Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-10 / 7. szám, szerda

1996. január 16. VELEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó Í 10 | A vagyonalap nem siet Egyelőre nem ismeretes, hogy a vagyonalap mekkora vagyonrészt óhajt elkülöníteni a vagyonjegyes kötvénnyel rendelkezők számára. Peter Tomeček, a Nemzeti Vagyonalap elnökének tanácsadója szerint az alap az első kínálati listát akkor teszi közzé, amikor a kormány jóváhagyja a kötvények kezelésének részleteiről szóló pénzügyminisztériumi javaslatot. EZ január végéig megtörténhet. Ha nagy lesz a lakossági érdeklődés a vagyonalap által közzétett vállalati részvények iránt, akkor az RM-Systém segítségével sorrendet alakítanak ki, a felkínált ár és a beérkezés időrendje alapján. A korábbi vagyonjegyes privatizációtól eltérően azonban a vagyonalapi kötvénnyel, amelynek névértéke 10 ezer korona, csupán egyetlen cég részvényeire tarthatunk igényt, tehát nem lehet több vállalat részvényét megpályázni. Tomeček szerint a vagyonalap kínálatából hiányozni fognak a stratégiai vállalatok részvényei, valamint azoknak a cégeknek az értékpapírjai, amelyekben a vagyonalap tartós részesedést szerzett. A kínálatban tehát olyan cégek részvényei szerepelnek majd, amelyek nem keltek el a vagyonjegyes privatizáció első hullámában (ezek nominális értéke 6 milliárd korona), valamint azok a részvények, amelyek esetében a vagyonalap utólagosan és vitatott módon megemelte a kibocsátó cég alaptőkéjét (megközelítőleg 6-7 milliárd koronáról van szó). A részvényeket piaci áron fogják kínálni, ami nem egyszer a nominális érték egyharmada, sőt alig egytizede is lehet. A vagyonalapi kötvények döntő részét a privatizáló természetes és a jógi személyek az alappal szembeni tartozásaik törlesztésére fogják fordítani. Csak idén 7 milliárd koronát kellene a vagyonalap számlájára fizetniük, és 2000-ig összesen 18 milliárdot. IVAN ŠPÁNI, Práca Az államfő tavaly 11-szer gyakorolt kegyelmet Michal Kováč köztársasági elnök 1995-ben 11 személynek adott kegyelmet. Funkcióba lépése óta, vagyis 1993tól összesen 24 alkalommal gyakorolta ezt a jogát. Az elmúlt évben az elítéltek vagy az elítéltek rokonai 2500 esetben -fordultak az államfőhöz. Michal Kováč többek közt kegyelmet adott annak a rabnak, aki élete kockáztatásával megmentett egy embert, továbbá kegyelmet adott Oskar F.-nek, a titkosszolgálat tagjának, aki a nyomozók előtt vallott a Szlovák Információs Szolgálat szerepéről ifjabb Michal Kováč elrablásában; Oskar F. jelenleg ismeretlen helyen tartózkodik. Az is érdekelt bennünket, hogy az elmúlt évben hány esetben adott kegyelmet Václav Havel cseh köztársasági elnök. Ladislav Špaček szóvivő szerint 105 esetben. Václav Havel 1990 óta, vagyis amióta betölti az államfői posztot, már több mint 900 esetben gyakorolt kegyelmet. Ez a szám közel annyi, ahányszor Lech Walesa volt lengyel köztársasági elnök adott kegyelmet. NS, Pravda Mától számlakivonatok Az Értékpapírközpont számlakivonatait január 10-étől, vagyis mától továbbítja a posta a vagyonjegyes privatizáció második hulláma résztvevőinek. Az állampolgárok e számlakivonatok alapján kapják meg a 10 ezer korona névértékű vagyonalapi kötvényeiket. A postának 3 329 630 darab dokumentumot kell kézbesítenie. A ma kezdődő postázás folyamatosan tart, mégpedig február kilencedikéig. Ajánlott levelekről van szó, ezért a címzetteknek személyesen kell átvenniük. - Senki más nem veheti át a címzetten kívül, még a családtagok sem - közölte Viera Juranová, a posta munkatársa. Ha a címzettnek nem tudják kézbesíteni, akkor értesítést kap, hogy