Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-06 / 32. szám
Ki tudja, hányadik éve már, nincs igazi tavasz. Az idén is a szokásosnál jóval több csapadék hullott. Hűvös szelek borzolgatták a zsenge vetéseket. Májusban, júniusban szinte végig felillett a zakó. Heteket késett a nyár. Az első' nyári napokat jelző' Péter-Pál is úgy jött, mintha félne, csendesen, észrevétlenül. Kevés szó esett róla, hogy megjött... Jómagam is alig vettem tudomást e kettős nevű napról. Pedig még gyerekkoromban, de később is ünnep volt e nap a falusi ember számára. Ilyenkor került újra elő a kasza, a fenőkő, a kaszaverő kalapács, az üllő, a nagygereblye. A falu apraja-nagyja készült a kenyércsatára, a mindennapi kenyérért... Július már az érett gabona learatásának a hava. Augusztus pedig régen a terménybehordás és a cséplés hava volt. Ebédhordó asszonyok Kaszák suhogása Jól emlékszem azokra az évekre, amikor még én is suhintottam a kaszával, vágtam a rendet, szedtem a markot és kötöztem a kévéket. Amikor már alkonyra hajlott az idő, kezdett a harmat leszállni, a csirregő madarak a fészkük felé húztak, megkezdtük a kévék keresztekbe rakását. Ilyenkor a fiatalok daloltak. Szállt a nóta a pipacsok, szarkalábak, búzavirágok fölött, csapongott, kerengett a végtelen pusztaságban... Daltól visszhangzott a tik- kadt, nyári mező... „Tisza partján, mandulafa tövében, két szerelmes játszik egymás ölében...” Vagy: „Édesanyám, kössön kendőt, selymet a fejére, menjen el a legszebb lányhoz a falu végére...” A nótázás egészen hazáig tartott... Nagy kedvek szabadultak fel ilyenkor a búzamezőkön. Otthon csak az apróbb gyerekek maradtak és az öregek, baromfira, malacra vigyázni, este a tehenet bekötni az istállóba, s megfejni... Ki emlékszik már a régi dalos, kaszás aratásokra?! Ma más idők járnak. Nótázó fiatalt is alig hall az ember. Kaszáló fiatalt is ritkán látni, marokszedő asszonyokat pedig egyáltalán. Arató-cséplőgépek járják a mezőket, mint óriás cserebogarak barnádnak a sárga tarlókon. Ügy eltűnik a termény a hatalmas búzatáblákról, mintha ellopták volna. Ahol reggel még aranyló kalászokat ringatott a szellő, délután üres tarló sárgáll a délibáb hullámaiban. Vidám nóták helyett a kombájnok acélmuzsikájától röppennek fel ijedten a fürjek, foglyok, fácánok... Jólesett délidőben fáradtan hanyatt feküdni a keresztek tövében, s hallgatni az égi madarak énekét, bámulni a kéklő, tiszta eget... No de mindegy, hogyan volt régen, elmúlt úgyis minden... Fontos, hogy még van szövetkezeteinkben mit és mivel aratni. S mi lesz holnap? Ki tudja? A fiatalokból teljesen kihalt a föld szeretete! Leleszen például alig akad olyan fiatal, aki vállalná a magángazdálkodást. Sok a parlagon maradt föld, erősen megcsappant a tehénállomány, egyre kevesebb a használható mezőgazdasági gép. Újak vásárlására nincs pénz, a gazdálkodás korszerűsítését már ne is említsük... Pedig, hogy szerette még alig negyven éve is ez a nép a földet. Minden talpalatnyi helyet bevetett, lekaszált. A munka komoly veteránjai mindennap mély fohásszal s új reménnyel léptek ki a hajnal kapuján, s mentek kapával, kaszával a vállukon a madárlátta mezők felé... Emlékszem azokból az időkből az ebédhordó asszonyokra is, ahogy a rekkenő hőségben mentek a poros dűlőútakon frissen, szaporán, karkosárral a kezükben. Siettette őket a déli harangszó, no meg az a tudat, hogy a levágott rendek közt már várják őket az éhes aratók. Az asszonyok nemcsak jó falatokat hoztak, hanem friss híreket is, amiket evés közben meséltek el. Amikor megérkeztek, letették a kosarakat, s kötényükkel megtörülték izzadt arcukat. Akkoriban még a legtöbb föld végén nyárfa állt, az alatt ebédelt a család. Ha nem volt árnyat adó fa, a kereszt tövében kuporodtak le, kévére ültek s térdükön fogyasztották el a kiadós, finom ebédet. Ilyenkor a gazdasszonyok igyekeztek a legjobbat főzni: húslevest, habart babot csülökkel vagy sonkával. A hús után volt mindig túrós bélés vagy lekváros palacsinta. A szomjat facsobányban s cserépkorsóban tartott kúti vízzel enyhítették. Akkor a sör- és borivás még nem volt