Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-08 / 5. szám, hétfő

1996. január 3. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó íJD Profik Megtörtént tehát az első hadisiker: az Egyesült Államok katonái a délszláv terepen legyőzték eddigi legkeményebb ellenfelüket - az időjárást. Semmi nem akadályozza immár a küldetés kibontakozását, azt, hogy a húszezer amerikai békefenntartó elfoglalja táborhelyét a fogvacogtató Boszniában. Eközben otthon három évtizedes lázálmok törnek rá némelyekre. Újra megjelent a Vietnam-szindróma, ami a jelek szerint immár minden amerikai katonai megmozdulás elválaszthatatlan kísérője. Pedig a naostani akciónak úgyszólván egyetlen körülménye sem indokolná a hajdani tünetcsoport előkészülését. A Vietnam és Bosznia közötti számos különbség egyike: míg az annak idején Délkelet-Ázsiában harcoló amerikai csapatokat részben olyan kiskatonákkal töltötték fel, akiket akaratuk ellenére soroztak be és sebtében képeztek ki, addig most a délszláv hómezőkön a legjobban felszerelt és felkészített egységek vonulnak, amelyeket az Egyesült Államok hadserege valaha is bevetett. A boszniai békét, legalábbis amerikai részről, fizetett önkéntesekből - más szóval zsoldosokból - álló hadsereg vigyázza. Olyan katonák, akiknek ez a bevetés és a vele járó kockázat része annak a munkának, amire szegődtek. Profik. Más kérdés - érdekesség, mintsem minősítés -, hogy a Vietnamba küldött armada többé-kevésbé még leképezte az amerikai társadalmat, hiszen egyetlen réteg sem vonhatta ki magát a sorozás elől. Erről szó sincs attól kezdve, hogy 1973-ban hivatásos hadsereget hoztak létre. A zsoldos katonaság azok munkaterülete lett, akik Amerika kevésbé tehetős háztartásaiba születtek. S a kockázat még csak nem is arányos a fizetséggel: a szociális és családi pótlékok levonása után mindössze havi 1400 dollár üti a Boszniában szolgáló amerikai közlegény markát. E szakmát ennyire értékeli manapság az Egyesült Államok társadalma, s ezt az érdekeltek tudomásul veszik, máskülönben nem jelentkeznének. Persze aligha csoda, hogy a katonaság inkább vonzó foglalatosság a színes bőrűek, mintsem a fehérek körében. Az Egyesült Államok hadserege ma 26 százalékban színes bőrűekből áll, miközben arányuk az összlakosságban csak 12 százalékos. Jellemző adat az is, hogy amíg Vietnamban a washingtoni kongresszus tagjai 74 fiúgyereke szolgált, addig az öbölháború idején csupán két amerikai képviselő csemetéje katonáskodott. Tény viszont az is, hogy száz közlegény közül csak nyolcnak nincs középfokú végzettsége. Most ismét beszédtéma Amerikában, hogy a nemzeti érdekek védelme - melynek jegyében ugyebár a hadsereg cselekszik - vajon hadkötelesek vagy fizetett katonák kezében van-e biztosabb helyen. A közvetlen választ, alighanem már Vietnam megadta, de az öbölháború feltétlenül, s Bosznia csak megerősíteni fogja. Mai világunk általában egyre kevésbé viseli el az amatőrséget. Miért éppen a hadsereg lenne kivétel? A zászló a zsoldos profiknak áll. LACZIK ZOLTÁN Kozirev, az ideális bűnbak Egy olyan Jelcin-párti politikus távozott a külügyminiszteri székből, akit gyűlöltek a nacionalisták, de még a demokraták is elutasítottak, így kommentálja Andrej Kozirev orosz külügyminiszter lemondását a Le Monde című francia napilap vasárnapi-hétfői számában. A lap a távozás okát abban látja, hogy Jelcin elnök igyekszik levonni a következtetéseket a decemberi parlamenti választások eredményéből, a kommunisták és a nacionalisták győzelméből, s az államfő — aki egyre inkább fontolgatja az újraindulás gondolatát az idén nyári elnökválasztáson — feláldozta Kozirevet saját elnöki ambíciói oltárán. A lap a távozás hivatalos indokát, a parlamenti képviselői poszt és a miniszteri tisztség közötti választási kényszert csak ürügynek tartja. Kozirevnek