Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-24 / 19. szám, szerda

1996. január 17. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZÓ Í 5 I Érdekes, hogy még működik A lap munkatársa Peter Mrázzal, a Komenský Egyetem Orvostudományi Karának dékánjával beszélgetett. • Napjaink egyik vitákat kiváltó kérdése a felsőoktatási törvény módosítása... - Nem azonosulok azzal a nézettel, hogy eleve mindent, ami a minisztériumból kikerül, máris a szemétkosárba kell dobni. Ez anarchista, sehová sem vezető hozzáállás. Kifogásaink elsősorban arra irányultak, hogy az egyetemek, főiskolák autonómiáját ne nyirbálják meg. Például azt, hogy ki legyen a déRán, a dékánhelyettes, nem lehet felülről diktál ni.További fenntartásunk az ellen a törekvés ellen irányul, hogy a fellebbező diákok sorsáról ne a minisztérium döntsön. Napjainkban ez a jog kizárólag a karé. • A döntés szabadsága úgy is megnyilvánul: önre semmilyen nyomás - például pánok részéről - nem nehezedik, hogy valakit akkor is felvegyen, ha a felvételin megbukott? - Sem a politikai pártok, sem a minisztérium részéről ilyen nyomást nem éreztem. Korábban, amikor az orvosi karra különböző kerülő utakon is be lehetett jutni, listák érkeztek a felveendők névsorával. így olyan emberek is bekerültek a karra, akiknek semmilyen feltételeik nem voltak meg arra, hogy befejezzék a szakot, ám pártfogóik révén mégis befejezték. . • Hogyan tekint a Szlovák Orvosi Kamara ama törekvésére, hogy az orvosok bértarifáit 200 százalékkal emeljék? - Egy rendelőintézet vezetőjének, aki a legmagasabb kvalifikációval és 30 éves gyakorlattal rendelkezik, a bértáblázat szerint be kell érnie 9840 koronával. Ilyen fizetést egy bank középiskolai végzettségű alkalmazottjának nyújt. Érdekes, hogy mindezek ellenére az egészségügy még működik. Ám végtelenségig nem lehet az öntudatunkra számítani. IVAN BI ELI K, Pravda Lovich az államhatáron Ján Čarnogurský 1996. január 18-án képviselői ellenőrzést tartott a szlovák-osztrák államhatáron, éspedig Horvátjárfalun. Az ügyelet-nyilvántartó könyvben 1995. augusztus 31-i bejegyzéssel (ifj. Michal Kováč elrablásának napja - a szerk. megj.) Čarnogurský azt olvasta, hogy a határátkelők osztályának parancsnoka által kiadott utasítás értelmében Milan Lovich bárminemű kérésének eleget kell tenni. A bejegyzésből kiderült: Lovich az említett napon a ligetfalui és a horvátjárfalui határátkelőn járt. Čarnogurský e felismerést követően felhívta Jozef Číž őrnagyot, az ifj. Kováč elrablásának körülményeit vizsgáló csoport vezetőjét, és felvetette neki: hallgassa ki a határátkelők osztályának parancsnokát, aki mivel nem tartozik a Szlovák Információs Szolgálat állományába, kihallgatható Ivan Lexa beleegyezése nélkül. Több hírforrás szerint is Milan L., a SZISZ tagja ifj. Kováč elrablása napján az államhatáron tartózkodott, majd titkosszolgálati gépkocsin át is lépte a szlovák-osztrákhatárt. Sme (Rövidítve) BE

NKO GÉZA ÉS TÓTH ATTILA ELŐADÓESTJE Több mint humor A két fiatalember vállalta feladat több mint óriási: veszélyesen törpésíthet. Sándor György írásait irodalomként olvasva mindig hallom és magam előtt látom a pasast, aki előadta ezeket. Azt, aki a hétköznapi tragédiáimból humort csinál. Igazából nem is tudom, hogy nem attól veszem-e észre tragédiáimat, hogy nevetnem kell mindazon, amit Sándor György észrevesz. Rajtam, rajtad, rajtunk meg bennem, benned, bennünk. Ő mi vagyunk, s mi nem vagyunk ő. Nem is szeretnék ő lenni. Röhejes, mennyire félelmetes mélységeket és magasságokat mutat meg nekünk. Nekem meg tériszonyom van a