Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-11 / 8. szám, csütörtök

1996. január 11. KULTÚRA ÚJ SZ

Ó 7 I JÓ HÍR Vančura-díj Menzelnek Senki sem próféta a saját hazájában, mondhatná Jirí Menzel prágai filmrendező. De nem mondja. Először is, mert szerény ember. A végtelenségig szerény. Másodszor pedig tudja: majd az lesz. Próféta. A saját hazájábap. Csak ki kell várnia. Díjakat, elismeréseket ugyanis ez idáig inkább csak külföldön kapott. Locarnóban a Baltazar úr haláláért. Mannheimben, Varsóban, Addis Abbebában és Los Angelesben (Oscart) a Szigorúan ellenőrzött vonatoké rt. A Magány az erdőszélen San Sebastianban és Chicagóban győzött, a Pacsirták cérnaszálon Berlinben, Az én kis falum Montrealban és Párizsban, a Sörgyári capriccio és legutóbbi munkája, a Csönkin közlegény hihetetlen kalandjai Velencében. Tele a lakása értékesnél értékesebb fesztiválplakettekkel. 1965-től harminc éven át szinte mindenütt nyert, ahol megjelent. Prágában legfeljebb a filmkritikusok díjazták. „Fentről" egyetlenegyszer kapott jutalmat. Az Oscar utan rakétagyorsasággal, nehogy szégyenben maradjunk-alapon, Klement Gottwald-díjat. A többi elismerés „lentről" jött. A mozik nézőteréről. Ami persze Menzel számára minden trófeánál többet jelent. És most itt az újabb hivatalos köszönet. A Cseh Film- és Televíziószövetség által első ízben kiadott Vladislav Vančura-díjat Jirí Menzel kapta. Két filmjét, a Szeszélyes nyarat és a Vége a régi időknek címűt Prikler László felvétele ugyanis Vančura regénye alapján forgatta. Csak úgy mellékesen: az utóbbit Montrealban és Las Vegasban már a legjobb rendezés díjával illették. Még 1989-ben. Két évvel később, a franciák művészeti és irodalmi rendjelet tűztek a zakójára. Megszolgálta. Vančurának is. (sz-ö) ESŐS HAJNALOK Versek, elbeszélések magánkiadásban „Neonlámpák fényében/ pislákol egy szentjánosbogár/ - igyekszik magát észrevétetni/ aztán esztelen harcát megunja/ s odébbáll" - írja ars poeticájában Villebald, azaz Villant József, akinek versei és elbeszélései, Esős hajnalok címmel, tavaly jelentek meg magánkiadásban. Hogy mennyire jellemzik a szerzőt az idézett sorok, az az alábbi beszélgetésből is kiderül. - Jóska, miért nem bíztad kiadóra a kész anyagot, miért döntöttél a magánkiadás mellett? - Amikor rendszereztem az írásaimat, egy kísérőlevéllel elküldtem őket az egyik kiadóhoz. Ha hiszed, ha nem, a mai napig semmilyen választ nem kaptam. Beismerem, türelmetlen ember vagyok, aki szereti a maga útját járni. Más kiadóhoz nem is fordultam. Nyomdát kerestem, a tulajdonossal megbeszéltük a részleteket, kifizettem a számlázott összeget és a 32 oldalas kiadvány 500 példányban két hét alatt elkészült. Egy regionális lap korábban felajánlotta a segítségét; úgymond idővel majd hozzájárul a kiadási költségekhez, de úgy gondoltam, nem várok tovább, nekem most kell jelentkeznem. így történt - a kiadvány nagy részét szétosztottam a rokonok, barátok, ismerősök, irodalmárok és krtikusok között. - Ha szakmai berkekbe is eljutott, gondolom, volt visszhangja... - Nézd, én tisztában vagyok a képességeimmel és azzal is, hogy milyen szerepe van manapság az irodalomnak a közéletben. Őszintén szólva nem vártam egetrengető dolgokat, hatalmas elismerést. Amit viszont vártam, azt hiszem, megkaptam. Végül is elégedett vagyok, mert gyakran