nem azért kellett lemondania, mert a hatalomnak szüksége van az ő képviselői mandátumára, még csak nem is azért, mert nem felelt volna meg a nemzetközi porondon, hanem mert személye belpolitikai téren zavarta Jelcint. A választások közeledtével Kozirev az ideális bűnbakká vált az elnök számára: utálta őt a kommunista és nacionalista ellenzék, de megvetették egykori demokrata barátai is, s ami még nagyobb baj, nem volt népszerű a lakosság körében sem, mert az oroszok szemében országuk hatalmának és presztízsének elvesztését szimbolizálta. Miközben a külügyminiszter valójában egy állandó egyensúlyozási mutatványt folytatott, megpróbálva összeegyeztetni az összeegyeztethetetlent: megvédeni Oroszország nagyhatalmi pozícióit (ravaszsággal, erő segítségével, s gyakran, mint például Jugoszlávia, vagy Csecsenföld esetén a nyugati normáknak is ellentmondva), s egyben megőrizni a Nyugat pénzügyi támogatását, ami elengedhetetlen az orosz hatalom helyreállításához. Ez az alapvető ellentmondás tette politikáját népszerűtlenné, vagy legalábbis nehezen érthetővé az oroszok számára. LE MONDE Megjegyzések az állítólagos Almos-sírhoz Az Uj Szó 1996. január 3. számában egy szenzációsnak tűnő cikk jelent meg arról, hogy Zemplén község határában, a Bodrog jobb partján, állítólag megtalálták Álmos vezér sírját. A hírt még aznap leközölte a Kossuth Rádió is az Esti Krónikában. Mivel feltételezésem szerint a jóindulatú tudósítót pontatlan tájékoztatással nagyon félrevezették, szükségesnek tartom, hogy a tényszerűség és történelmi hűség kedvéért tisztázzuk az ügyet. A cikk szerint a sírra „nemrég" bukkantak rá. A valóságban mindez századunk ötvenes éveinek végén történt, tehát már csaknem negyven(l) éve annak, hogy a Szélmalomdombon megtaláltak a római kori sírok között egy honfoglalás korit. Bár a „nemrég" kifejezés viszonylagos, de véleményem szerint publicisztikai szempontból a négy évtized mégis már kissé „avultnak" tekinthető. A hír arról szól, hogy a tölgyfakoporsóban „felnőtt férfi csontvázára leltek". A régészek ezt olvasva bizonyára felsóhajtanának, hogy bár csak így lett volna, mert a maroknyi csontanyagból, amit a valóságban leltek, aligha lehet hitelesen rekonstruálni az elhunyt alakját. Ugyanis a tölgyfa csersavai szinte teljesen feloldják a csontot, ezért maradt a csontvázból olyan kétségbeejtően kevés. A tény valóságáról a mai olvasó is meggyőződhet, ha fellapozza Vojtech BudinskýKrička és Fettich Nándor: Das altungarische Furstergrab von Zemlín (SAV, Bratislava 1973) könyvének képanyagát - amelynek egy példányát Zemplén községházán is őrzik. Nem kívánok azokkal a pontatlanságokkal részletesen foglalkozni, amelyek a leletanyag felsorolásában találhatók, csak annyit jegyzek meg, hogy az idézett „kovácsoltvas-vödör" valójában a vödör volt kovácsoltvas pántokkal. Nemcsak mosolyogni lehet azon, hogy Árpád apjának, Álmosnak állítólagos sírjában „az Árpád-háziak totemállata..." ábrázolásai előkerült, hiszen egy apa aligha eredeztethető a fia családjából, de a megfogalmazás ugyancsak félrevezető, mert az „Árpád-házi" jelzőt inkább a későbbi fejedelmekre és királyokra alkalmazták. Helyesebb lett volna az „Álmos és Árpádtörzse" megnevezés. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a sírból valóban előkerült egy aranyozott varkocsfogó, amely a legendás turult ábrázolja. A cikk megfogalmazása azt sugallja, hogy a sír feltárója Vojtech Budinský-Krička (és nem Bredinský) is osztotta volna a lelethez szakértőként általa meghívott Fettich Nándor, a már idézett könyvben kiteljesedett, de már korábbi újságcikkekben is megfogalmazott elméletét arról, hogy a zempléni sírban szerinte Álmos fejedelem holtteste feküdt. A valóság az, hogy Budinský-Krička professzor ugyan minden kommentár nélkül közölte Fettich