szakadékok peremén és a hegyek csúcsán. Ettől annyira nevetségesen hátborzongató. Mindig. Most akkor két színész - egy mesterleveles és egy segéd, legfeljebb fügefalevéllel - gondol valamit Sándor György írásairól. Sándor Györgyről nincs mit gondolkodni, ő van és lesz. Nem volt, mert a van nem múlik el. Az írásairól viszont lehet gondolkodni. Mondjuk úgy, mint a Komáromi Jókai Színház két színésze. Bohócok. Magasságukra tekintve: Stan és Pan. Karakterességúket figyelve: Benkő a Buta August, Tóth meg a Fehér Bohóc. Benkő lángra lobbantja a fűrészport a fejekben. Tóth mindent vizenyősít bennünk. Hogy mi milyen pasasok tudunk lenni?! Nézve és hallgatva őket olykor már nem tudom, min nevetnek a többiek. Nekem néha sírásra görbül a szám az elénk tartott tükörbe nézve. Azon töprengek, hogy mi a fészkes fenétől érvényesek ezek a pesti flaszteren született szövegek, hátrafelé menetbe kapcsolva a nagy nemzeti-közösségi-nemzetiségi-kisebbségi-etnikai-autonómiabeli éjszakában. Elbambulok, hogy ez a két fiú mennyire ide játszik. Innen. Nekik Sándor György csak ürügy, kanavász, amire kifeszítik a bőrüket Kár, hogy itt-ott egy kicsit lazára hagyják. A gerinc alatt, a farizomnál kicsit löttyedtre sikeredik a dolog. Tudatosabb színészi jelenlét kellene. Végig. Tóth Attilának meg kevesebb humoristáktól ellesett manír. Benkőnél a játék közepe után is több csetlés-botlás. Olyan csodák, mint a sámlijáték. Ne vesszen ki a sámli, mert akkor a keretjáték szociálpszicholingvisztifilozófickójának kezében szorongatott tárgyi jelképéből fenék alá kerülő kisszék lesz! Aztán üzemeltethetnék jobban is a két nagykabátot meg a Fehér Bohóc bőröndjét. Mert ki van ez találva, s nemcsak Sándor György által. Övé a szöveg, de akik elmondják, tudják, mit akarnak. En legalábbis úgy láttam. És jó lenne, ha mások is ezt látnák az ismét méregdrága gázsikat inkasszáló budapesti haknibrigádok helyett. Műsorszervezőket szeretnék lelkesíteni: vegyék már észre a mi komédiásainkat is! Tényleg röhejesek: egy sámlival és egy bőrönddel, de két nagykabátban gyalog indultak el a csúcsra. Szegényeknek Sándor György bekötötte a szemüket, de fogja a kezüket. DUSZA ISTVÁN A csodafegyver Újabb vereséget szenvedett az orosz hadsereg, de a jobbtól nem szégyen kikapni. A csecsen terroristák vezéreinek az orosz ágyűtüzet túlélő túszok többségével sikerült kimenekülniük a Pervomajszkojét körülvevő háromszoros acélgyűrűből. Az oroszok tízszeres túlerőben voltak ugyan, mégsem tudták a kitörést megakadályozni, mert a csecsenek bevetették csodafegyvereiket. A hadtörténelemben másodikként alkalmaztak lopakodó technikát. (Az első az amerikaiak Lopakodó vadászbombázója volt.) Joggal panaszkodott Mihail Barszukov tábornok, az orosz akció irányítója, beszámolva arról: a csecsenek azért tudtak kitörni a gyűrűből, mert váratlanul levették cipőiket, és így sokkal gyorsabban tudtak szaladni, mint amire az oroszok számítottak. Nyilván az eddig csak katonai hírszerző körökben ismert fantasztikus csecsen biotechnológiai ismeretek első alkalmazásáról van szó. A lopakodáshoz kifejlesztett különlegesen kemény, mégis rugalmas talpbőrről, amellyel sokkal hatékonyabban lehet fagyott szántóföldeken árkon-bokron át szaladni, mint cipőben, csizmában. A történet egy alapvető és jogos kérdést vet fel. Azt tudniillik, hogy igaz-e. Az orosz biztonsági szolgálat szóvivőjét leváltották. Mintha az ő hibája lett volna, hogy a túszválság alatt a valóságnak megfelelő szavak, úgy tűnik, csak tévedésből hagyhatták el ajkát de egy tábornok ritkán téved. Most parancsnoka, Barszukov