a kataszterükben hatályos rendelkezéseket hoztak, kivédendő a törvény ellenünk irányuló paragrafusait, ezek a rendelkezések viszont nem készültek kellő körültekintéssel. Akadt olyan önkormányzat is, amely még a törvény hatálybalépése előtt rendelkezett a törvény ellenében. Később, nyilván a Szabad Újság január 17-i számában közölt „Milyen nyelvhasználati rendeletet hozhat a községi önkormányzat?" címen publikált minta alapján számos önkormányzat hozott általános érvényű rendeletet. A Szabad Újságban bemutatott minta (készítője Gyuricsek Piroska és Kvarda József), sajnos, formailag és tartalmilag is kifogásolható, ezért a minta alapján készített rendeletek ellen a járási főügyészek minden különösebb erőfeszítés nélkül törvényességi kifogást emelhetnek, ami kedvezőtlen fényben tüntetheti fel a magyar nyelvterületen dolgozó választott testületek tevékenységét. (Érdeklődés esetén a rendelkezés-minta formai, de elsősorban tartalmi hiányosságait és kifogásolhatóságát aprólékosan is elemezhetjük.) Természetesen Marcelháza önkormányzata is hozott általános érvényű rendeletet nyelvünk használatáról a község kataszterében, de ez ellen a rendelet ellen a járási ügyész nem emelt kifogást, pedig elküldtük neki. A rendeletet a Szlovák Köztársaság Alkotmányával és az államnyelvről szóló törvénnyel összhangban szövegeztük meg, s csak úgy támadhatná meg a főügyész, ha a reagálásában megsértené az államnyelvről szóló törvényt. Marcelháza község az általános érvényű rendelkezést, annak ellenére, hogy a község szellemi tulajdona, minden érdeklődő önkormányzatnak a rendelkezésére bocsátja. Végezetül szeretnék hangot adni annak a véleményemnek, hogy amennyiben egy ilyen, mindannyiunkat érintő állásfoglalásról van szó, a jövőben nem ártana összehangolni a lépéseinket. SOÓKY GÁL LÁSZLÓ Marcelháza polgármestere AHOGY ÉN LÁTOM Ismét húsdarálóba kerülnek a szocdemek? Otromba fintora a történelemnek, hogy az 1994-es választások után a szlovákiai szociáldemokraták annak a kommunista utódpártnak a segédcsapatakénl kerültek be a parlamentbe, amelynek jogelődje - évtizedekkel korábban - a szó szoros értelmében szalámitöltelékké aprította a pártjukat. Jaroslav Volf és csapata kutyaszorítóba került; el kellett döntenie, szövetségre lép-e a meglehetősen csúnya múltú, de (állítólag) jó útra tért demokratikus baloldaliakkal, vagy minimum négy esztendeig a politika perifériáján marad. Volfék a koalíciót választották, és ebben talán az is szerepet játszott, hogy remélték, képesek lesznek befolyásolni, jó irányba terelni választási szövetségesüket. Meg nem erősített hírek szerint a szociáldemokratáknak is köszönhető, hogy 1994 őszén a Demokratikus Baloldal Pártja nem állt kötélnek, nem lépett be a kormánykoalícióba. Kétségkívül a Szocialista Internacionálé, a szociáldemokrata pártok e rangos és befolyásos nemzetközi szervezete sem lelkesedett azért, hogy tagjelöltje - a DBP - lepaktáljon egy olyan politikai erővel, amelynek működése nem a demokratikus módszereket, hanem inkább az állampárti praktikákat juttatja az ember eszébe. A választások óta eltelt csaknem másfél év alatt semmit sem változott a koalíció fő erejének, a DSZM-nek a magatartása. Sőt a hatalomgyakorlásban inkább bekeményített, és ebben a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Pártnak, illetve az ősbolsevik politikai erőnek, a Szlovákiai Munkásszövetségnek tett engedmények is közrejátszottak. A helyzet tehát nem úgy módosult, hogy elmúltak volna a Mečiarral való szövetkezést ellenző körülmények. Ennek ellenére könnyen előfordulhat, hogy a demokratikus baloldaliak tavaszi kongresszusa után úgy alakulnak e pártban az erőviszonyok, hogy azok a vezetők kerülnek döntési pozícióba, akik úgy látják, koalícióra kellene lépni Mečiarral. Félő, hogy amennyiben ez bekövetkezik, a Szlovákiai Szociáldemokrata Pártnak nem lesz annyi ereje, hogy elhatárolja magát választási koalíciós partnerétől, és olyan kalandba sodródik, amelynek végkifejlete már most szinte teljes biztonsággal megjósolható. A koalícióba való belépésnek csak az lehet az eredménye, hogy mind a demokratikus baloldaliak, mind a szocdemek úgy járnak, ahogy Slotáék és Euptákék jártak, akiknek - főképp az SZNP-nek - tett ugyan engedményeket Mečiar, de közben mindkét koalíciós partnerét Nemzeti Front-párttá silányította. A szlovákiai viszonyokat ismerve törvényszerű, hogy ezt a sorsot a DBP sem kerülheti el, amennyiben belép a koalícióba. Naponta tapasztalhatjuk, hogy Szlovákia olyan ország, ahol a totalitarizmussal való kacérkodást általában nem követi össznépi felhördülés. Könnyen előfordulhat, hogy amennyiben a szocdemek a demokratikus baloldaliakkal együtt belesodródnak a kormánykoalícióba, még azt a kevés népszerűségüket is elveszítik, amelyre 1990 óta szert tettek. Akkor, a kommunista hatalomátvételt követó'e, a bolsevizmus martalékává váltak. Ha most követnék a Mečiar vezette koalícióval kokettáló baloldaliakat, az „együtt raboltunk, együtt fogunk lógni is" effektus kezd majd érvényesülni. A Sme tegnapi számában furcsa interjú jelent meg Jaroslav Volffal, a szocdemek elnökével. A beszélgetés alapján az olvasó csak azt a következtetést tudja levonni, hogy szociáldemokratáink első számú vezetője még mindig nem vonta le a Mečiar országlása alapján szükségszerűen levonandó tanulságokat. Megállapítja ugyan, hogy a Szocialista Internacionálé nem nézné jó szemmel, ha a DBP belépne a kormánykoalícióba, sőt (nem is nagyon burkoltan) annak a véleményének is hangot ad, hogy az ilyen lépés talán a DBP SZI-tagságát is veszélyeztetné, odáig azonban nem jut el, hogy kimondaná: a szociáldemokraták ellenzik, hogy a demokratikus baloldaliak belépjenek a koalícióba. Sőt még arra a gesztusra sem tudta magát elhatározni, hogy kimondta volna: arról pedig szó sem lehet, hogy a szociáldemokraták a DB P-t követik a koalícióba. Ellenben szó szerint ezt nyilatkozta: „Bizonyos körülmények között lehetséges, hogy a szociáldemokrata párt még tagja is lesz ennek a kormánynak". Megdöbbentő történelmi emlékezetvesztés! Annak idején, a kommunista hatalomátvétel időszakában és az azt követő negyven esztendőben voltak enyhítő körülmények a szociáldemokraták meglehetősen kapituláns magatartásának mérlegelésénél. Ha Volfék most lepaktálnak Mečiarékkal, az csak úgy értékelhető, hogy önszántukból masíroznak bele a húsdarálóba.