divatban. Pálinkát is csak reggel ittak. Bort és sört csak az urak s a tehetősebb iparosok fogyasztottak, azt is leginkább csak szombat és vasárnap délután a Hangyában és a Ku- lik-féle vendéglőben kártyázás közben. Az ebédhordó asszonyok uzsonnáig maradtak, segítettek markot szedni. Ilyenkor a ponyvába kaparékot kötöttek, s hátukon cipelve vitték a szárnyasoknak. Néha oda-vissza tizenkét kilométer távolságot is megtettek gyalog naponta. Ők lényegében többet dolgoztak, mint az aratók. Alig pity- mallott, már talpon voltak, éjjel legkésőbb feküdtek le. Egész nap, a főzéstől, sütéstől a mosásig, százféle dolguk akadt. Autó még nem volt a faluban, bicikli is kevés. Ma már nem látni a mezőkön messzire virító pirosbabos, fehérblúzos, kékszoknyás ebédhordó asszonyokat sem... Elnémult madarak Mi tagadás, szerettem azt a kemény, de dalos paraszti világot. Valamikor otthon és biztonságban éreztem benne magamat. Fiának vallott a mező. Szerettem járni a dűlőutak selymes gyepén, magamba szívni a kék katángok keserédes illatát. Hát még a búzavirágot, melyet felénk a nép didikének becéz ma is. Vonzott mindig az alkonyos, madárfüttyös nagy mező, amely madárdallal, tücsökcirregéssel, bogár- s vadméhzümmögéssel volt tele. Még most is, amikor régi magamat keresni megállók az ismerős, vadvirágillatú dűlők végében, úgy érzem magam, mint suttyó legénykoromban. Látom a búzakévékkel megrakott szekereket, ahogy a lovak poroszkál- nak velük a falu felé, ahonnan cséplőgépek búgása hallatszott az al- konyi csenden át. Hej, akkor még a mező visszhangzott a pacsirták énekétől! Ma kívánságra sem hallani egyet sem. A délibáb hullámaiban nem fürdik a pillangók tarka sokasága. Gólyát is ritkán látni. Valamikor szöcskét, békát kereső gólyák tucatjaitól fehérlett a rét s a legelő. Azonfelül, hol vannak a nyári eget telecsicsergő barázdabillegetők, ökörszemek, harisok, fülemülék? Hol van már akár egy is belőlük? Elnémította őket a különféle vegyszerekkel mérgezett föld és levegő... Búzacséplés Kószáló gondolataim a képzelet szárnyán újra visszaszállnak gyermekkoromba. tgy július végén és augusztus elején a faluban már javában búgtak a cséplőgépek. A cséplés egy jó hónapig is eltartott. Mi, gyerekek kiváltképp örültünk ennek. Segítettünk mi is töreket kaparni és hordani. A gazdasszonyok szinte versengtek, hogy ki főz jobb ebédet és vacsorát. A jó falatokból a mi tányérainkra is jutott bőven. Igaz, meg is dolgoztunk érte, estére úgy belepte testünket a por, hogy a szemünk is alig látszott. Persze, a cséplés sem volt mindig idilli. Voltak olyan idők is, amikor állami ellenőrök vigyázták, s mire véget ért, alig maradt termény a gazdának. A beadási kötelezettség ürügyén a pártállam szinte az utolsó szemig elvitte a kicsépelt gabonát... S ha kevesellték a termést, szabotálás vádjával lecsukták a gazdát. Így került az ötvenes évek elején az apósom is két hétre börtönbe. Ráadásul, a vetőmagot és az évi kenyérnek valót pénzért kellett megvásárolnia... Ilyenkor aratás táján, ha búzával megrakott teherautókat látok végiggördülni a falu utcáin, felkísért emlékeim közül apósom, ahogy áll a kamrában szomorú arccal az üres szuszé- kok előtt... Azóta sok idő eltelt, rengeteg víz lefolyt a Latorcán. Az egykaptafás pártállam is megszűnt... Az apósom valahol a végtelen égi mezőkön nézi ezt az új, ugyancsak felemás világot... Alakját odaképzelem a vén diófa alá, amit még ő ültetett. Közben azon tűnődöm, miért van az, hogy a világ, amit az ember már-már hajlamos jónak mondani és elfogadni, egyszer csak valamerre mindig kisiklik... Török-Elemér CSÍZ: SZLOVÁKIA EGYEDÜLI JÓDFÜRDÖJE ...1862-ben, Gömör vármegye egyik elhagyatott településén, az akkor alig félezer lelket számláló Csíz községben fúrásokat végeztek a kutatók, ivóvizet kerestek. Aránylag csekély mélységben rá is bukkantak egy bővizű forrásra, ám annak íze nem „édes”, hanem sós volt. Mivel akkoriban éppen sóhiány mutatkozott e környéken, a leleményes háziasszonyok főzésre kezdték használni a vizet. Mindemellett kóstolgatták, ízlelgették és egyre kevésbé fanyalogtak tőle. Hamarosan