Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-30 / 31. szám
Magyaros ízek Malmőben A méltán világhírű magyar konyha szinte az egész földkerekségen ismert, keresett. Főként, ha a pikáns ételkülönlegességek jófajta tokaji, egri vagy éppenséggel balatoni borokkal öblíttetnek le. Például, Prágában járva mindig betértem a Vencel téren a Budapest Étterembe egy tányér csülkös bablevesre. Drezdában, ahová először diákként jutottam el, a Zwingeren kívül a Szeged Étterem magyar szakácsai által főzött halászlé gerjesztette leginkább az étvágyamat. Pozsonyban, ha vendégeket kaptunk, általában a patinás Magyar Étterembe, vagy a hozzá tartozó borozóba, a Pusztába vittük őket. Ma ugyanott Szlovák Étterem működik... Pozsonyból tehát eltűntek a magyaros ízek, a svédországi Malmőben viszont megszaporodtak! Az ottani Tokaji Borozón kívül, néhány hete egy magyar kiskocsma is nyílt, ahol a vendég nemcsak gulyást, rakott káposztát, túrós csuszát, hanem akár tökfőzeléket is rendelhet. A Kishordó nevű borozó tulajdonosával és főszakácsával azon a spontán, batyubál jellegű összejövetelen beszéltem, amelyen norvégiai, svédországi, dániai, erdélyi, felvidéki és anyaországi magyarok gyűltek össze.- Mi mindennel foglalkoztál korábban, amíg sikerült valóra váltanod régi álmodat: egy hangulatos kiskocsmát nyitni? - kérdeztem Sápi István tulajdonost.- Feleségemmel 1987-ben hagytuk el Magyarországot. Akkor a helyzet még elég kilátástalannak tűnt. A nejem ruhatervező Sápi István, a malmöi magyar vendégfogadós volt, én pincérként (Fotó: a szerző) dolgoztam. Nem éltünk rosszul, csak a politikai klíma... Akkor azzal az elhatározással vettük nyakunkba a nagyvilágot, hogy egyszer majd egy magyar éttermet nyitunk. Itt gyorsan beilleszkedtünk, megszoktuk az itteni éleltvitelt. Kezdetben egy kínai étteremben mosogatólegényként dolgoztam. Később, mikor már tudtam svédül, pincérkedtem. Nem kerestem rosszul, de a magam ura akartam lenni, ezért otthagytam a kínaiakat és egy takarítóvállalatot alakítottam.-Az jobb volt, mint a felszolgálás?- Szó sincs róla. Anyagilag volt kifizetődőbb. Ennél a vállalkozásnál nem volt szükségem tőkére. Megtette két kibli, egy felmosórongy és a seprű. Igaz, napi 14-15 órát güriztünk, de összejött annyi pénz, hogy belefoghattam régen dédelgetett álmom megvalósításába. Méghozzá anélkül, hogy kölcsönt kellett volna felvennem.- A város központjában levő Kishordó stílusos, mestergerendás, csupafa létesítmény. Honnan származott az ötlet?- Erdélyben láttam hasonló ivókat. Az volt az elképzelésem, hogy valami eredeti ötlettel álljak elő; hogy olyan kocsmát nyissak, amelyből nincs több Malmőben. Szerencsém volt, mert a sors összehozott két ügyes lengyelországi áccsal. Elutaztunk a hazájukba, és a hegyekben kiválasztottunk egy régi faházat. Szétszedtük, a nyers, gyalulatlan deszkákat kamionra raktuk és ideszállítottuk. A kiskocsma deszkáiban nincs egyetlen szög sem! A mesteremberek a régi, az úgynevezett hagyományos, csapolási módszerrel dolgoztak. Három hónap alatt jóformán azzal a két fejszével építették fel az ivót, amelyeket ereklyeként az egyik mestergerendára erősítettem. Az asztalok és a székek tölgyfából készültek. A felszolgálólányok svédek, a főszakács viszont a honfitársam, egy budapesti fiatalember. Vendégeinknek elsősorban magyar és osztrák ételkülönlegességeket akarunk kínálni. A hajdani Monarchia hangulatát idézné. Bálint István, a fiatal főszakács kora ellenére a Margitszigeti Nagyszállóban, majd a Feneketlen tó melletti Flamengóban dolgozott. Később Angliában és Görögországban szakácskodott; egy ideig pedig spanyol éttermet is vezetett. Most Skandináviában kötöttt ki. - Mivel akarod idecsábítani a vendégeket? - kérdeztem tőle.