Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-06 / 32. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor a mla .MffitóStAfC Riportunk a 8-9.oldalon Családi magazin 1995. augusztus 6. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona AH0G7 A CSILLAG MEGY A FÖLDÖfi (Vlado Gloss felvételei) Nem tudom, ki hogy van vele, de én roppantul szeretem elnézni a szorgos embereket. Órákig el tudnék bámészkodni egy kőműves, asztalos, szobafestő munkája fölött. Nincs is fel- emelőbb látvány, mint az olyan ember, akiről lerí, hogy érti a dolgát. Minden mozdulata szép, harmonikus, átgondolt. Nem kapkod, semmi fölösleges hadonászás, vakarózás, hanem csak az izmok, inak, idegek, az emberi gondolat és teremtő fantázia egésze minden mozdulatban. Pontosan, szépen. Ahogy József Attila írta. Nézem a két fiatalembert, és nem győzök csodálkozni az ügyességükön. Látszik, összeszokott pár, nem először dolgoznak együtt. Egy szemvillanásból értik a másik szándékát, egy homlokránc rezdüléséből. Talán egy idegrendszerre vannak kapcsolva, talán a testük kipárolgása, az erőterük is beszél egymással. Pedig kutya meleg van, legalább harminckét fok árnyékban. Itt, a zsúfolt troliban meg lehet talán negyven is. Az emberek félájultan kapaszkodnak a rúdba (na mi az, nem tudják letépni? - jut eszembe a blőd vicc), zöttyennek előre-hátra, testrészek himbálóznak, haj tapad a homlokra, fék, előrelendülés, gáz, hátrabillenés. Lábak helyezkedése, négyzetcentiméterek honfoglalása. „Ha állnak, kapaszkodjanak!” szól az írás az ablak fölött. Nagyon szellemes. Naná, majd térdelünk! Ámbátor, akkora viteldíjért már imazsámoly is járna. Ehelyett a busz, a villamos, a troli nem jár, vagy legalábbis sokkal ritkábban, mint azelőtt. (Ha már áremelés, adjuk meg a módját, nem igaz?) Szóval, jobb lenne valahol kint a vízparton, egy fa árnyékában, vagy nyakig a hűsítő vízben. De hát több nap, mint kolbász. A két srác meg csak-dolgozik rendületlenül. A középső ajtó közelében állnak, ahol legsűrűbb a tömeg. Egyikük a rudat fogja, kaiján hanyagul átvetett zakóval, s úgy tesz, mintha kifelé bámulna az ablakon. A figyelmes szemlélődő azonban látja rajta, hogy minden idegszálával a társa mozdulatait őrzi, aki a lelógó zakó mögött dolgozik. Látszólag ő is szenvtelenül néz kifelé, de a keze, feltehetően csuklóig, vagy az alkar feléig, egy táska mélyén kotorász. A táska végén egy idősebb hölgy. Ő is ide-oda billen a kanyarokban, ami a két zsebes dolgát némileg megnehezíti: egy óvatlan pillanatban megfeszülhet a táska szíja, félrecsúszhat az álcázó zakó, megcsörrenhet egy kulccsomó a táskában stb. Nem könnyű foglalkozás, gondolja az ember, ez a két pasas megdolgozik a pénzéért. Amikor a piac közelében megáll a troli, s a nép kizúdul az ajtón, a két dzsoggingos, barnabőrű „szakmunkás” könnyű zergeugrásokkal távolodik, egyik jobbra, másik balra, mintegy szabadulva a tömegből. Később lassítanak, s befordulnak egy-egy sarkon. Tudják, gyorsan fel kell szívódniuk. Kisvártatva újra megjelennek, s már tolakodnak is fel a huszonhármas buszra, hogy egy megállóval később elinaljanak. Aztán a következő járattal vissza. S ez így megy csaknem egész nap, legalábbis akkor, amikor csúcsforgalom van és tömeg. A pozsonyi nagypiac és a Récsei Vám között. Reggel és délután, délben és délelőtt. Szorgalmasan, nap mint nap, hogy aztán este, valamelyik bárban szopogatva a konyakot, élvezhessék munkájuk megérdemelt gyümölcsét. Időnként monokli ékesíti egyikük arcát, friss forradás árulkodik az öntörvényű igazságszolgáltatás buzgóságáról. Aztán egy időre eltűnnek, más járatra teszik át a vadászterületüket, majd ismét megjelennek, s dolgoznak fáradhatatlanul. De hiszen ez abszurdum, gondolhatja a nyájas olvasó. Valóban az, hiszen már a sofőrök többsége is ismeri őket, s valószínűleg még sokan, akik ugyanezen a vonalon utazgatnak. Időnként ráfáznak, többnyire nem. Mindig akad hanyag ember, akit ki lehet zsebelni. E szorgos duó mindazonáltal nem egyedi példa. Felemelő látvány az a sötét csoport is, amely délelőttönként elindul a Széplak utcán, nagy ricsajjal, mintha reggeli munkaelosztást végeznének egy téesz udvarán, aztán szétszélednek, s járják a boltokat. Dolguk végeztével ismét összeverődnek, s boldogan vonulnak haza, vagy ahová, kezükben Cor- netto, Magnum, miegyéb, szívem vidám, kalandra hív a nyár, cseng az ember fülében a reklám jól ismert dallama, ahogy elnézi gondtalan vonulásukat, büszke tartásukat. Vagy akik a kaszinó előtt fejik a népet, s pár száz márkáért eltekintenek a veréstől. Jut eszébe, persze, az embernek rendőr meg egyebek. Meg igazság, meg törvény. Ugyan, kérem. Ha beviszik, egy óra múlva kint van, ha be sem viszik, csak a sarok mögé, akkor meg annyi. Minek törje magát az ember. Akinek ráadásul nagyobb stílű zsebesek jutnak eszébe: nyelvtolvajok, jograblók, hárommilliár- dot lekaszáló elegáns urak. Őket sem viszi el a rendőr. Úgyhogy aludjunk csak nyugodtan, hiszen jogállamban élünk, s jusson eszünkbe: dolgozni csak pontosan, szépen... Kövesdi Károly