a legközelebbi postán felvehető a küldemény. Ez esetben nem 15 napig, mint az egyébként szokványos, hanem 30 napig várnak a címzettre. Az ajánlott levelek postára történő feladása 10 központban történik, mégpedig Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Nyitrán, Trencsénben, Losoncon, Zsolnán, Besztercebányán, Liptószentmiklóson, Eperjesen és Kassán. JAM, Sme (Rövidítve) Világnyelv... (Az elején kezdem rögvest, mert a végét már én sem fogom érteni...) Mint tudjuk, a mai negyvenesek fejébe úgy húsz éven keresztül verték bele sarlóval kalapáccsal az orosz nyelvet, mondván, hogy az világnyelv, és miután győz a kommunizmus az egész Galaxisban, ez lesz az egyedüli beszédkapcsolat a különböző lények között... Ha valaki úgy a hetvenesnyolcvanas évek tájékán spanyolul, olaszul, franciául, ne adj' isten angolul vagy németül kezdett el tanulni, azt erősen figyelni kezdték, mert az illető - több mint valószínű - meg akar szökni a Csehszlovák Szocialista Paradicsomból. Magoltam én is hát bőszen az oroszt, már majdnem vörösre izzadtam magam, és lám, mi lett mára a húszéves nyelvstúdium eredménye? Ma ha karóba húznának, sem tudnék elmondani egy cirill betűs mondatot. Még tőt sem... Hát így múlik ki egy világ dicsősége! No, de hogy a közepén folytassam: mint publicistával nincs (tán) sem velem, sem a nyelwelf?), amin írok, semmi baj magyarul írok, magyarnak születtem, ez utóbbi nálunk régi családi hagyomány, de úgy, mint az Új Szó és a Vasárnap reklámmenedzsere, meg megbotlok egy-egy idegen nyelvben. Persze amíg magyarul vagy szlovákul tárgyalok nagyvállalatok vezérigazgatóival vagy magáncégek tulajdonosaival, addig nincs semmi baj. (Baj azoknak a fejében van, akik ezt a magyar-szlovák vagy szlovák-magyar koncepciót csak azokkal a szerszámokkal tudják elképzelni, mint egykoron az orosz nyelv tanítását: sarlóval levágni, ami magyar, aztán kalapáccsal jól beverni a földbe...) Csakhogy pechemre most egy leendő színes mellékletünk kapcsán fölhívtam az ógyallai.

Zlatý bažant" sörgyár kereskedelmi igazgatóját, hogy előadjam neki elképzeléseimet, terveimet: ha már kaptak egy nagyon szép kitüntetést a söreikre - Slovak Gold ugyan tudassuk már ezt a dolgot a magyar olvasóval is, potom iksz pénzért... A szlovák úriember tisztességgel végighallgatott, majd megkérdezte, tudom-é, hogy változott a menedzsment? (Ez magyarul azt jelenti, hogy a világhírű holland Heineken cég most a főnök a gyárban.) Mondám, hogy tudom, mert néha én is olvasom az Új SzóL No az jó, mondja ő, akkor hívja fel az új igazgatót, mert most övé a döntő szó az ilyen ügyekben. De csak akkor hívjam, ha tudok franciául, spanyolul vagy úgy lazán németül. Nya: hát franciául annyit tudok magyarul - mint azt már ezen az oldalon egyszer le is írtam -, hogy Napóleont Waterloonál verték meg piszkosul, és azóta még azt is hozzátanultam franciául magyarul, hogy az Eiffel-torony nem fér be a Louvre-ba, és hogy a Szajna az nem ugyanaz, mint a szajha. Spanyolból már valamivel jobb vagyok: tudom, hogy Freddy Mercury énekelt egy gyönyörű nótát, hogy „Barcelóóóna, Barcelóóóna" (na ugye?), sőt spanyolul még azt is tudom, hogy a feleségem három éve ott volt tíz napig nyaralni! (Hát ilyen világ polgár vagyok...) A német az meg megy. Nagyon jól megy az égi csatornákon, nézem is bőven a filmeket, és ugye, miután egy kilencvenperces Filmben hetven percet lövöldöznek, húsz percet pofozkodnak, és közben szól a zene, én olyan jó vagyok németből, hogy másnap a feleségemnek - aki mindig elalszik az ilyen idegen nyelvű filmeken, nem ért belőlük semmit, nem világpolgár, hiába - dialógusokat tudok neki idézni kettősponttal, vesszővel, kötőjellel meg amit csak akarok, gyönyörűen... Ezenkívül tudok kenyeret kérni, a vonat ablakáról megtanultam, hogy kihajolni veszélyes, és hogy tilos a dch hányzás (szintén vonat), tudok köszönni reggel, délben, este és jóéccakáL.. No de azért, hogy el ne bakizzak valamit, megkértem kolléganőmet, aki egyáltalán nem egy félig művelt kislány: mondja már meg hogy kérjek németül másnap tízre találkozót a Herr Directortól? Megmondta, én szépen leírtam - nem írom ide németül a szövegei, mert a helyesírásban még itt-ott apró hibácskákat vétek és hívtam a megadott számoL Nyomban a Herr Director vette fel a csigát illetve a kagylót, mire én illedelmesen bemutatkoztam - németül, persze -, és tökéletes bodrogközi német kiejtéssel elolvastam a leírt két mondatot. No már most, miután a telefonban nem látni a bodrogközi német kiejtést, a Herr Director joggal hihette, hogy én egy tőrőlmetszett német vagyok, minimum a Niebelungénekekből. Ennek, gondolom, nagyon megörült, hogy végre jól kibeszélgetheti magát, mert elkezdte mondani, és csak mondta és mondta - én azért néha úgy közbeszóltam, hogy ja... ja... (Ja, hát mit mondhattam volna, mikor egy büdös kukkot nem értettem az egészből? Mondjam neki, hogy ne hajoljon ki az ablakon, ne dohányozzék, esetleg kérjek tőle kenyeret?) Aztán kérdezett valamit! Ezt a kérdőjelből vettem észre, mert jártam zeneiskolába. Igazán. Aztán megint kezdtem őt érteni, mert miután'már vagy egy percet hallgattam, sűrűn elkezdte mondani, hogy „Halló!", „Hal ló!" stb. Én meg néztem az előttem heverő német-magyar szótárt, és azon gondolkodtam, hogy hol nyissam ki, és főleg - minek? Szorult helyzetemből végül a kolléganőm mentett ki, helyére tette a dolgot, megbeszélte az időpontot, ráadásul egy héttel későbbre, mint ahogy én azt terveztem. Az a jó. Van egy hetem a tanulásra. Amit húsz év oroszmagolásból elfelejtettem, azt most egy hét alatt, ha elemi szinten is, de németből behozom. És ígérem Herr Director - egy fél év múlva, ha a nyári kánikulák idején felhívom, hogy hogy győzik a gyártást, már beszélgetni is tudunk majd egy kicsit. Addig is: ich bitté um Entschuldigung... Mondhatják most, hogy a saját tudatlanságomat lepleztem le. igaz, de... Voltak ugyanis idők, amikor előírták, hogy milyen nyelvet vagy nyelven tanuljon az ember gyereke, hogy jó legyen neki. Persze azóta már mennyi, de mennyi minden megváltozott! Nem hetvenötöt, nyolcvanhármat írunk, hanem kilencvenhatoL Ennyi... KERTÉSZGÁBOR Ĺ KOMMENTÁRUNK Aki nyer és aki veszít A parlament decemberi döntése, mely szerint egy úgynevezett értelmező határozatot kell elfogadni a szlovák-magyar alapszerződés ratifikációjával kapcsolatosan, új helyzetet teremtett valamennyi parlamenti párt számára, de komoly dilemma elé elsősorban a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat és a Magyar Polgári Pártot állította. A készülő szöveg - amely előreláthatóan megismétli majd a kormány március 21-i jegyzékének fő gondolatait: Szlovákia nem ismeri el a kollektív jogokat, tehát nem ismeri el a kisebbségi autonómia semmilyen formáját sem ugyanis nem csupán a DSZM „héjáit" megnyugtatni akaró szemfényvesztés, amely nem bír különösebb gyakorlati jelentőséggel. Hiszen egy parlamenti határozat nem csupán a Mečiar-kabinetet kötelezi, amely amúgy sem tenne lépéseket az. autonómia elismerésének irányába, de az összes következő kormányt is - mindaddig, amíg a parlament nem módosítja saját döntését. Ennek esélye pedig az években számolt közeljövőben is igen csekély. S hogy miért éppen az MKDM és az