feltevéseit, de már korábban elhatárolta magát Fettich professzor ide vonatkozó megállapításaitól (Archeologické Rozhledy XVIII., 1965., 309338.). Sajnos, e két fontos szemtanút már nem tudjuk megkérdezni a „nemrégi" ásatások részeleteiről, mert Fettich Nándor még az 1973-ban megjelent könyv kiadását sem érte meg, és Vojtech BudinskýKrička neves kelet-szlovákiai régész is már sajnos néhány éve halott. Aligha szükséges részletezni Fettich Nándor elméletét, amivel a magyar régészeti tudományban magára maradt, hisz olyan neves szakemberek cáfolták meg tényszerűen, mint László Gyula, Györffy György, Pais Dezső, Dienes István, Oroszlán Zoltán, Bartha Antal, Bóna István és mások (Archeológiai Értesítő 93,1966.278-283.). És hogy ne csak a tekintélyekre hivatkozzunk, fontos megemlíteni, hogy a 80-as évek végén az alsó-bodrogközi Karos község (közel az államhatárhoz) határában folytatott ásatásokon, amelyeket Révész László és Wolf Mária vezettek, számos olyan sírt tártak fel, amelyek csaknem azonosan voltak ellátva kellékekkel (kard, edények, pitykék, ékszerek stb.), mint a zempléni, ami egyértelműen cáfolta az utóbbi egyediségét, de ugyanakkor érzékelteti a kor magyar középosztályának anyagi viszonyait. Az elmondottak után az a véleményem, hogy a honfoglalás 1100. évfordulójának hivatalos évében hasonló régészeti szenzációk közlése nagyobb körültekintést és szakszerűbb megközelítést igényel, ha nem másért, legalább az őseink valós történelmének tiszteletéért. BOGOLY JÁNOS J ITTHON TÖRTÉNT I NAP ALATT \ NEM FOLYT A KŐOLAJ. Évről évre jelentős figyelmet kelt, hogy december és január fordulóján néhány napra elzárják az Oroszországot az európai kontinens nyugatibb országaival összekötő kőolajvezeték csapját. Igaz, hogy úgyszólván órákon belül mindig tisztázódik a helyzet, mert Moszkvában rendre bejelentik, hogy csak a szállítási feltételek tisztázása céljából kerítettek sort az export felfüggesztésére, igaz, hogy eddig még mindig felújították a szállítást, az ember háta ennek ellenére mindig lúdbőrös lesz az ilyen hírek hallatára. Csehszlovákia a második világháború óta teljes mértékben az oroszországi nyersanyagimportra rendezkedett be, így gazdasága úgyszólván százszázalékra függővé vált Moszkvától. Az ország kettéválasztása óta Prága már óriási lépéseket tett a függőség csökkentésére. így a csehországi kőolajfinomítók ma már minden különösebb nehézség nélkül folytathatnák a termelést abban az esetben is, ha az oroszok bármilyen okból elzárnák a csapot. Szlovákia ezt nem mondhatja el magáról. Nálunk úgyszólván még semmi sem történt a teljes kiszolgáltatottság felszámolására. Az ország lakossága kíváncsian várja, hogy a délszláv térségben folyó háború befejeztével a kormány tesze intézkedéseket az Adria kőolajvezetékben rejlő lehetőségek kiaknázására, az Oroszországtól való egyoldalú függőség enyhítésére. A KERESZTÉNYDEMOKRATÁK ELLENZIK A TERÜLETI AUTONÓMIÁT. A szlovákiai ellenzéknek eddig számos fontos kérdés tisztázatlansága miatt nem sikerült közös nevezőre jutnia, és ez nagyon megkönnyíti Vladimír Mečiar dolgát. Pedig nyilvánvaló, hogy ha az ellenzéki „négyesfogatból" bármelyik párt is kiesik, a koalíciót nem lehet legyőzni a legközelebbi választásokon. A hét folyamán Duka Zólyomi Árpád, az Együttélés alelnöke - egyelőre csak sejteni lehet, hogy miiyen megfontolástól vezérelve - szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy pártja ragaszkodik a területi autonómiához. Sejteni lehetett, hogy miként reagálnak erre a Ján Čarnogurský vezette kereszténydemokraták. „Postafordultával" bejelentették, hogy e követeléssel semmi szín alatt nem tudnak egyetérteni. És történt ez akkor, amikor arra vár a szlovákiai magyarság, hogy a parlament majd ratifikálja a szlovák-magyar alapszerződést, illetve elfogadja