Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)
1996-01-30 / 24. szám, kedd
1996. január 30 . RIPOR T ÚJ SZÓ 7 j Jenkilesen a taszári légi támaszponton Míg kocsink a befagyott Balaton mentén araszolgat, képzelődöm a taszári IFOR-bázisról, mint olyasmiről; amit még nem láttam. Kiindulási alapul csak néhány amerikai film szolgálhat, de a Valóság ugye, mindig más. Mint ahogy az is, amit képzeletben rajzolunk. Kaposvár előtt feltűnik az első fecske, terepszínű katonai gyorsjárgány. Ettől fogva már lépten-nyomon amerikaiakba botlunk. Mindenekelőtt azonban szállás után kell néznünk, még nem tudjuk, minden igyekezet hiábavaló. Kaposváron három évre minden szobát lefoglaltak az amerikaiak, húsz kilométeres körzetben nincs szabad ágy. Végül egy isten háta mögötti faluban szállásoljuk el magunkat, innen „támadjuk meg" az amerikai bázist. Tarkában fehér, fehérben fekete Robert Hastings századosnál, a médiaközpont főnökénél jelentkezünk, aki elmondja, módfelett sajnálja, hogy személyesen nem kísérhet minket végig a bázison, ha nekünk megfelelne, Carlos Gonzales őrmester kiválóan tudná őt helyettesíteni. Megnyugtatjuk, efelől nincsenek kételyeink. Az őrmester, egy roppant kedélyes portorikói húshegy, döngő léptekkel közeledik, kezet rázunk, majd összecsapja tenyerét, és egy let's go-val jelzi, kövessük bátran. Két dolgot kér: ne kószáljunk el, ő bármit kész megmutatni, illetve ha valakit lencsevégre akarunk kapni, előbb kérdezzük meg, hajlandóe modellt állni. Azonban hamarosan kiderül, sokkal szívesebben mesél magáról és Puerto Ricoról, mint a bázisról. Tizenkét éve katonáskodik, a Nemzeti Gárda tagja, nős, két gyereke van, egy hónapja volt otthon. Őt biztosan nem vezénylik át Boszniába, jelenlegi feladata az újságírók kísérgetésében merül ki. Egyetlen gondja, hogy egyelőre csak hivatalos ügyben hagyhatja el a bázist, pedig már nagyon szívesen megkóstolná a magyar konyhát és a magyar borokat. - Mindenki arra vár, hogy feloldják a kijárási tilalmat mondja. Erre majd a Boszniába vezényelt csapatok átvonulása után kerül sor. Február végén civilbe vágja magát, és irány Budapest. Megérkezünk a Boszniába induló hadtestek sátrához. Vagy kétszáz tábori ágy sorakozik egymás mellett. A hadtáposok kártyáznak, pihennek, libatollal tömött halózsákjaikon szunyókálnak. A fútba 1 1 pá lyányi sátorban legalább huszonöt fok van. Gonzales kiszúr nekünk egy katonát, természetesen portorikóit. Carlos Crespo hadnagy tegnap érkezett Németországból, s ha az időjárás lehetővé teszi, két-három nap múlva indul tovább. - Nem fél? - teszem fel az okos kérdést, mire elmondja, mindenki fél, ugyanolyan emberek ők, mint bárki más, de nem gondolnak a halálra. Végül is békefenntartókként lesznek jelen Tuzlában. Ezenfelül mindenkinek megvan a maga motivációja. Karrier, pénz, kalandvágy. Annyit látta a tévében Boszniát, hogy már személyesen is kíváncsi rá. Gonzales őrmester még gyorsan hozzáteszi, a seregben természetesen a portorikóiak a legjobb katonák. Az öbölháború idején 23 ezer kuvaiti foglyot szabadított ki az ő alakulata, melyben ennyi meg ennyi földije volt, meséli, és sorolja őket név szerint. Közben a sátor másik végébe érünk, ahol Angela, egy megkapó szépségű fekete angyal gubbaszt a géppuskák közt. Elmondja, a hadseregben nagyon sok a nő, a nagyobb csapatmozgásokkor sátrakban laknak. Fiúk, lányok közösen, nincs ebben semmi különleges. Nem akarunk a témához kapcsolódó intimebb kérdésekbe bonyolódni, inkább megkérdezem, mivel festi azt a szép száját ilyen tűzpirosra. Ha nem lenne éjfekete, biztos észrevenném, hogy elpirul; szemlesütve mondja, a make up, szem-, száj- és körömfestés megengedett. Nyakláncot is hordhatnak, ha valamelyik világvalláshoz fűződő medál