meglepődve tapasztalták, hogy azoknál, akik a vizet fogyasztották, elmúltak a golyvás megbetegedések, a nehezen gyógyuló, gennyező csontok megerősödtek és a sebek behegedtek. Híre ment hát a gyógyító víznek, orvosok érkeztek Budapestről s megkezdték e víz összetételének vizsgálatát. Kedvező eredményeket kaptak: a jódtartalom mellett különböző nyomelemeket is kimutattak a 300-400 méter közötti rétegből feltörő vízben. Éppen ezért már a múlt század végén és századunk elején is egyszerű épületeket emeltek a forrás mellé, s az emberek nemcsak itták a forrás sós vizét, hanem fürödtek is benne. Szakáll István fürdőtulajdonos idejében pedig rendszeressé váltak a kezelések, a masszázs. Persze csak a nyári időszakban, télen szünetelt a szolgáltatás. A világháború után a fürdőt államosították, a tulajdonos külföldre távozott. Az ötvenes években lenézték a jódos víz gyógyító hatását, és a csízi fürdőt csak a hatvanas években kezdték újra felfedezni; a hetvenes években viszont már megindult a fürdőközpont kibővítése. 1988-ban adták át itt a jelenleg legmodernebb épületet, amelyben helyet kapott a balneoterápia, az étterem, valamint a kulturális és szociális központ. A fürdő jelenleg 280 ággyal rendelkezik, ebből 60 a gyermekek részére van fenntartva.- Gyógyvizünk literenként 25-30 milligram jódot tartalmaz, ami európai viszonylatban is egyedülálló - tájékoztatott Pőthe Imre, a csízi fürdő vezető főorvosa. - Mivel a jód gyulladásgátló, így az egész szervezetben csökkenti a gyulladásos folyamatokat, tisztítja az ereket és számtalan betegség eredményesen gyógyítható vele. A főorvos elsősorban az ízületek, izmok, inak, ínszalagok idült, degeneratív és gyulladásos bajait, valamint a gerinc nem gyulladásos megbetegedéseinek gyógyítását emelte ki. Továbbá az alsó végtagok érrendszeri megbetegedéseinek, valamint a serdülőknél és a gyerekeknél az úgynevezett Pet- hes-kór gyógyítását.- Ez a kór fájdalommal jár, és a kis betegek járóképtelenné válnak. A kezelés hosszadalmas folyamat, esetenként 150 napot is igényel, de a gyógyítás, szerencsére, nagyon sikeres. Egyébként valamennyi páciensünk 90-95 százaléka elégedetten távozik tőlünk. Ennek köszönhetően már három éve állandóan telt házunk van. Egyre többen jönnek hozzánk magánúton, és az ambuláns betegek száma is állandóan növekszik. Az itteni gyógyvíz, a jódon kívül, nátriumot, lithiumot, cinket, mangánt és más fontos ásványokat, nyomelemeket tartalmaz. Bőrbetegségek gyógyítására, valamint a felső légutak idült megbetegedéseinek gyógyítására is alkalmas. Mint arról a helyszínen járva hallottam: a diabetikus gyógyvizes kezelések eredményessége szintén reményre jogosít. A nemrég átépített és korszerűsített szállók visszakapták az eredeti nevüket. Közülük a Mária Szálló a legnívósabb. Amivel viszont a páciensek aligha lehetnek elégedettek, az a fürdő és környékének infrastruktúrája. S bár a kulturális rendezvényeken kívül a sportolási és más jellegű szórakozási lehetőségek között már válogathatnak a páciensek, a pihentető programok egyelőre még nem elégítik ki a nyugati vendégek igényeit.- A szobákból hiányzik a televízió, a hűtő és a telefon. Nincs lehetőség a lovaglásra, a golfozásra, noha mindezt igényli a nyugati vendég. A parkosítást is megkezdtük, s amikor lehetőségünk adódott rá, azonnal igényeltük a terület privatizálását. Szlovákiában mi kértük elsőként a fürdőt, de sajnos a mai napig állami intézmény vagyunk... A szliácsi állami vállalathoz tartozunk, és csak annyi pénzzel gazdálkodunk, amennyit tőlük kapunk. Ők kötik meg nevünkben a szerződéseket, ők döntenek a befektetésekről, szóval nem jól van ez így. Rengeteg időt, sok lehetőséget veszítettünk azzal, hogy késik a magánosítás. A vezető gárdát úgy alakítottuk ki, hogy akár holnaptól is képesek volnánk önállóan irányítani a fürdőt. Ami viszont a későbbiekben majd gondot okozhat, az a nálunk szolgáló orvosok magas életkora. Jó néhá- nyan már a nyugdíj előtt állunk, ezért szükségünk lenne a fiatal szakemberekre - szögezte le végül Pőthe Imre. Farkas Ottó VALÓSÁG 1995. augusztus 6. l/HSÚMBp
