Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-04 / 3. szám, csütörtök

1996. január 4. KULTÚRA ÚJSZ ÓJJ ÁG TIBOR: ÉDESANYAM ROZSAFAJA. PALÓC NÉPDALOK Szellemi menedék Különös, de aligha véletlen aktualitása lett Ág Ti­bor Édesanyám rózsafája. Palóc népdalok című vá­logatása újbóli-kiadásának. A múlt esztendő során néhány újságcikkben és néptáncszínpadi kritikának álcázott személyeskedő pamfletben, valamint az ezekre írt replikákban a napjainkban színpadon és pódiumon (táncház, fesztiválok, néptáncegyüttesek bemutatkozásai) látható néptánc- és népzenei ihle­tésű produkciók tűzettek tollhegyre. Ha a kérdés nem is lett a kulturális publicisztika központi témája, a vita igen karakteres irányzatok egymásmelletisé­gére hívta fel a figyelmet. Maga az a tény is szomo­rú, hogy az évtizedekig költségvetési pénzekből te­vékenykedő Ifjú Szivek és .Szőttes sokáig kétféle irányzatosságot képviselt, s ebből adódóan mostani tagjaik is hagyományozódó személyes ellenszenve­ket őrizgetnek magukban. Elvégre az Ifjú Szivek rég nem az az együttes, ahol a néphagyományokat szoc­reál stílusban prezentálják, s a Szőttes igencsak el­távolodott alapító koreográfusa által kultiválni kez­dett, a néptáncdialektusok tiszta forrásaiból merítő táncszínházi kísérleteitől. Sajnálatos, hogy a népze­nei formákat és tartalmakat felvállaló, terjesztett hangfelvételek készítésére lehetőséget kapó két meghatározó parasztzenekarunk - a Varsányi együt­tes és a Ghýmes - közül gyakorlatilag már csak az utóbbi létezik. Tagjainak autonóm irányzatossága és művészi integritása letagadhatatlanul része egy nem is jelentéktelen európai zenei mozgalomnak. Ezért, valamint kommersz sikereiket elirigyelve ítél­kezni mégsem kellene fölöttük. Két vitathatatlanul profi parasztzenekarunk közül tehát csupán az egyik aktív. A néptáncegyütteseket kísérő különböző zenei alakulatok többsége igencsak amatőr, szín­vonalában legtöbbször alkalmi jelleget mutat. Másfajta kérdéseket vet föl a folklórt a pódi­umművészet közelébe hozó szlovákiai magyar értel­miség -gyökereit képező hagyományőrző és hagyo­mányápoló népdalkörök, néptánccsoportok magára­hagyatottsága. Meggyőződésem szerint ezek hanyat­lása nem a Csemadok és a helyi kulturális tevékeny­ség költségvetési megszorításaiban, sem a dalos kedv fogyásában keresendő. Annak a területi és or­szágos szemlék szervezési elfogultságaiban felszínre került ellentétek és a bírálóbizottságok tagjainak vi­MADÁCH KALENDÁRIUM. 1996 Az a „feledékeny"... táiban kiütköző nézetkülönbségek az okai. Időköz­ben sok falusi éneklőcsoport alakult át templomi énekkarrá, amit a református falvakban igencsak elősegített a beindult rendszeres kántorképzés. Miért vetettem előre mindezt, amikor igazából Ág Tibor palóc népdalválogatásának reprint kiadását kel­lene méltatnom? A kötet 1974-beli első megjelené­sekor kezdődött az a kultusz, amely a magyarországi Repülj páva hatására tájainkon Tavaszi szél elneve­zéssel izmosodott öngerjesztő mozgalommá. Ezzel egy időben a táncházmozgalom elterjedésében oroszlánrészt vállalt Katona István, a komáromi Ha­jós vezetője. Nagyjából másfél évtizedig a hagyo­mányőrző népdaléneklés és az autentikusságra tö­rekvő néptáncmozgalom szinkronban fejlődött. Nem véletlen tehát, hogy a népdalaink, népballadáink és s o cň o -e-o & Ág Tibor, ÉDESANYÁM RÓZSAFÁJA Palóc népdalok népzenei hagyományaink gyűjtésében tudósi precizi­tással dolgozó Ág Tibor az Édesanyám rózsafája meg­jelenése után több mint két évtizeddel ismét találko­zott Katona Istvánnal. Ő az, aki a