fityeg rajta. Karikagyűrűt szintén, de neki az bizony még nincs. A fülbevaló viszont tilos, és koromfekete hosszú haját sem viselheti kibontva, mert eltakarná a zubbony gallérján található rangjelzést. Igy takaros konty pihen a tarkóján. Gonzales hamiskásan kérdi, kizárólag Angélára vagyunk kíváncsiak, vagy a tábort is meg akarjuk nézni, majd finoman elrángat minket. Tovább faggatom, vajon a földgolyón szanaszét szórt amerikai támaszpontok közül hova nem szeretnek menni a katonák? - Ez szigorúan titkos - mondja halkan, majd fülemhez hajol és beleordítja: Szaúd-Arábia! és teli szájjal nevet saját viccén. - Nincs pia, nincs nő, nincs diszkó, nincs semmi! Csak sivatag és hőség! Az egy szar hely! Ebből a szempontból jelenleg Taszár sem jobb: szigorú alkohol- és kijárási tilalom van érvényben. Csak hivatalos ügyben lehet elhagyni a bázist, a Militari Police pedig mindenütt jelen van. Vendéglőről, csehóról szó sem lehet, a tábor területén kívül kizárólag levegőt vehetnek az amik. Ellenkező és jobb esetben azonnali leszerelés, rosszabb esetben hadbíróság elé néz a vétkes. Viszont a bázis szabadidő-központja huszonnégy órán át látogatható, s látogatják is rendesen. Biliárd- és pingpongasztalok, flipperautomaták, asztalifoci, mesés felszerelésű edzőterem, óriásképernyőjű tévé, videó. Éppen egy love story fut a dobozban, de a fiúk mondják, néznek ők akciófilmeket is, Rambo, Schwarzenegger, megannyi ismerős név. A Hairről még nem hallottak, Vietnamról már igen. Egy házzal odébb állunk, az ebédlőben mi is megkóstolhatjuk, mit eszik egy amerikai katona. Valamennyi étel a németországi bázisról érkezik, konzervált, porhanyósított, zacskósított formában. A leves kissé sósnak tűnik, a fő fogás egy read to eat elnevezésű, légmentesen zárt csomagból kerül elő, fűszerek, kávé, üdítő és evőeszköz társaságában. Az étlapon tizenkétféle csomag szerepel, Gonzales sonkás omlettet választ. A 3500 kalóriát tartalmazó zacskót csak fel kell tépni, a kaját megmelegíteni, egy perc alatt kész az ebéd. A melegítésnek egy, a Mindentvagysemmit Márta termotasakjához hasonló szerkentyűvel kell szerét ejteni, a különbség csupán annyi, hogy míg Márta tasakja csak ötven fokra jó, az amerikaiaké felforralja az ételt. Fejadag nem létezik, mindenki annyit eszik, amennyi belefér. Ebéd után bekukkantunk a bázis üzletébe. Csak a kedvünkért nyitják ki, ugyanis éppen árut kaptak, folyik a kicsomagolás. Egyelőre kizárólag amerikai áru kapható, élelmiszer, tisztálkodási szerek, Playboy magazin, egyebek. Legtöbb ceruzaelemből, legkevesebb cigarettából fogy. Egyszerű okokból: az amcsik megvetik a dohányzást, a seregnek csupán az öt százaléka szív, ellenben már valamennyiük füléhez odanőtt egy fülhallgató, walkmantartozékkal. Dohányzás helyett a fiúk edzőterembe, a lányok kocogni járnak, gyakorta súlyos golyóálló mellényben. Természetesen nem biztonsági okokból. A négy nap alatt felépült sátorkórház felé vesszük az irányt, közben megtekintjük a gépkocsiparkot, belesünk a konténeres rendszerű toalettbe és zuhanyozóba, melynek zuhanyrózsái a lillehammeri ötkarikás játékok résztvevőit is látták tusolni, később vásárolta meg őket a sereg. A kórházban Bester úr vesz gondjaiba minket, aki katonai rangját tekintve ezredes, polgári foglalkozását nézve pedig főnővér. Taszáron a 67. combat support, azaz egészségügyi alakulat állomásozik, amely már megjárta Vietnamot és ott volt a normandiai partraszállásnál is. Minderről az alakulat zászlajára kötözött szalagok tanúskodnak. Bester főnővér elmondja, a szervátültetéseken, agy- és szívműtéteken kívül mindennel megbirkóznak, a kórház jelenleg 266 férőhelyes, de ha teljesen elkészül, ezer beteget is el tudnak látni. Pillanatnyilag nincs sok