megállítottak, megállítanak az utcán és gratulálnak. - Egyáltalán mikor állt össze a kötet anyaga, mikor kezdted a rímfaragást? - Az alapiskolában kezdtem verseket írogatni. A gimnáziumi évek alatt azonban érdekes módon nem éreztem rá késztetést, aztán a főiskolán folytattam. A katonai szolgálat alatt váltottam, abban az időben úgy találtam, hogy prózában jobban kitudom fejezni a gondolataimat. - Lesz második kötet is? - Nem tudom, magánkiadásban biztosan nem. Anyagi körülményeim nem teszik lehetővé, hogy újabb kötetet jelentessek meg a saját költségemen. Tulajdonképpen már az is nagyon boldoggá tenne, ha valamelyik versem vagy elbeszélésem bekerülhetne egy antológiába. (farkas) PÁLYÁZATI FELHÍVÁS AZ IPOSZ ORSZÁGOS KISIPARI KÉZMŰVES TANÁCSA (OKKT) - AZ ŐSKULTÚRA ALAPÍTVÁNNYAL ÉS A HADTÖRTÉNETI MÚZEUMMAL KÖZÖSEN 1. „A honfoglaló magyarság kézművessége és hagyatékai", valamint 2. „1996 kézműves remekei" címmel nyilvános pályázatot hirdet. Az OKKT az Őskultúra Alapítvánnyal és más társszervezetekkel együttműködve 1993 óta célzottan készül az 1996-os események megünneplésére. A felkészülés állomásai voltak: 1993-ban a Bartók 32. Galériában, 1994 és 1993 tavaszán a Hadtörténeti Múzeumban rendezett kiállítás, az 1994. évi „Egy nap a honfoglalókkal" című korismereti találkozó, valamint „A honfoglaló magyarság kézművessége és hagyatékai" című 1995. évi pályázat válogatott anyagából rendezett kiállítás. A kettős pályázat célja: A magyar kézművesség bemutatása a Honfoglalástól napjainkig, a Millecentenárium, a Honfoglalás 1100. évfordulójának megünneplése. A kettős pályázat válogatott anyagából a kiírók - a Honfoglalás korát bemutató történeti-régészeti- dokumentációs tárlat szerves kiegészítéseként - a budavári Hadtörténeti Múzeumban kiállítást rendeznek. A pályázatok legsikeresebb résztvevői erkölcsi és anyagi elismerésben részesülnek. Pályázati feltételek: 1.) „A honfoglaló magyarság..." c. pályázat hivatásos és amatőr alkotók, valamint alkotóközösségek számára egyaránt nyitott. Nevezni tetszőleges számú alkotással lehet, amelyek: l./a. korabeli tárgyak másolatai; 1./b. a honfoglaló magyarság ázsiai és finnugor eredetű tárgy- és formakultúráját, valamint díszítő művészetét mai használati vagy dísztárgyakon alkalmazzák. A szervezési költségekhez való hozzájárulás és a regisztrálási díj: pályázatonként 1.000,- Ft. 2.) Az „1996 kézműves remekei" c. pályázaton hivatásos kézművesek, népművészek, iparművészek és alkotóközösségek vehetnek részt. Pályázni maximum 3JJJ alkotással lehet. (Egy alkotásnak számít az összetartozó tárgyegyüttes, készlet vagy garnitúra.) Már zsűrizett vagy más pályázaton részt vett munkákat nem fogadunk el. Kategóriák: 2./a. népművészeti alkotások; 2./b. iparművészeti alkotások; 2./c. egyéb alkotások. A szervezési költségekhez való hozzájárulás és a regisztrálási díj: pályázatonként 2.000,- Ft. JELENTKEZÉSI HATÁRIDŐ MINDKÉT PÁLYÁZATRA: 1996. FEBRUÁR 15. A jelentkezéskor kérjük pontosan megjelölni, hogy az adott alkotás melyik kategóriában indul (pl.: l/a, 2/c). Jelentkezési lapot az OKKT titkárától, Gergely Imrétől lehet kérni. A szervezési költségekhez való hozzájárulást és a regisztrálási díjat a jelentkezéssel egy időben belföldi postai utalványon kérjük befizetni a következő címre: IPOSZ OKKT Gergely Imre, 1054 Bp. Kálmán Imre u. 