Celemantia Kft. egyik tulajdonosaként tavaly megrendezte az első martosi pünkösdi népművészeti napokat. Most pedig ezt a reprint kiadást is támogatta. Ők azok, akik ezzel a kötettel figyelmeztetni is sze­retnének, hogy az ének-zenei kultúránkban a népdal­hagyományokat őrző éneklőcsoportok, parasztzene­karok számának fogyatkozása, a valamikor igencsak szépszámú - közülük Szvorák Katalin, Écsi Gyöngyi, Agócs Gergely és Nagy Mirtil hivatásos szintre jutott - népdalénekesek, illetve népzenészek utánpótlásá­nak elapadása a folklór mindennapjainkból való ki­szorulását jelzi. Pedig az Édesanyám rózsafája elé írt esszében Tőzsér Árpád - irodalmár létére - esztéti­kai ás társadalomlélektani alaptéziseket fogalmazott meg. Az a meggyőződésem, hogy akik manapság szinte ölre mennek, s irigységgel teli gyűlölködő érzel­meket szítanak, amikor vitatkoznak a népzene, a néptánc autentikusságáról, ha másért nem, akkor szellemi fölényük tudatában olvassák újra Tőzsérnek a kérdésben kodályi és bartóki eszmékre alapozott esszéjét. Hogy ezek után mit gondolnak majd Ág Tibor palóc népdalainak gyűjteményéről, nem tudom. Kérdés az is, hogy mennyire képesek kilépni az intellektualizált folklórt autentikussággal álcázott, a közönségét egy­re inkább elvesztő, a büszke kiváltságosok virtuóz másolási képességeire alapozó gondolattalanságot és lelki tartalomnélküliséget prezentáló táncaik bűvköréből. Azt ugyanis Ág Tibor és Tőzsér Árpád ha­tására talán majd tudatosíthatják, hogy autentikus csak a forrásánál gyűjtött népdal, népzene és nép­tánc lehet, meg a rögzített hangfelvétel és képfelvé­tel. Minden, ami ennek alapján más közegben ­táncházban, éneklőcsoportban, néptáncegyüttesben stb. - színpad- és pódiumközeiben születik, kamara­zenekari, nagyzenekari feldolgozásban vagy az értel­miségiek alakította parasztzenekarok szellemi közegé­ben újból megszólal - autentikus forrása van ugyan, de - már soha nem lesz autentikus. Ehhez szolgáltat jó példát az Édesanyám rózsafája palóc népdalaival Ág Tibor és esszéjével Tőzsér Ar­pád, hiszen amint a lejegyzett és közreadott változa­tokat akár családi körben énekelni kezdem, más tár­sadalmi, lelki és szellemi állapotban leszek, mint amiben a Tőzsér leírta eset alkalmával ugyanazokat a dalokat éneklő két pásztorember volt a kocsmában lefolytatott érzelmi párviadalában. DUSZA ISTVÁN Hát, bizony az. A Madách-Posoni­um legújabb kiadványa, a Kalendári­um 1996 a sok szép és okos írása, eseménynaptára mellett „megfeled­kezett" a magyarság honfoglalásá­nak az 1100., a millecentenárium évéről. „Hallgat" Ópusztaszerről, a Feszty-körképről szintúgy... Ugyan­csak „szótlan" maradt a „zsibói bö­lény", Wesselényi Miklós báró szüle : tési évfordulójáról, a 200.-ról, a „bi..."-ről. Wesselényi Miklós báró 1796. de­cember 30-án született a Szatmár vármegyei Zsibón (ma Jibou, a triano­ni diktátum óta Romániáé). Budapes­ten, pontosabban Pesten halt meg 1850. április 21-én. Atyja, id. Wesse­lényi Miklós báró okos gazda és erdé­lyi politikus, nagy különc; édesanyja Cserei Ilona, akit atyja a nagyszebeni zárdából rabolt el s vett nőül. Miklós báró - bizalmasan nevez­ték így - a roppant testi erejét, éles eszét, kurucos-kálomista, ám reális hazaszeretetét, az ún. honszolgála­tot apjától örökölte, a jóságos szívét édesanyjától kapta. Felesége az oszt­rák iparoslány, Lux Anna, aki 30 év­vel volt fiatalabb a bárónál, 2 fiúgyer­mekkel ajándékozta meg Wesselé­nyit. (Ide tartozik, hogy a zsibói úrnak, „törvénytelenül", még öt gyermeke volt, három „idegen" asszonytól­anyától. A