páciensük, időnként Boszniából hoznak sebesülteket. - Az amerikai katona nem szimulál - válaszol megütközve, ám a kötelező mosollyal. Látni rajta, hallatlan dolgot kérdeztem. Kézről kézre adnak bennünket a szakorvosok, mindannyian csüngenek az ajkunkon, az Isten áldja meg magukat, tőlem is kérdezzenek már valamit, olvasható arcukról. Jobbára csak tátjuk a szánkat, ez itt a műtő, itt még egy, szemészet, fogászat, diagnosztizáló, ortopédia, fizikoterápiai részleg, laboratórium, röntgenező, vérbank. Mintha álomból ébrednénk, hirtelen kavarodás támad, eksön, eksön, kiabálja egy tiszt fel-alá rohangálva, az ügyeletesek pattannak. Pillanatokon belül két helikopter landol a kórháztól ötven méterre, Boszniába mennek sebesültekért. A katonák lélekszakadva cipelik a szükséges felszerelést, fotósunk mint a nyúl, szalad utánuk, testközelből akarja fényképezni a berakodást. Gonzalest puskából lövik ki, iramodik ő is, én meg elfordulok, nem akarom látni, ahogy helyben megfojtja. Egy rossz szavam se lehet majd, világosan megmondta, nélküle ne menjünk sehová. Végül utoléri, és letépi fejéről a sapkát; ha a légáram szedné le, nagy baj kerekedhetne, mutogatja, mert hallani nem lehet semmit. Majd vigyorogva jelzi, ha akar, álldogáljon csak a propeller alatt, a felszállás később lesz. A kolléga becsületére legyen mondva, kivárta élete leghosszabb tíz percét, hogy aztán csonttá fagyva, süketen és boldogan baktasson vissza felmelegedni. Gonzales felajánlja, most már nézzük meg a reptéri irányítótornyot is. Nemigen ellenkezünk. Az amerikai stáb két magyar tiszt és egy tolmács segítségével irányítja a le-és felszállást, a felszerelés magyar. Elmondják, mi micsoda, bólogatunk, mintha értenénk. Nincs akkora szerencsénk, hogy kifogjunk egy Németországból érkező Herkulest vagy Galaxist, pedig naponta mintegy tíz-tizenöt teherszállító óriás landol. Ami rendkívül szembetűnő, a két magyar, mintha karót nyelt volna, mereven ül, látni rajtuk, a pokolba kívánnak bennünket. Szóba elegyednénk velük is, de nem mondanak se át, se bét, nem is tehetik. Köti őket a parancsnoki tilalom. Az immár amerikai bázison csak a magyaroknak vannak titkaik. Gonzaleztől búcsúzkodunk. Még elmondja, legfeljebb húsz évig lehet szolgálni a hadseregben, ő most már kihúzza addig. Nyolc évig még elbeszélget az újságírókkal. Februártól pedig már kimenő is lesz, s akkor majd újra megkeresem őt. Mert Taszár olyan hely lett, ahova vissza kell menni. A Blackhawks útra kész. A Drávához repül sebesültekért. (Vlado Gloss felvételei) m WKk •I Ebéd utáni szieszta. Ha rossz az idő, Németországból sem érkeznek, Boszniába se indulnak amerikai katonák. A dolcsi másik oldala Alaposan felborította a kétezer lakosú Taszár mindennapjait az amerikai bázis ideköltöztetése. Általában éjszaka kelnek útra a Boszniába vezényelt had$k, a tehergépkocsik állandó zajától, a fel- és leszálló helikopterektől és repülőgépektől se éjjelük, se nappaluk az őslakosoknak. Az utakat sem ilyen célokra tervezték, nem igazán bírják el a páncélozott harckocsik súlyát. Emelett a falucska férfilakosságának a fele katonaember, s most mindannyian veszélyeztetve érzik állásukat. Mi több, a honvédelmi minisztérium ígéretet tett arra, hogy nem számolja fel a légilaktanyát, a jenkik távozása után azt ismét birtokba veheti a magyar honvédség. így már biztosra veszik: magyar katona többé nem teljesít szolgálatot Taszáron. Hol is lehetne jobban lemérni a ,közhangulatot, mint a falu kocsmájában. Régi recept, most sem mond csődöt, bár amint belépünk az ivóba s látják, idegenek vagyunk, enyhén szólva ellenségesen méregetnek bennünket. - Na, fellendült a forgalom? - próbálkozom rendelés közben a söntésnél. A csapos nemes egyszerűséggel elküld a