MPP számára jelent ez súlyos dilemmát? A válasz kézenfekvő. Bár a decemberi ratifikációs vitában A. Nagy Lászlót (MPP) és Ján Lángost (Demokrata Párt) leszámítva a ratifikáció támogatói szemérmesen elhallgatták álláspontjukat, senki előtt nem volt titok, hogy ott és akkor a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom egésze, valamint a DBP frakciójának egy jelentős része is igennel szavazott volna. Mivel a parlamenti gyakorlat logikájából következően a januári (vagy egy más későbbi) ülésen nem két párhuzamos - egy „értelmező" és egy .jóváhagyó" - határozat kerül a plénum elé, hanem maga a ratifikációs határozat tartalmazza majd az „értelmezést", a fenti pártoknak most újra határozniuk kell. Arról, hogy megszavazzák-e az alapszerződés ratifikációját és ezzel egyidejűleg megkötik-e a mindenkori kormány kezét a szerződés végrehajtását illetően. Ján Čarnogurský és Peter Weiss pártja könnyedén dönthet, hiszen amúgy sem híve a kollektív jogoknak, s az eddigi nyilatkozatok alapján legfeljebb a személyi elvű kulturális és iskolaügyi önigazgatást lenne hajlandó elfogadni - ha nagyon muszáj. De ha nem muszáj, annál jobb. A DBP és KDM számára tehát az értelmező határozat inkább egyszerűsíti a helyzetet. A ratifikáció ellenzői közül a határozat az igenlők táborába lendítheti át a Demokratikus Uniót, a ratifikáció kérdésében mélyen megosztott Együttélésen belül viszont valószínűleg megerősödik, mert indokolhatóvá válik a nemzeti radikálisok elutasító álláspontja. Tehát tulajdonképpen a DU és az Együttélés is hasznot húzhat az új helyzetből: Jozef Moravčík feje fölül elhárul a nemzetközi megszégyenülés veszélye, amely a ratifikáció elutasítása esetén kétségkívül fenyegette volna a pártot, viszont a Hrnko- és Čemák-féle „nemzeti liberálisok" lelkiismerete is megnyugodhat. Ráadásul a DU-nak már nagyon elege van abból a karanténból, amelybe a választások után Vladimír Mečiar zárta; a nyelvtörvény megszavazása után az értelmező ratifikációs határozat szorgalmazásával már a második, a vesztegzárból kifelé vezető lépést teheti meg úgy, hogy közben a kormányellenesség látszatát is fenntartja. Az Együttélés számára pedig egyszerűen lehetőség nyílik a párton belüli ellentétek elsimítására, de legalábbis nyilvánosságra kerülésük elodázására. Hogy a szélesebb értelemben vett - szlovák, magyarországi, nemzetközi - közvélemény mit szól majd képviselőinek az alapszerződéssel szembeni elutasító magatartásához, az korábban sem nagyon érdekelte az Együttélés vezetésének meghatározó személyiségeit. Annál inkább érdekli ez a közvélemény a mérsékelt, kormányképes politikai arculatot kialakítani törekvő MKDM-et és MPP-t. De legalább ugyanennyire kell, hogy érdekelje ezt a két pártot a programjában szereplő kisebbségi autonómia is. Ha megszavazzák a kormánypártok elképzelte ratifikációs határozatot, önként mondanak le saját programjukról. Ezt nem akarhatják. Ha nem szavazzák meg, azzal nemet mondanak az alapszerződésre is. Ezt sem akaiják. Az alapszerződés ratifikációjának újabb elhalasztása Vladimír Mečiar vereségét jelenti - állította sok decemberi kommentár. Valóban ő a legnagyobb vesztes? AHOGY ÉN LÁTOM Peter Weiss - távozóban mánykoaiíció stílusáról, viselt dolgairól, így sokan felteszik a kérdést: vajon mi ösztönözte rezignációra azt a pártvezetőt, akinek az irányításával - ha nem is klasszikus nyugat-európai értelemben - szociáldemokrata típusú párttá alakult át Szlovákia Kommunista Pártja. Főképp ami a legfelsőbb pártvezetés (talán) többségét illeti. Az egyszerűsítésre hajlamosak szerint a pártvezetésnek azok a tagjai vették