Nagyúr becsületére váljon, hogy valamennyiüket törvényesen is elismerte, Versényi névre anyaköny­veztette őket.) Lux Anna „alsóbb ré­tegből" került a főúr oldalára. Rácá­folt az előítéletekre: szívós szorga­lommal megtanult magyarul, franciá­ul, a férje munkatársává tudott válni. Az erdélyi és a magyar reformkor egyik legnagyobb személyének „szobrot állított" Vörösmarty (Árvízi hajós), Jókai (Egy magyar nábob, Kár­páthy Zoltán), valamint sokan mások. Fő műve és egyben a politikai alapel­veinek a váza: „Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében" c. kiadvá­nya (1843-ban jelent meg). A múlt század első felében Széche­nyivel együtt beutazza egész Nyugat­Európát. Az ott látottakat idehaza próbálja meghonosítani, nagy hatás­sal van Széchenyi István „magyarrá válásában". (A megismerkedésükkor „Stefi gróf" még gyatrán beszéli a nyelvünket.) Az 1838-as pesti árvízkor, a bátor és önzetlen helytállásakor ismeri meg az egész ország. 1839-ben 3 évi börtönnel sújt le rá a hatalom a Szat­már vármegyei gyűlésen elmondott „izgató", valójában gyújtó beszédéért (1835. dec. 9.). pedig Deák Ferenc és Kölcsey védték... Az 1848/49-es ese­ményekben már nem tudott aktívan részt venni, a vaksága akadályozta meg, noha Batthyány Lajos mellett Wesselényi is „várományosa" volt az I. miniszterelnöki tisztségnek, de a „sötét" kór határt szabott neki. Élete végén Kossuth-tal megromlott a ba­rátsága, ami nem Wesselényi vétke... Számos szobra közül kiemelkedik „egyelőre" a Zilah főterén álló Fad­rusz-alkotás. A busa fejű Nagyúr, ke­zét a jobbágya fejére téve: „Tiborc, Ti­borc, a panaszod az én fájdalmam is, gondom is..." Vannak-e még Wesselé­nyiek? Kérdezem... Végezetül: a fentiek miatt ne tör­jünk pálcát a derék szerkesztők ­Varga Erzsébet, Kopasz-Kiedrowska Csilla, N. Gyurkovits Róza, valamint Ozsvald Zsuzsa - feje fölött. „Mentsé­gükre" szolgáljon, hogy a Madách­naptárak a múltban sem adtak a „na­gyokra": az 1993-as Stein Aurélról (1862-1943), a világhírű keleti ré­gészről, nyelvészről (a kínai romváro­sok egyikében találta meg a ma is­mert legrégibb kínai nyomtatványt, a 800-as évekből valót, fél évezreddel megelőzve Gutenberget), valamint nemzetünk csalogányáról, Déryné Széppataki Rózáról (1793-1872) sem tesz említést. A rá következő év­ben, 1994-ben pedig Kossuth Lajos halálának a centenáriumán siklik át (1894. márc. 20.). Tavaly, 1995-ben nem vásároltam Madáchot... CSIBA GÉZA Kis NYELVŐR Kínlódásunk a szúrópróbá-v al Nem gyakori szó nyelvhasználatunkban a szú­rópróba, hiszen nem a mindennapi életünkkel kapcsolatos fogalmat, műveletet nevez meg. De néha-néha előfordul. Van, aki a Stichprobe „né­met őshöz" közelebb álló, stichpróba alakúvá magyarított elemet használja ilyenkor szíveseb­ben, mert talán érzi, hogy a szúrópróba is csak afféle, „kínnal szült" magyar elem, amelyen még erősen érződik az idegen jelleg. Noha a germa­nizmusok elleni harc már korántsem olyan he­ves, mint egykor volt - sok hasznos, hiánypótló szó, kifejezés is akadt a németből fordított ele­mek között -, még mindig van néhány tükörszó, amellyel nem tudunk megbarátkozni. Ilyen a s zú­rópróba is. Olykor azonban szükségünk van arra, hogy megnevezzük az ellenőrzésnek azt a mód­ját, amelyet ezzel a szóval jelölünk, vagyis azt, amellyel az ellenőrizendő anyagnak nem az egész mennyiségét, hanem csupán egy találom­ra kiválasztott részét vizsgálják, illetve - szemé­lyek ellenőrzésekor - csak bizonyos, találomra kiválasztott embereket ellenőriznek. Nevet kel­lett tehát adni ennek a műveletnek, de akinek