fenébe, nem járnak ide amerikaiak, és nagyon reméli, nem is fognak. Egyébként sem mond semmit, igyak, addig sem járatom a szám. Letelepszem egy magányosan iszogató, munkaruhás férfi mellé. - Pont engem szúrtál ki, öreg? Törzsőrmester vagyok, nem mondhatok semmit. Mondom, Pozsonyból vagyok, az Új Szó-t úgysem olvassák errefelé, beszélhet. Ez sem hatja meg, inkább afelől érdeklődik, min töri mostanában fejét a bokszolónk. Végül nagy nehezen megered a nyelve. -' A falubelieknek, de főként nekünk, katonáknak csak bizonytalanságot hoztak a jenkik, hasznot még nem. Alig hiszem, hogy egy év múlva elhúznak, ha már egyszer ennyi pénzt beleöltek a bázis felépítésébe. Meg három évre lefoglaltak minden szállodát. Ezek innen már nem teszik ki a lábukat, annyi szent, inkább felvesznek minket a NATO-ba, és kész. IFOR-bázis helyett NATO-bázis lesz Taszáron - mormolja az orra alatt, hogy a kocsma ne hallja. Majd a mindennapos kellemetlenségeket ecseteli: megváltoztatták a közúti forgalmat, kerülőutakon kell buszozni, a különbözetet az utasok pénztárcája bánja. Napirenden vannak a balesetek, már halálos áldozat is volt. - Nem tudnak ezek vezetni se, csak játsszák a nagymenőt. Minden a felszereltségükön múlik, egyébként nagy nullák. Egy sem tudja elképzelni azt, hogyha elromlik valami alatta, ne cserélnék ki azonnal. Míg beszél, még egy tiszt telepszik le asztalunkhoz, s lassan világos lesz, a légvédelmi laktanyából kiebrudalt tisztikar a kocsmában ütötte fel főhadiszállását. A leginkább megalázónak azt tartják, hogy a magyar sajtó szuperkatonákként tünteti fel az amikat, holott szerintük ők is legalább olyan jók, csak éppen nem rágógumiznak. Néhány magyart is alkalmaztak a jenkik, nekik az irigykedéssel is szembe kell nézniük. Törzsőrmesterem éjjeliőrködik, havi negyvenezer forintnak megfelelő összeget kap dollárban, a honvédségtől huszonötezret, de mindkét pénzforrást bizonytalannak tekinti. Beindul a társalgás, de újat nem mond a két tiszt, az eddig elhangzottakat járják körül. Úgy döntünk, szétnézünk az éjszakai Kaposváron, hátha ott amcsikba botlunk. Az IFOR-bázis ugyan nem hagyható el, de a kaposvári logisztikai központ tisztjei és a texasi Brown and Roots cég építőmunkásai szállodában laknak. A taszári estéből majd a kocsink alá esik egy dülöngélő alak, mint kiderül, egy repülősszázados, az irányítást azonban már átvette nála a robotpilóta. - Hazafuvarozzuk - hangzik el a nagyvonalú ajánlat, természetesen rááll, de az idegen rendszámból rögtön tudja, honnan fúj a szél. Beül és kijelenti, nem mond nekünk, firkászoknak egy kukkot se, majd dőlni kezd belőle a szó és az alkohol. Sajnos, szavainak csekély információértéke van, bő lére ereszti a semmit, s végül a tű is megakad a lemezen. Vagy öt perce állunk már a lakása előtt, mire sikerül finoman kituszkolni. Kaposvár csendes kis iparváros voltának megfelelően kihalt éjszaka, jenki egy szál se. A Kapós Szálló bárja kong az ürességtől, az amik fenn alszanak az emeleten. A pincér unatkozik, szívesen szóba elegyedik. - Hétvégén, diszkók alkalmával ellepik a bárt, néha alaposan benyerítenek, de eddig még •nem volt semmi komoly zűr. Előzékenyek, kedvesek, előre köszönnek. És néha dezsővei is fizetnek - mondja a zöldhasú dolcsira célozva. Átballag egy kolléga az étteremből, megteheti, most ott is pangás van. Ő úgy tudja, egy éjszakai mulatóban már volt verekedés, néhány asztal bánta. Két amerikai különbözött össze, mi máson, egy nőn. Merthogy a magyar sajtóban megjelentekkel ellentétben Kaposvárt nem lepték el a prostik, de állítólag ugrásra készen várják a tavaszt és a kijárási tilalom feloldását. Taszáron pedig éppen ettől rettegnek. Okkal-ok nélkül, kiderül, ha kitavaszodik. Az oldalt írta: HOLOP ZSOLT