a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó törvényt. Soha még ennyire nem volt szükségünk a szövetségeskeresésre. A területi autonómia mostani forszírozásánál semmi sem árthatott volna jobban az ellenzéki egység megteremtésének. Mindent összevetve: némely szlovákiai magyar politikusok néha a szó szoros értelmében remekelnek nyilatkozataik rossz időzítésében. Ez ezúttal is sikerült. A TŐKETEREBESI BOTRÁNY. Úgy tűnik, hogy a Szlovákiai Munkásszövetségnek két esztendő alatt mind a tündöklést, mind a bukást sikerül abszolválnia, és azoknak lesz igazuk, akik 1994 végén azt jósolták, Lupták pártja „Használat után eldobandó" pártnak bizonyul. Egyre több járásban tapasztalható. hogy a tagság mind nagyobb hányada tudatosítja, semmi sem valósult meg abból, amit a pártelnök ígért. Legfeljebb a fizetett funkcionáriusok (és persze, a miniszterek, meg a parlamenti képviselők) elégedettek. Ján Ľupták egyre több helyen kényszerül rendteremtésre azokkal szemben, akik fel merészelik emelni hangjukat a Mečiar iránti túlzott lojalitás ellen. A Munkásszövetség tőketerebesi járási szervezetében is ez történt. A kényelmetlen kérdéseket feltevő elnökasszonyt kapásból leváltották, mert sérelmesnek tekintette, hogy a nagy fizetéssel járó állásokba rendre a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom tagjai kerültek. Egyszóval: folyik a vályúharc. Kérdés, hogy a kiábrándultak majd melyik pártra voksolnak a legközelebbi választásokon. Tőketerebesen tulajdonképpen már kettévált a járási szervezet. A tagság nagyobbik része a hivatalosan leváltott Marta Makovát ismeri el, a kisebbség a fentről kinevezett pártvezetővel tart. Hárman - kétféleképpen Az elmúlt héten két alkalommal is szlovákiai magyar politikusok szereplése váltott ki az átlagosnál jóval nagyobb, és ellenkező előjelű visszhangot. Az egyik nem mindennapi esemény Bugár Béla pozsonyi tévébeli szilveszteri produkciója volt, amely hatalmas közönségsikert aratott. Elsősorban a szlovákok között, de a hazai magyarok körében is. Mindössze néhány irigykedő vagy túlbuzgó személy fanyalgott. Őszintén szólva nem értem, miért. Lubo Roman új színházában viszonylag színvonalas mókázást láthattunk, számos ellenzéki politikus közreműködésével. A műsor egyik fénypontja az volt, amikor Bugár Béla A csősz feleségének egyik részletét szavalta szlovákul, majd szlovák betyárnótát énekelt. Egészen elfogadható produkciót nyújtott, miként Peter Weiss vagy Eduard Kukán, aki például Ján Luptákot helyettesítve - falazott. A szilveszteri össznépi vigadalomban nincs mit megütközni azon, ha a parlamentben merőben más értékrendet képviselő politikusok közösen szórakoznak és szórakoztatnak. Miként Bugár Béla is tette. Ráadásul a rendező gesztusa sem maradt el, hiszen a szlovák zenekar tagjai viszonzásképp magyarul énekelték el az MKDM elnökének kedvenc nótáját. Ekkor meg jól láthatóan néhány szlovák néző fanyalgott. Bizonyítván, hogy a nacionalisták egy tőről fakadnak. Másnap Duray Miklós szerepelt a képernyőn. Nem a pozsonyiban, hanem a Duna Televízióban. Az ő produkciója sem volt akármilyen, hiszen azzal az ábrándjával kólintotta fejbe a kerekasztalbeszélgetés résztvevőit és az új évi másnaposságban bóbiskoló nézőket, hogy belátható időn belül létrehozandó kétkamarás magyar parlament vízióját ecsetelte. Szerinte az egyik házban ülnének a legitim magyarországi kévpiselők, a másikban pedig a határon túli magyar személyiségek. Hogy őket ki választaná meg, milyen kulcs alapján, és főleg: mi lenne a feladatuk, s határozataik kikre lennének kötelezőek, arról nem kaptunk tájékoztatást. Ugyanis Kende Péter párizsi politológus néhány tőmondatba foglalt szakmai érvvel lesöpörte az asztalról Duray Miklós újabb elmeszüleményét. Ennek a szereplésnek nem volt semmilyen visszhangja. Ugyanez nem