- Tapasztalatból tudom, hogy a magyaros ízek világszerte kedveltek, ezért néhány hazai ételkülönlegességgel szeretném felfuttatni a Kishordót. Az én kedvenc ételem a pörköltes tökfőzelék, ezért ez is az étlapra kerül. Csakúgy, mint a túrós csusza, a rablópecsenye, a gulyás vagy a hortobágyi palacsinta. Természetesen, a bécsi szelet és az osztrák sörök sem hiányoznak a kínálatból. Nos, ha olvasóink netán Malmőbe vetődnének, akkor Sápi István ivójában, a Kishordóban, nyilván szívesen látott vendégek lesznek. (ordódy) F ejem fölött 12,6 tonnás neon gömb. Még tengelydőlése is a Földét utánozza. De óceánok és hegyláncok helyett csupán - vörös alapon fehér betűkkel - ez áll rajta: Coca-Cola. Atlantában vagyok, a világ egyetlen olyan múzeuma előtt, amely egy alkoholmentes üdítőital múltját eleveníti meg, a mai rajongók számára. Benyitok, és az óriás reklám alól - egész épületnyi reklámba lépek. Hivatalos nevén: „A Coca-Cola világába”. Csakhogy ez a világ egy kis bepillantást enged az „amerikai glóbuszba” is. A helybeli Capitoliumtól ugrásnyira emelt jellegtelen kockaépület belül csupa meglepetés: csillogó, játékos ötlet. A múzeumi séta ipar- és civilizációtörténeti kirándulás is egyben. Mintha „vursliban” lennénk, de közben - a nevezetes ital históriájával együtt - megtudunk egyet s mást Amerikáról. A hajdani atlantai Jacobs-patika helyén, ahol 1886-ban először mérték az egykorú hirdetés szerint „gyógyhatású, ideg- és agyserkentő nedűt”, ma felhőkarcoló áll, földszintjén bankfiókkal. De a múzeumban igazi drugstore van, ahol fekete „szódásfiú” mutatja be, hogyan keverték régen e különleges italt. (Mint nálunk a málnát, a szirupra szódát spriccelve; az arány 1:5 volt.) Rejtély, hogyan lett belőle világsláger, eredetileg ugyanis - mint valami kanalas orvosságot - szobahőmérsékleten szopogatták. („Tessék kipróbálni...”) Csak a század harmincas éveitől, a jéggyártó automaták megjelenésétől isszák jégtörmelékre öntve. De akkor már régen palackozták is. A múzeumban nemcsak egy modem gépsor modelljét láthatjuk, hanem az első kólásüveg prototípusát is. Ez duplán is ipar- és üzlettörténeti érdekesség. A Coca-Cola mindmáig dr. John Pemberton titkos for- mulájú szirupjából készül, de 1899 óta immár palackozva is árulják. A palackozás jogát két vállalkozó egydolláros (!) eszmei áron vette meg a Jacobs-patika „melléküzemágának” akkori tulajdonosától. Ha tudta volna szegény, hogy szirupspriccerét száz év múltán üvegben, dobozban 170 országban árulják majd a világon! (A múzeumban mindegyiknek akkurátusán ki van állítva a zászlaja.) Van itt egy számlálószerkezet is; hasonlít ahhoz az „emberiségórához”, amelyik New Yorkban, a Times Square-en a világ népességének növekedését mutatja. Csakhogy ez a berendezés azt jelzi, hány adagot mértek ki 1886 óta a cég által forgalmazott alkoholmentes italokból (amelyek között nemcsak kóla van.) Ez áll rajta: 3 835 468 193 050. De ez már nem érvényes. Mire a számsort leírtam, ugrott az óra. A palack prototípusa azonban a sikersztorinak nem ezt az oldalát őrzi. Bár nehéz különválasztani tőle. Ugyanis a Coca- Colát, az üveges változat megjelenésével, hamisítani kezdték. Ez adta az ötletet, hogy olyan, jellegzetes alakú palackot készíttessenek, amelynek falába gyárilag bele van dolgozva a védett márkanév. Ez - 1915-ben - premier volt az amerikai üzleti életben. A múzeum közben egy kis nosztalgiázást is kínál. Egy reklámtálcán a századelő rózsaszínbe öltözött dívája, egy csupafelirat kerti karszékben ülve, csábos mosollyal emeli ajkához a hűsítő palackot. Plakát a második világháború idejéből: amerikai katonafiú és katonalány, kezében kóláspo- hárral. („Bárhova vessen is a sors” - így a szöveg.) Van egy Wurtlitzer is: gombnyomásra a kis Shirley Temple nedűhimnuszát játssza. Azóta a cég haladt a korral. A házimoziban a televíziós reklámokból vetítenek. A téma a kóla világhódító útja. Egy vágás: a gízai piramis, teherautó, rajta kólásládák, aláfestésül a hírneves tenor hangja. „Az asszony ingatag...” Lehet, hogy évtizedek múlva ez ébreszt majd nosztalgiát a látogatókban? A múzeum kiállítási tárgya a kólásautomata is. De a nyilvános helyen láthatók mellett van itt két egészen különleges példány is. Az egyik csak egy kis üvegszekrényt foglal el, a másik egy egész termet. Az előbbi az űrlakó-adagoló, amit a Challanger utasai valóban magukkal vittek 1985-ös útjukra. Később korszerűsített változata energiatakarékosán jegel, és rögzíti az asztronauta folyadékfogyasztását is. A másik autoLÁTOGATÁS egy atlantai múzeumban mata afféle kó- lás „elvarázsolt kastély”: egyszerre kínál - ingyen - kostolót és csúcstechnológiai káprázatot a nagyérdemű közönségnek. Végül is nem mindennapi élmény olyan üdítőt inni, amely színes fényjáték közepette, három méteres ívben, „magától” ömlik az ember jéggel megpakolt poharába. „Magától”? Fogok egy papírpoharat, a sarokban álló automatából jeget pergetek bele. Ezt így csinálom egy gyorsbüfében is. De a többi már a modem technika csodája. Odaállok a „szökőkúthoz” (hat van belőle). Fejem fölött fény gyullad ki - a kapcsoló: infravörös érzékelő. A poharat ráteszem a fogadóállványra. Ebben a pillanatban szemközt, az átlátszó tartályban fények De honnan tudja a gép, hogy mennyit töltsön? A poharak ugyan egyformák, de van, aki több jeget készít bele, van, aki kevesebbet. Az adagoló automata mégis tévedhetetlen. Mielőtt keveréshez látna, ultrahanggal megméri, mennyi jég van a pohárban, és aszerint ad több italt vagy kevesebbet. (Kipróbáltam: ha töltés közben leemelem a poharat, az automata leáll, ha visszateszem, újra indít, de ez után is ott „vágja el” a kólasugarat, ahol kell.) Akinek kedve van, utánatölthet, de azért érdemes mértéket tartani, mert hátra még a „világ ízeinek” kóstolója. Egy immár hagyományos automatasornál ki-ki végigízlelheti a cég által Botswanától Itálián át Brazíliáig, sőt Japánig helyben készített, „testre szabott” üdítőket. Savanyú-meggy, mézes-citrom, aperitif-keserű... Ahány ház, annyi szokás. A kijárat felé még átmegyünk az emléktárgyakat árusító termen. Van itt matchbox teherautó, fémtálca, sort, minden. Természetesen a cég piros alapon fehér betűkkel nyomott nevével, úgy, ahogyan azt 1886-ban a Jacobs-patika hajdani könyvelője, Frank Robertson először leírta. Alighanem ez már a szuperreklám: amikor valaki pénzt ad azért, hogy szu- venírjával - mellékesen - hirdethessen egy márkát. Egy pillanatig én is megingok: ne vásároljak-e valamit; végül is, mikor jutok el még egyszer Atlantába? Pedig nem is szeretem a kólát. Serény Péter roto: Viudo Gloss Nyári fotósztorink: Szakítás