hétvégi sajtótájékoztatója keltett hasonló érzéseket az újságírókban, akik szerint a lopakodó csecsenek izgalmas történetének inkább a legújabb orosz népmesegyűjteményben lenne a helye, mint egy sajtóértekezleten. Az igazság az, hogy Moszkva nemcsak a válságot, de sajtójának kezelését is „elcsecsente". BARABÁST. JÁNOS Kormány kerestetik! Pontosabban a kereke, merthogy mostanában az hiányzik neki a leginkább... Ha még tovább ragozom, akkor Mečiarnak hiányzik a legjobban az a bizonyos kerék. Mármint a kormánykerék. Azt ugye minden valamirevaló járművezető tudja, hogy kormánykerék nélkül nagyon nehéz bárhová is elvezetni egy járgányt. Van persze lehetőség: ha pontosan tudjuk, hogy hova akarunk eljutni - mint, mondjuk, mi most az EUba -, akkor nincs is nagyon szükség a volánra, hiszen már az alapiskolás nebulók is tudják, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. Igen ám, de a kabinet nem kisiskolásokból verbuválódott össze, hanem doktorokból meg professzorokból, így aztán náluk nem az egyenes a két pont közötti legrövidebb út, hanem a vállvonogatás, az ellenségkeresés, esetleg a fokosköszörülés... Igy aztán most kóválygunk is becsülettel jobbra-balra, sőt néha az ábra azt mutatja, hogy rückwárts-ben megyünk előre, Hajh, hol is vannak már azok a régi szép idők, s az a felejthetetlen édes novemberi éjszaka, amikor a gőzhenger főmasinisztája még biztosan tartotta a kezében a kormánykereket? Teltek-múltak a napok, elfogytak a megüresített posztok, meg a privatizálható vagyon, s ahogy gyarapodtak a Sógor&Koma Rt.-k és Kft.-k, azzal egyenes arányban fogyott ki Mečiar kezéből a kormánykerék. Már ott tart, hogy ötfelé kellene szakadnia, az pedig még neki sem „ono". Mert ott van mindjárt a saját pártja, a saját választói, akik még mindig dicsőítik ugyan, de hát egy nyugdíjas sem él örökké, meg a mamókák-papókák előbb-utóbb a virslit is megunják. Aztán ott van Ľupták, a Proletár és Slota, a Rettenetes. Ők bizony meg-megzsarolgatják a főmasinisztát, aki engedni kényszerül. Ha maradni akar. Aztán ott vannak a demarsok, melyeket Schenk úgy kommentál ugyan, hogy azok simogató, lágy tavaszi szellők, de Hornon kívül mára már nem nagyon akad európai diplomata, aki azt állítaná Mečiarról, hogy szavahihető, megbízható politikus. No és ott van még Lexa, a Titkos. Mečiarnál tehát aligha van a kerék. Hogy Luptáknál volna? Ki tudja? Lehet. Akkor meg fennforoghat ama veszély, hogy egy józan másodperctöredékében befalaztatta valahová, s mert józan volt, most nem emlékszik rá, hogy hová. Akkor meg keresheti látástól vakulásig. Vagy Slota urunknál lenne? Ez valószínűbb, mint a malterverzió, főleg ha a szlovák-magyar alapszerződés körüli egyoldalú, egyszemélyes „húzd meg, ereszd meg" mutatványt nézzük. Ki tudja, mit süt-főz ki (magyargulyáson és cigánypecsenyén kívül) a Nagy-Zsolnai Fejedelem? Kormány kerestetik tehát. Pontosabban a kereke, mert hogy az hiányzik neki a leginkább. Ha tovább ragozom, akkor Mečiarnak hiányzik a legjobban az a bizonyos kerék. Mármint a kormánykerék. Ja, hogy esetleg Lexánál van? Akkor meg nincs jó helyen. Mert ő a kereket, már csak úgy passzióból - hogy ki ne essen a gyakorlatból -, rég külföldre vitette... KERTÉSZ GÁBOR í KOMMENTÁRUNK Mire megvénülünk... Szlovákia történetében az élve született gyermekek száma 1994-ben először süllyedt 70 ezer alá, és ha ez az irányzat tovább tart, az ezredforduló után az ország lakosságának a száma csökkenni fog. A népességfogyás reális veszély, hiszen ahhoz, hogy a lakosság száma legalább állandó szinten maradjon, egy nőre