rá Weisset az. említett nyilatkozat megtételére, akik már nem tudják fékezni türelmetlenségüket, és minél rövidebb úton vissza akarnak térni a hatalomba. Kétségtelen, hogy ez is közrejátszott. A külföldi példák ragadósak; a volt szocialista országokban az utódpártok (Csehország kivételével) már mind kormánytényezővé váltak. Weiss nem egy kollégája nyilván azt is bekalkulálja számításaiba, hogy 1994 márciusa után a DBP tagságának, főképp pedig középkádereinek jelentős része mennyire rossz néven vette, hogy a párt koalícióra lépett Ján Čarnogurský kereszténydemokratáival. A pártelnök visszaléptetésére ösztönző körülményeket még hosszan sorolhatnánk. Mindezek ellenére nem valószínű, hogy Peter Weiss elsősorban mások nyomásának engedve döntött úgy, ahogy döntött. Véleményem szerint az játszott elhatározásában fő szerepet, hogy attól tart, megmérettetése esetén az áprilisi kongresszuson kiderül, milyen csekély mértékben vált szociáldemokratává a volt kommunista párt. Nincs a világon olyan közvéleménykutató intézet, amely legalább hozzávetőleges pontossággal meg tudná állapítani, mennyire váltak szocdemmé a Demokratikus Baloldal Pártjának tagjai, illetve (választási) szimpatizánsai. Az azonban közvélemény-kutatás nélkül, mindennapi tapasztalataink alapján is megállapítható, hogy a párt véleményformáló középkádereinek nagy része milyen nyűgnek tekinti a szociáldemokrata értékekhez való visszatérést, illetve mennyire csábítónak az olyan hatalomgyakorlásban való részvételt, mint amilyet a Mečiar vezette kormány produkál. Ismerjük a pártkongresszusi küldöttek kiválasztásának mechanizmusát, és tudjuk, hogy a középkádereknek milyen lehetőségei vannak a hangulatkeltésben. Naponta tapasztaljuk, hogy — párthovatartozástól szinte függetlenül - Szlovákia politika iráni még érdeklődő lakosságának milyen jelentős része számára mennyire imponáló az a populizmus és az a nemzeti vonal, amelyet Mečiar testesít meg. Ügyszólván biztosra vehető, olyan lesz a hangulat a Demokratikus Baloldal Pártjának áprilisi kongresszusán, amelynek alapján Peter Weiss csak egyetlen következtetést vonhat le: A szociáldemokratizálódás nem úgy ment végbe, ahogy remélte, és a küldötteknek talán a többsége inkább ahhoz, a politikai stílushoz vonzódik, amelyet Vladimír Mečiar testesít meg, és amely 1994 novembere óta több mint gyanúsan hasonlatos a kommunista pártállami stílushoz. Márpedig ez sok mindennek minősíthető, csak szociáldemokratának nem. Ha Peter Weiss áprilisban megmérettetné magát, ha ringbe szállna akár Pavol Kanisszal, akár Ľubomír Fogassal, a szociáldemokratává váltak és a bolsevik állásponton veszteglők erőviszonyait számszerűsíteni lehetne. Márpedig ezt egy 10 százalékos párt - gondolja Weiss - nem engedheti meg magának. A demokratikus baloldaliak elnöke a megfutamodást választotta. Nem vitás, hogy ebből Vladimír Mečiar profitál. Még akkor is, ha az áprilisi kongresszus utáni DBP-elnök hivatalosan nem lesz hajlandó erősíteni a kormánykoalíciót. Azóta, hogy a Demokratikus Baloldal Pártjának első számú vezetője bejelentette, a tavaszi kongresszuson nem jelölteti magát az elnöki tisztségre, hivatalos nyilatkozatok formájában kevés szó esett döntésének igazi hátterétől. Ha 1994 októberének első felében jelenti be távozási szándékát, senki sem csodálkozott volna a pártvezetés szófukarságán. A DBP mélyen az elvárások alatt teljesített, magyarán (és Mečiarral) szólva: megmaradt 10 százalékos pártnak. Tizenöt hónap alatt azonban sok víz lefolyt a Dunán, és ama novemberi parlamenti éjszaka óta sok mindent megtudtunk a hatalomra került kor-