mondható el sajnos, Duka Zólyomi Árpád nyilatkozatáról, ő a Národná obroda hasábjain újra megismételte, hogy az Együttélés Politikai Mozgalom továbbra is a területi autonómia híve, és ezzel a programjával nem veszélyezteti Szlovákia területi integritását. Ján Čarnogurský tapasztalt politikusként azonnal reagált, espedig egyértelműen elutasította ezt a tervezetet, de nem a további konstruktív szlovák-magyar együttműködést. Az Együttélés alelnökének a nyilatkozata a lehető legrosszabbkor hangzott el, hiszen ezekben a hetekben kellene megszerezni a hiányzó 13 szlovák aláírást ahhoz, hogy a nyelvtörvény több paragrafusát Alkotmánybíróságra lehessen adni. Ezt a támogatást elsősorban éppen Ján Čarnogurský mozgalmától reméltük. A szlovák politikus erről semmit sem szólt, azt viszont okkal feltételezte, hogy az ilyesfajta megnyilvánulások nem segítik a szlovák-magyar alapszerződés pozsonyi ratifikálását. Való igaz: Duka Zólyomi Árpád árnyaltabban is nyilatkozhatott volna, erőteljesebben hangsúlyozta például azt, hogy programjuknak ez a része nem azonnali, hanem hosszú távú stratégiai cél. Legfeljebb ennyit tehetett volna, hiszen politikai mozgalmának programjáról csak az igazat mondhatta. Ugyanis a szüntelenül újragerjesztett belpolitikai feszültség egyik - távolról sem a legfőbb, de nem is jelentéktelen - okozója az Együttélés programjának és politizálásának néhány eleme, amely éppen az autonómia kérdésében a legszembetűnőbb. Áz első komáromi nagygyűlés a területi autonómia igényét fogalmazta meg. Azóta sem született viszont olyan szakmai szempontból értékelhető dokumentum, amely a szlovák és a külföldi politikusok számára világossá tenné: mit is akarunk valójában. Ráadásul a Magyar Koalíció másik két pártja tudomásom szerint ebben a kérdésben sokkal rugalmasabb és reálisabb álláspontot képvisel, vagyis máig nem született egységes álláspont arról, hogy az államhatalom leépítésének és a regionális önszerveződésnek melyik formáját szeretnénk elérni. A politika köztudottan az értelmes kompromisszum és a lehetséges célok elérésének a művészete. Ezért, továbbá a fentebb említett tények ismeretében nem találok elfogadható magyarázatot arra, hogy egyes politikusaink miért ismételgetik szinte már mániákusan a területi autonómia bűvszót, amikor nyilván számukra is egyértelmű, hogy ezt a megoldást minden szlovák politikai erő elveti. Két válasz kínálkozik: merev magatartásukkal - amely nem tévesztendő össze az elvi politizálással - rövid távon kívánnak maguknak és politikai mozgalmuknak politikai tőkét kovácsolni. Vagy - és erre Ján Čarnogurský is utalt - valamilyen módon érdekeltek a feszültség és az indulatok gerjesztésében. Holott végre már nekik is tudatosítaniuk kellene, hogy jogállami eszközökkel kisebbségi jogaink vonatkozásában is csak úgy érhetünk el bármiféle eredményt, ha szívós, továbbá önmérsékletet tanúsító munkával fokozatosan egyezségre jutunk a szlovák demokratikus parlamenti pártokkal. Ez a színtiszta politikai realitás, amely rendkívül bonyolult feladatot ró politikusainkra, ám más békés alternatíva egyszerűen nincs. Ilyen szempontok alapján kellene végre megfelelő fórumon értékelni a Magyar Koalíció, és ezen belül az Együttélés néhány vezetőjének politizálását, és ennek következményeit. Közvéleményünk a legutóbbi választások óta ezt teszi. A szilveszteri mókázás, a kerekasztal-beszélgetés és a sajtónyilatkozat más-más műfaj ugyan, ám mégis jelzésértékű. Arról fest világos képet, hogy három politikusunk kétféle magatartása milyen reagálásokat szül. A közvélemény-kutatások valamennyi eredménye és politikusaink népszerűségi szintje egyértelműen azt igazolja, hogy hazai magyarságunk egyre inkább azokat támogatja, akik a szlovákmagyar párbeszéd folytatásának, nem pedig az indulatok gerjesztésének a hívei.