20. (Az összeg a kapott számla alapján költségként elszámolható.) A pályamunkák beszállításának ideje: 1996. február 22-23-án 9.00-16.00, február 24-én 9.00-14.00 között. A leadás helye: Hadtörténeti Múzeum (Bp. I., Tóth Árpád sétány 40.) A kiállítás megnyitásának várható időpontja: '96. március 7. További információ és jelentkezés: Gergely Imrénél, az OKKT titkáránál (1054 Bp. Kálmán Imre u. 20. tel.: 269-2940). A kultúra mint állatorvosi ló A szlovákiai kulturális szféra akár a társadalom állapotát bemutató demonstrációs eszköz is lehetne. Állatorvosi ló, amelyen egyszerre jelentkezik a gazdaság, a politikai struktúrák, a kormányhatalom, a jogállam független szervei, az egyén szabadságának és korlátainak valamennyi betegsége. Még jóformán el sem kezdődött az esztendő, a tavaly bejelentett gyökeres vállozások helyett furcsa kapkodás eredményeképpen nyomban a káosz tünetei mutatkoznak. Azon a sajtóban sokat emlegetett októberi színházigazgatói értekezleten, amelyen Ivan Hudec miniszter bejelentette a regionális kulturális központok létrehozásának tervét, történt az eset, hogy előzetesen aláírásokkal igazolt pozitív és negatív állásfoglalását kérte valamennyi színházi vezetőnek. Akkor még nem tudhatta senki, hogy a megvalósulása előtt ennek a törekvésnek egy más irányú törekvés is az élét veszi. Megszülettek ugyanis a kivételek, amelyek közül kiemelném az iglói színház esétét, amely sokáig az eperjesi Záhorský Színházhoz tartozott. Amikor ugyanis kiderült, hogy a múzeumok, galériák, kulturális módszertani központok, könyvtárak és színházak regionális akoltető alá terelésének egyetlen indoka van - a pénzhiány -, a szepességiek léptek. Mintha valamely atavisztikus szabad polgári ösztönélet robbant volna a felszínre, a valamikor önállóságukra, gazdagságukra, műveltségükre (és pallosjogukra is) büszke szepességi szabad királyi városok összefogtak. Eldöntötték, hogy az iglói színházat maguk fogják finanszírozni. Húszan, huszonötén? Lehetnek akár többen is olyan települések, ahol a polgárok áldozni fognak saját színházukért. Miközben tehát a minisztérium korifeusai egyre csak azt hajtogatják, milyen elviselhetetlen nagy teher huszonhárom társulat állami pénzen való fenntartása, olyan új, láthatóan kulturális lobbyk érdekei szerint alakuló dolgokra fordítanak százmilliókat, mint amilyen a mostanság már láthatóan túlhajtott államnyelvtörvényi hisztéria intézményesítése. Érthető tehát, hogy a nemzeti ideológia zabláját a rendszerváltás után legszabadabban működő galériák, múzeumok és színházak igazgatóinak szájába akarták tenni. Aki nem hajlott az „ostor és kockacukor" módszerre, azt igen gyorsan elkergették. És már panaszra sem nyílhat szánk, hogy csupán B. Kovács Istvánt, Sz. Haltenberger Kingát és Csütörtöki Józsefet váltották le. Elküldenek itt mindenkit, akinek nem tetszik a módszer. Még hálálkodhat, ha a gyorsan változó pénzügyi előírások tengerében fuldokolva hibákat követett el a gazdálkodásban, és nem hurcolják bíróság elé. Az, hogy Kassán tiltakoznak az eperjesi színházzal való kikényszerített egyesítés ellen, lehet a minisztériumi önkényeskedés végének a kezdete is, ha kitartanak. Persze az „ostor" már ott is suhog, s a „kockacukrot" is mutogatják, elbocsátások ígérgetése és béremelések formájában. Az újságírók, már akiknek köze van, vagy volt a