fi­gyelmét a Stichprobe német eredeti kötötte le, az bizony csak a szúrópróbá-\g jutott el. De ez a magyar összetételi tagokból álló szó is idegen maradt sokunk számára. Az összetett szónak ­mint szerkesztéssel alkotott elemnek - a jelen­tése motivált: a szóelemek tükrözik a szó jelenté­sét. A próba utótag jelentését még indokoltnak is találjuk e szóban, de a szúró előtag jelentése inkább zavarólag hat, mintsem érthetőbbé teszi a szót. Mert milyen is lehet az a szúrással végzett próba? Némelyek talán a kiszúr ige bizalmas ­'találomra kiválaszt' - jelentése alapján egy ki­csit argósnak is érzik a szúrópróbá-t. Lehet, hogy ha még általánosan • isméretes volna az el­lenőrzésnek a szúrással végzett formája - pl. vá­mosok szénával megrakott szekerekbe vagy csendőrök szalmakazlakba hegyes fémrudat döftek, elrejtett tárgyakat, sőt személyeket ke­resve -, a szó ilyen konkrét jelentésének ismere­tében nem zavarna bennünket a mai átvitt jelen­tés sem. Nem kutattam, a németben honnan ered a Stichprobe jelentése, s milyen változáso­kon ment át, de azt tapasztalom, hogy a magyar ember csak jobb híján használja a s zúrópróba szót. Az Új Szó 1995. december 14-i számában egy munkanélküli levelező egy másik, a hivatal­ba beidézett munkanélküliről írva ezeket a sza­vakat vetette papírra: figyelmeztették, hogy további szórószerű (???) behívásokra számít­hat." Zárójelben három kérdőjelet tett a szerző a szórószerű szó után, mintegy megkérdőjelezve a szót, amely valószínűleg így hangzott el. Ez az eset is azt bizonyítja, hogy nem nőtt az emberek szívéhez a s zúrópróba szó, sőt egyesek még az alakjával sincsenek tisztában. Ez a tény, meg az, hogy van e fogalomra jobb magyar szavunk, indított most arra, hogy újra fog­lalkozzam ezzel a kérdéssel. Találompróba ez a stichpróba és s zúrópróba helyett ajánlott, magyar szemlélet alapján megalkotott szó. Le­het, hogy egy kissé régiesnek hat, de magyaros elem. A munkanélkülit ellenőrizhetik tehát talá­lompróbával (vagy csak találomra), a gyárból ki­jövök táskáját, csomagját szintén; szóval min­denütt alkalmazható a magyar nyelvű érintke­zésben a találompróba, ahol eddig stichpróbá­nak, szúrópróbának vagy - ritkábban - vélet­lenpróbának (náhodná skúška) vetettek alá sze­mélyeket, tárgyakat. JAKAB ISTVÁN Érsekújvár egyházi műemlékei „Mert a művészet szebbé akar­ja tenni a világot, mely minden nyomorúsága ellenére is szép és emberi. Szép és emberi, mert is­tenien személyes szeretettel gon­dolták el, s erre a boldogságra maghívást kaptunk mindannyi­an." Strba Sándor tanár, helytörté­nész ezekkel a szavakkal köszön­tötte meghívott vendégeit az ér­sekújvári Csemadok pinceklubjá­ban, ahol a szerző harmadik do­kumentumfilmjét mutatta be a város története iránt ér­deklődőknek. (Sorrendben: Érsek­újvár története a vár alapításá­tól a vár lebontásáig, 1545-1724; Érsekújvári baran­golás; Érsekújvár egyházi műem­lékei.) Ez utóbbit Viczian Pál mérnök és Csicsátka János műszaki kivitelezővel készítette. A magyar-német szakos kö­zépiskolaitanár 1988-tól 1992-ig az Érsekújvári Járási Múzeumban tevékenykedett mint helytörté­nész, " ill. irodalomtörténész. Itt döbbent rá a helytörténeti kuta­tás fontosságára, s azon serény­kedett, hogy minél behatóbban (forrásanyagok, korabeli doku­mentumok, tényfeltáró iratok ku­tatásával) megismerje, s később a közönséggel is megismertesse szülővárosa történelmét, helyraj­zát. Szorgos gyűjtőmunkája, kuta­tóláza és tudásvágya meghozta gyümölcsét. 