statisztikailag 2,2 gyerek kell, hogy jusson, e mutató napjainkban pedig 1,9l-re süllyedt. Nincs új a nap alatt, számos nyugati ország már évekkel ezelőtt a természetes népességfogyás „útjára lépett", Magyarországon a nyolcvanas évektől érvényesül e tendencia, Csehországban pedig először 1994-ben észleltek népességfogyást. A számokból könnyű levonni a végkövetkeztetést: mivel az aktív keresők száma a mind kisebb utánpótlásnak köszönhetően középtávon megcsappan, a nyugdíjasok száma pedig - a második világháborút követően született erős korosztályok nyugdíjba vonulnak - 2000 után megugrik, vagy az egészségügyi és szociális kiadások arányát kell megnövelni, vagy a nyugdíjak nagyságát kell befagyasztani, vagy pedig meg kell emelni a nyugdíjkorhatárt. Az első változat ugyan kivitelezhető, ám a nyugati jóléti államok rosszulléte arra figyelmeztet, hogy a mind nagyobb szociális kiadások költségvetési hiányt gerjesztenek, és hosszú távon nem kivitelezhetőek. A második verzió bevezetése szintén akadályokba ütközik, hiszen Szlovákiában már ma is olyan alacsonyak a nyugdíjak, hogy egyszerűen nincs hová hátrálni. Talán a nálunk még nem túlzottan elterjedt nyugdíjalapok némi megoldást nyújthatnak, ám ezek csupán a jelenleg még aktív keresők esélyeit javíthatják. Marad még a nyugdíjkorhatár emelése. A nyugati országok többségében a férfiak 65, a nők 60 éves korban jogosultak a nyugdíjra, nálunk ez mintegy 5-5 évvel kevesebb. A szociális tárca e téren azonban hajthatatlan. „Programnyilatkozatunkban a szakértők elemzései alapján világosan elköteleztük magunkat, hogy a nyugdíjkorhatárt nem emeljük. Kormányunk e megbízatási időszakra már elkötelezte magát, mégpedig a nyugdíjkorhatár változatlansága mellett" - közölte Oľga Keltošová miniszter. Éppen az a bökkenő, hogy az említett elemzések végkövetkeztetései ma már nem helytállóak, a születések száma zuhanásszerűen csökkent az elmúlt öt évben, és semmi jel nem mutat arra. hogy ez az irányzat a közeljövőben megfordulna. Érdekes, a kormányprogramnak éppen ehhez a részéhez ragaszkodnak oly makacsul, bezzeg a privatizáció koncepciójának megváltoztatásakor nem voltak ilyen finnyásak! Keltošová azt még hozzáfűzte: a következő kormány már megteheti ezt a korántsem népszerű lépést. „Utánunk a vízözön" hozzáállást tükröz e kijelentés, hiszen az idejében megtett fokozatos nyugdíjemelés révén - úgy, mint Csehországban - megelőzhető a szociális terhek 10-15 év múlva elkerülhetetlenül bekövetkező elviselhetetlenné válása. A jelenlegi kormány a mának él, a távlatok iránt érzéketlen, hogy mi lesz a jelenleg még népes munkavállaló korosztályokkal, azt senki nem tudja. AHOGY ÉN LÁTOM Muszáj demokraták Tóth Mihály rovata Bizonyára a Szlovák Köztársaság Külügyminisztériumában is van egy osztály, amelynek munkatársai naponta kiollózzák az országról a világsajtóban megjelent híreket, elemzéseket, nyilatkozatokat. A mennyiséget tekintve tekintélyes sajtója van Szlovákiának, és ezt elsősorban annak köszönheti, hogy valamikor 1994 és 1995 fordulóján megfogalmazódott a kérdés: tető alá kerül a szlovák-magyar alapszerződés? Aztán bekövetkezett az a márciusi nap, amikor Párizsban, számos világpolitika-csináló államférfi jelenlétében Horn Gyula és Vladimír Mečiar végül is aláírta a dokumentumot. A nagy lelkesedésben a nemzetközi sajtó munkatársai szinte figyelmen kívül hagyták, hogy alig néhány negyedórával az alapszerződés parafálása előtt kínos közjátékra került sor: a szlovák diplomaták különbejáratú értelmező mellékletet adtak át magyar kollégáiknak.-Magyarország miniszterelnöke ennek ellenére aláírta az okmányt. Abból kiindulva döntött így. hogy „egy szerződést nem értelmezni kell, hanem teljesíteni". Mindenki tisztában volt vele, hogy a nemzetközi diplomáciai életben merőben szokatlan intermezzo értelmi szerzői a szlovákiai politikai élet legszélsőségesebb nacionalista erői voltak. Az értelmező appendix szerzői persze nemcsak a Szlovák Nemzeti Pártból kerültek ki, hanem néhány HZDSpolitikus is ott szerepelt a sugalmazok között. Azóta úgyszólván állandóan ott szerepel Szlovákia a világsajtó hasábjain. Néhány napig úgy emlegették Vladimír Mečiart Párizsban, Londonban és más világvárosokban, mint a közép-európai térség stabilitásának egyik pozitív főszereplőjét, és tapasztalhattuk, hogy a miniszterelnök élvezte ezt a „státust". Azután néhány hónap múlva a Magyar Köztársaság parlamentje ratifikálta az alapszerződést, és a világsajtó - kezdetben csak szőrmentében - találgatni kezdte, vajon mikor kerül sor a dokumentum Pozsony általi ratifikálására is. Ahogy múlt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Mečiar csak úgy tudja betakarítani politikai pályafutása legnagyobb külpolitikai sikerének termését, ha hatalmas engedményeket tesz a legszélsőségesebb nacionalistáknak. A nyelvtörvény parlament általi elfogadása csak megerősítette a Szlovák Nemzeti Párt, illetve a HZDS-en belüli szélsőségesek pozícióit, és ebben az a körülmény játszott kulcsszerepet, hogy az egyértelműen a magyarok ellen irányuló nyelvtörvényt a Kereszténydemokrata Mozgalmon és persze a Magyar Koalíción kívül valamennyi ellenzéki politikai erő is megszavazta. Ez a gesztus nem kevesebbet bizonyított, mint azt, hogy Szlovákiában a politikusok döntő többsége (Ady szavaival élve) muszájdemokrata. Pontosabban: olyan politikusok uralják a politikai terepet, akik a legkisebb ellenállás irányában haladnak, és készek engedményeket tenni a más, demokratikus országokban csak politikai csatornatölteléknek minősíthető erőknek. Természetes, hogy ez a körülmény nem kerülhette el a világsajtó munkatársainak a figyelmét. És az eredmény: összesen három nyugati demarsot kasszírozhatott be viszonylag rövid idő alatt a Mečiar-kormány. A miniszterelnök pedig még azt sem engedhette meg magának, hogy látványosan javulást ígérjen, hanem önérzeteskedésre „vette a figurát". És olyan gesztusokra kényszerült, amelyekből csak arra lehetett következtetni, hogy egy másik vasat is a tűzben tart. Egyre gyakoribbá váltak a szlovák kormánytényezők moszkvai utazásai, és ezek nemcsak gazdasági célú egyeztető „kirándulások" voltak. Most, legutóbb a titkosszolgálati szakemberek egy népes csoportja utazott Moszkvába. Az alapszerződés ratifikálása körüli huzavona legújabb fejleménye, hogy (miután decemberben, a korábban megígért időpontban még csak meg sem kísérelték a dokumentumról való szavazást) a Szlovák Nemzeti Párt vezetői bejelentették: készek „igen"-nel szavazni. Cserébe „mindössze" azt igénylik, hogy a kormány dolgozza ki, majd a parlament fogadja el a köztársaság védelméről szóló törvényt, a rendkívüli állapot bevezetéséről szóló törvényt, és módosítsa a választási törvényt. E követelésre a miniszterelnök „igen"-t mondott, noha tisztában van vele, hogy ezzel a demokrácia leépítéséhez járul hozzá. Teljesen meghátrált a legkisebb, de legotrombább erők előtt. Látszólag úgy tűnik, hogy a három törvény csak a magyarok ellen irányul. Márciusban - csak koalíciós erőkkel - minden bizonnyal tető alá kerül az alapszerződés, de nem lesz benne köszönet. Hamarosan kiderül, hogy Slotáék a demokráciát célozták meg.