színházhoz, csak összenevetnek a minisztériumi sajtóértekezleten. Micsoda önteltség kell ahhoz, hogy egy régió kulturális szférájának két egészségesen rivalizáló színházi központját a nemzetieskedő színházi lobby atyáskodása mellett összevonják. Azt ugyanis illik tudni, hogy a Nemzeti Színházi Központ két irányból is érdekelt Eperjesen. Ott alapították meg a színházi múzeumot, és ott tartják évente a Színházi Nyitra fesztivállal erőteljesen rivalizálni akaró Szlovák Dráma Fesztiválját is. Ha az ember arra gondol, hogy pusztán szakmai érdekek mentén lobbyzva, Maťašík igazgató úr a minisztérium színházi tanácsában kiállt Eperjes mellett, amit megtámogathatott az ott születő előadások minőségével is, akkor a Kassai Állami Színház sorsa megpecsételődött. Az meg egyenesen naiv vágynak tetszik, hogy nemzeti színházi rangot kapjon, pedig ezzel a vélekedésemmel nem paktáltam le a nemzetieskedő minisztérium szakembereivel. Ebben a kérdésben a színvonal lobbyzott Pozsony mellett. Milyen lehetőségek teremtődnek a Kassai Thália Színház és a Komáromi Jókai Színház számára? Valószínűleg megmarad az eddigi státusuk, egészen addig, míg a kísérletezés stádiumában lévő regionális kulturális központok kérdésében nem hoz definitív döntést a minisztérium. Mert az már most kiszüremlett a boszorkánykonyhából, hogy a majdani intendánsi rendszerről alkotott elképzeléseket nemcsak a kassaihoz hasonló összevonások, és a szepességieket követő összefogások gyengítik. Gyengíti azt az is, hogy a Nemzeti Színházi Központ színházelméleti, dokumentációs és múzeumi feladataira hivatkozva nem vállalta fel a színházak művészeti felügyeletét. Pedig a gazdasági intendánsokkal párhuzamosan az előzetes elképzelések szerint ez a szakmai intézmény lett volna hivatott ellátni a minősítési feladatokat. Persze nincs kizárva, hogy a minisztérium erőfeszítései nyomán a most létrehozott Kelet-szlovákiai Színház mellett létrejön az ukrán, a roma, a magyar és a bábszínházból álló másik színházi gigász is. Ismerve Parkinson elévülhetetlen törvényeit, mely szerint a bürokratikus hivatal önmaga fontosságának hangsúlyozására hivatalnokokat gyárt, kétséges ennek az egésznek a gazdasági haszna. Arról meg már gondolkodni sem merek, hogy micsoda kultúrkombinát születik, ha összeterelik a régió múzeumait, galériáit, könyvtárait és színházait. Nem hiszem, hogy ez a kulturális minisztérium ne hátrálna meg a szakmai elhivatottság, felkészültség és a minőség elől. Hivatalnokai bomlasztani ott tudnak, ahol elegendő ürügyet találnak. Azt mindig találhatnak? Igen, de nem mindegy, hogy egy igazgató, egy társulat, egy muzeológusgárda mit tett le eddig az asztalra, mert igazgatók jönnek, kormányhatalmak mennek, s nekik mégiscsak dolgozni kellene. Mindenáron. Galériák, múzeumok, színházak igyekezetét látva joggal gondolhatom azt, hogy akik eddig is tették, azok ezután is teszik majd a dolgukat. Minden gazdasági ellehetetlenülés ellenére is láthattunk olyan kiállításokat, amelyek gyarapították a régió szellemiségét. Nézhettünk olyan előadásokat, amelyek Kassán és Komáromban a bóvli mellett értéket képviselnek. Azt meg csupán a poén kedvééit vetem papírra, hogy elfelejtünk örülni szépirodalmunknak, amely mostanság nem egy remekműgyanús alkotással szerez örömet az olvasónak. Ha az még egyáltalán létezik. DUSZA ISTVÁN