1991-ben Városom, Érsekújvár c. helytörténeti kiad­ványsorozata két részben jelent meg: az első Érsekújvár neveze­tes műemlékei, a második Port­rék Érsekújvár szellemi múltjából (1842-1910) címmel láttak nap­világot. Strba Sándor helytörténeti publikálásain kívül számos kiállí­tás szervezője. Közülük az Érsek­újvár várossá válásának 300. évfordulójára, a Thain János halá­lának 40. évfordulójára és az új­vári zsinagógában a Holocaust emlékére rendezett kiállításai vol­tak a legjelentősebbek. Ez utóbbi képkiállítását (Érsekújvár a met­szetek tükrében) 1995 májusá­ban nyitották meg. A dokumen­tumfilm-forgatást megelőzően az ifjúság, iskolák számára hézag­pótló módszertani képes segéd­könyvet, valamint diafilmgyűjte­ményt készített a város 1545-1724 közötti történel­méből. A most megjelent filmanyagból számos példány angol szinkron­nal Svédországba, az USA-ba, Né­metországba, Hollandiába és ter­mészetesen magyar nyelven Ma­gyarországra került. Az értékes, múltidéző, Érsekúj­vár történetét felvillantó, neveze­tes érsekújvári egyházi műemlé­keket bemutató dokumentum­film mind szlovák, mind magyar nyelvű változata az Érsekújvári Já­rási Könyvtár ismeretterjesztő részlegében, valamint a szerzőnél kapható. Remélhetőleg e dokumentum értékű videoka­zetta megjelenése további gyűjtőmunkára sarkallja a film ké­szítőjét. HAJTMANN BÉLA KEPZOMUVESZETI PALYAZAT A VILÁG MINDEN GYERMEKE SZAMARA Szivárvány '96 A Gyermekalkotások Galériá­ja tisztelettel meghív bennete­ket a 10. Nemzetközi Pályáza­tán való részvételre. Pályázati feltételek: • Életkor: 4-17 év között • A pályázat témája szaba­don választott. Szeretnénk, ha a pályázók bemutatnák környeze­tük értékeit, szépségét, családi életük pillanatait, iskolájukat, barátaikat, szórakozásukat vagy bármit, amit az életükben fon­tosnak tartanak. • Technika: A pályamunkák bármilyen szabadon választott technikával készülhetnek a képzőművészet, iparművészet, a computer-art területén. • Méret: A pályaművek mé­rete tetszőleges, kivéve a fest­ményeket, rajzokat, amelyek nem lehetnek kisebbek 20 x 30 cm-nél és nagyobbak 50 x 70 cm-nél. Minden pályázónak leg­alább két 1995-96-ba n készült, eredeti művet kell beküldenie, amelyek még nem szerepeltek más pályázatokon, kiállításokon. A pályaművek hátoldalán vagy az alján nyomtatott betűvel írva az alábbi adatokat kell feltüntet­ni: 1. A pályázó teljes neve; 2. Életkora és születési dátuma; 3. A mű címe; 4-5. Pontos otthoni és iskolai levelezési címe; 6. A felkészítő (tanár, mester, szülő stb.) neve és aláírása A pályázatokat iskolákon, inté­zeteken és szervezeteken ke­resztül kell beküldeni, mellékelve egy gépelt kísérő összesítő listát, melyben az 5-ös, l-es és 4-es adatok szerepelnek minden pá­lyamunkáról. Azok a pályamun­kák, amelyek sérülten, késve vagy hiányos adatokkal érkeznek be, nem kerülnek elbírálásra. Beküldési határidő: 1996. március 31. A pályázati munkákat az aláb­bi címre Várjuk: SZIVÁRVÁNY '96, GYERMEK­ALKOTÁSOK GALÉRIÁJA, ZÁNKA 8250, MAGYARORSZÁG A pályázat elbírálása: A pályamunkákat művészet­történészekből, művészettaná­rokból álló zsűri bírálja el. A leg­jobb teljesítményt nyújtó pályá­zók FŐDÍJ, KOROSZTÁLYDÍJ, ARANY-, EZÜST-, BRONZDIPLO­MA minősítéseket érhetnek el. A díjazott munkákat Magyarorszá­gon és külföldön különböző kiál­lításokon mutatjuk be, illetve a legeredményesebb pályázókat meghívjuk nyári képzőművésze­ti alkotótáborunkba. A pályázatra érkező munká­kat nem küldjük vissza, azok a Gyermekalkotások Galériája, illetve a Magyar Iparművészeti Főiskola gyűjteményébe kerül­nek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents